Nem egész nyolc évvel később, hogy vatikáni Sixtus-kápolna kéményéből felszállt a fehér füst, XVI. Benedek, a római egyház vezetője éltes korára hivatkozva megtette, amire 600 éve nem volt példa: lemondott trónjáról. Benedek erejének és szellemének elégtelenségével indokolta lemondását, aminek lehetőségére 2010-ben megjelent könyvében már tett utalást. Akkor azt írta, hogy ha alkalmatlannak érzi magát, akkor lemond a pápaságról.
A 85 éves XVI. Benedek 1927. április 16-án, nagyszombat napján született a németországi Marktl am Innben (Felső-Bajorország). Kamaszéveit Traunsteinben töltötte, itt kezdett latinul és görögül tanulni, s itt iratkozott be 1939-ben a kisszemináriumba. A család mély ellenszenvvel viseltetett a nemzetiszocialista rendszerrel szemben, de semmit sem tehettek az ellen, hogy Josephet és testvérét tizennegyedik életévük betöltése után be ne sorozzák a Hitlerjugendbe. Ratzinger 16 éves korában már katona, Magyarországra küldték, ahol dezertált, rövid időre hadifogságba esett, majd 1945 júniusában bátyjával, Georggal együtt hazatért, és mindketten folytatták tanulmányaikat a papi szemináriumban.
Teológiát és filozófiát a freisingi főiskolán tanult, 1951-ben pappá szentelték, ezt követően pedig a bonni, valamint münsteri dogmatikai és teológiai tanszékek tanáraként már elismert liberális teológusnak számított, olyannyira, hogy 1962 és 1965 között a II. Vatikáni Zsinat egyik teológiai szakértőjeként az egyház belső megújításáért tevékenykedett, s még a később általa átvett Hittani Kongregációt is kritizálta. Az 1968-as diáklázadások következtében lépett a konzervativizmus útjára, hogy megvédelmezze a hitet az elvilágiasodással szemben. A fiatal Ratzinger karrierje ekkor már meredeken ívelt felfelé, és egyházi hierarchiában fölemelkedve mindinkább eltávolodott a reformtábortól, s különösképpen attól a gondolattól, hogy a zsinat által életre hívott élénk vitaszellem és újító kedv beépüljön a római katolicizmusba. München érseke 1977-ben már az új, konzervatív Ratzinger lett, akit még abban az évben bíborossá neveztek ki. II. János Pál kérésére innen lépett 1981-ben a világegyház teológiai kérdéseiben illetékes Hittani Kongregáció élére, amely egyébként 1908-ig a Római és Egyetemes Inkvizíció címet viselte, 1965-ig pedig a Szent Hivatal címet. A főinkvizítorok utódja 24 éven át vezette rendkívüli szigorral a legrégebbi és legbefolyásosabb vatikáni szervezetet, s ezzel egyidejűleg a Nemzetközi Teológiai Tanács és a Pápai Biblikus Tanács elnöke is lett, és egyre inkább meghatározta a katolikus egyház arculatát.
Hetvenötödik életévének betöltésekor II. János Pál pápa nem fogadta el lemondását, hanem élve a meghosszabbítás jogával, hivatalában tartotta egyik legfőbb tanácsadóját és barátját. Még ebben az évben megválasztották a bíborosok dékánjának, így a katolikus egyházi hierarchia második emberévé lépett elő, az egyetlen bíborossá, aki jogosult volt a pápához való állandó bejárásra, és aki felelős a pápaválasztás levezetéséért is.
Megválasztását 2005-ben a katolikus egyház reformista szárnya mellett, maga Ratzinger is vereségként élte meg. Nem akart pápa lenni, minden egyes rá leadott voksot „nyaktilónak” érzett, és végig azért imádkozott, hogy ne szavazzák meg. Beiktatásakor az egyház alapjainak megújítását tűzte ki missziójául és kinyilvánította, hogy elődje munkásságát kívánja folytatni, azzal a különbséggel, hogy míg II. János Pál az egyházat vitte el a Rómától legtávolabbi szigeten élő emberekig, addig ő az eltávolodottakat vezeti vissza Istenhez.
Bár sokan konzervatív fordulatot vártak tőle, a Cooperatores veritatis (az igazság segítőtársai) jelmondatot valló pápa inkább megfontoltan haladó reformer egyházvezetőnek bizonyult. Tisztában volt azzal, hogy a katolikus egyháznak meg kell birkóznia a szekularizálódó világ kihívásaival – Isten elfeledésével, a relativizmus diktatúrájával, a modern kori ember irányvesztésével –, de úgy kell megreformálnia önmagát, hogy megőrizze identitását, évszázados hagyományait és értékeit.
Pályafutását a katolikus egyház botrányai kísérték, amelyek erősen megtépázhatták a tekintélyét és az egészségi állapotát is. Benedeknek emellett a személyét érintő sorozatos kritikákkal is szembe kellett néznie. Szóvá tették neki hitlerjugendes múltját is, illetve a melegjogokkal, óvszerhasználattal, abortusszal és papi nőtlenséggel kapcsolatos szigorú álláspontját is. A legsúlyosabb teher viszont, amellyel szembesülnie kellett, az egyházi személyek által elkövetett szexuális visszaélések napvilágra kerülése volt, amelyekért több alkalommal is bocsánatot kért.
A gyermekmolesztálási ügyek mellett a katolikus egyházat az elmúlt években több botrány miatt is bírálták, 2009-ben az okozott világszerte felháborodást, hogy a Vatikán feloldozott a kiközösítés alól négy püspököt, akik az egyházi irányvonallal szembemenő szakadár-ókonzervatív Szent X. Piusz papi társasághoz tartoztak, egyikük, Richard Williamson pedig néhány nappal a feloldozás előtt holokauszttagadó nyilatkozatot tett. A Vatileaks-botrány keretében 2012 elején több titkos dokumentum került ki a Vatikánból, többségük a bíborosok közötti belső harcokról és az államtitkárság pazarlásáról és korrupciójáról szólt, január elején pedig presztízsveszteséget szenvedett el a pápai állam: az olasz központi bank felfüggesztette a vatikáni kártyás fizetéseket. A lépést azzal indokolták, hogy a Vatikánban működő, Olaszországban regisztrált bank nem tiszteli a nemzetközi pénzmosás elleni küzdelmet.
Az egyik kiszivárogtatott Vatileaks-irat szerint a pápát, akit korábban a „páncélos bíboros” és az „Isten rottweilere” jelzővel illette a sajtó, kora és a tehetetlenségérzése annyira megtörte, hogy már csak vallásfilozófiai munkáin dolgozott, és úgy tervezte, a 85. születésnapján lemond.
