Az intellektuális sármőr, így nevezik bizonyos körökben a neves angol színészt és rendezőt, Ralph Fiennest, akit a szakemberek közül sokan az angol mozi egyik legelevenebb és legizgalmasabb egyéniségeként tartanak számon, olyan színészként, aki tud varázslatosan megnyerő és hátborzongatóan ellenszenves is lenni, és aki intellektuális hősként is ugyanolyan hiteles, mint alvilági vezérként.
Ralph Fiennes 1962. december 22-én született, Mark Fiennes (1933–2004) fényképész és Jennifer Lash (Jini Fiennes) (1939–1993) regényíró első gyermekeként. Később öt kistestvére is született, akikről a család legidősebb gyermekeként sok esetben neki kellett gondoskodnia. „Apám is, anyám is meglehetősen bohém alkat volt. Felszabadultan élték az életüket, mert tudták, hogy rám bízhatják a testvéreimet. Öt gyerek, és én, a hatodik. Apáskodhattam felettük eleget. Volt minden a házban. Vita, veszekedés, bunyó, pánik, izgalom, hogy mi lesz, ha elfogy a pénzünk. Állandóan anyagi gondokkal küszködtünk. Ha jött egy kis pénz, másnapra mind elfogyott. Folyamatos rettegés volt az életünk. Ajándékot még karácsonyra se kaptunk. Örültünk, hogy ennivalóra össze tudtunk kaparni valamennyit” – emlékezett vissza a színész a gyermekkorára egy vele készült interjúban.
A gyermekek eleinte otthon, az anyjuktól tanultak, Ralph azonban később magániskolába, majd középiskolába ment. Ott kezdett el komolyabban érdekelődni a művészetek iránt, igaz, eleinte a rajzolás volt az, ami magával ragadta, olyannyira, hogy a középiskolai tanulmányai befejezése után a londoni művészeti és formatervezési főiskolára iratkozott. Mindeközben sokáig kétkezi munkásként dolgozott, szinte semmilyen munkát nem utasítva vissza. „Voltam szobafestő meg ablakos. Gitteltem, üveget vágtam, kereteket cseréltem. Mindezt apám tanította meg nekem. Kiskoromban gyakran költöztünk új helyre, ahol mielőbb rendbe kellett tenni a lakást. Olyan voltam apám mellett, mint egy ezermester” – mesélt erről egyik nyilatkozatában, amelyben arra is kitért, hogy később, a ’80-as években szállodában is dolgozott, ahol igen meghatározó élményeket szerzett. „Éppen a férfimosdóban políroztam a csillárt, amikor bejött Jeremy Irons. Ő akkor már egy felfelé szálló csillag volt, abban az évben jelölték Golden Globe-ra az Utolsó látogatásért, meg akkor mutatták be a Csalódást. És mégis odaszólt nekem, hogy neki is meg kellene tisztítania otthon pár üveget, és én mit ajánlanék neki. Adtam pár tanácsot, és félve kértem tőle egy autogrammot. Mivel a mosdóban nem tudott adni, így azt mondta, hagy egyet a portán, és valóban így tett” – mesélte, hozzátéve, már akkor megfogadta, hogy amennyiben egyszer belőle is sztár lesz, ő is mindig normálisan fog viselkedni a rajongóival, mivel számára is meghatározó élmény volt, hogy találkozhatott egy ilyen formátumú színésszel.
A képzőművészeti tanulmányait már nem fejezte be, hiszen egyre inkább magával ragadta a színészet. Ennek köszönhetően 1983-ban jelentkezett a királyi akadémiára, ahol színészetet kezdett tanulni, és ahol megismerte későbbi feleségét, a színésznő Alex Kingstont is. Miután elvégezte a tanulmányait, 1987-ben a Royal National Theatre, egy évvel később pedig a Royal Shakespeare Company tagja lett, ahol számos klasszikus darabban játszott. Az első igazán nagy sikert a feljegyzések szerint az 1991-ben forgatott brit tévéfilm, az A Dangerous Man: Lawrence After Arabia hozta meg számára, amelyben főszerepet játszhatott, egy évvel később pedig jött az első igazi mozisiker is, az Üvöltő szelek, amelyet követően megkapta a Schindler listája egyik szerepét is. A kritikusok szerint már ezzel az alakítással beírta magát a filmtörténetbe, hiszen a legjobb mellékszereplő kategóriában Oscar-díjára jelölték, amit ugyan nem kapott meg, a Brit Filmakadémia díját azonban igen. A következő évben Robert Redford oldalán játszott a Kvíz Show című filmben, két évvel később pedig Az angol beteg című alkotásban nyújtott alakításáért újra Oscar-díjra jelölték. Az első igazán rossz kritikákat a feljegyzések szerint az Oscar és Lucinda című filmben játszott szerepéért kapta, az igazi mélypontot azonban a kritikusok szerint mégis a Bosszúállók jelentette számára, amit sokan annak az évnek a legrosszabb filmjeként tartanak számon. A húga által rendezett Anyegin után a Szabó István rendezte A napfény íze című filmben láthatták a nézők. Az alkotás a nemzetközi filmpiacon is sok elismerő kritikát kapott, Ralph Fiennes számára pedig újabb fontos elismeréseket hozott. A film azonban nemcsak emiatt volt fontos számára, hanem azért is, mert – ahogyan azt több ízben is hangsúlyozta – nagyon sokat tanult általa a magyar történelemről, illetve Szabó István jóvoltából magáról a filmkészítésről is. „Az egyik első szabály, amit ellestem tőle: a közelik fontossága. Azt mondta: ha érzelmeket akarsz megmutatni, muszáj arcokban gondolkodnod, mert ott születnek meg. A testbeszéd csak azután következik. Nem szabad lemaradni arról a momentumról, amikor először létrejön a természetes reakció. Igaz, a színész utána meg tudja ismételni, de az már sosem lehet tökéletes. Azt hiszem, nála ez volt a rendezés esszenciája. Az ő zsenialitása az egyszerűségben és a tisztaságban rejlik” – magyarázta egy vele készült interjúban.
Az ezt követő években számos kiváló film fűződött a nevéhez, mint például A csodatevő, A jó rabló, A vörös sárkány, az Álmomban már láttalak, Az elszánt diplomata, az Elrabolva, a Kromofóbia, A fehér grófnő, a Harry Potter és a Tűz Serlege, a Vakok földjén, a Bernard és Doris, a Harry Potter és a Főnix Rendje, az Erőszakik, A bombák földjén, A hercegnő, A felolvasó, a Kisvárosi rock’n’roll, A titánok harca, a Harry Potter és a Halál ereklyéi, A titánok haragja, a Szép remények, a Skyfall, a Grand Budapest Hotel, a Spectre, A fantom visszatér, az Ave, Cézár!, valamint számos egyéb alkotás is, hiszen sosem tagadta, nagyon szeret dolgozni, és azt is szereti, ha izgalmas feladatok állnak előtte. „Munkamániás vagyok, el kell ismernem. Minden napom telített kell, hogy legyen. Ha nem forgatok, akkor ügyes-bajos dolgaimat intézgetem, vagy már a következő szerepemre készülök. Nem tudok tétlenül ülni. Akkor érzem jól magam, ha feladatom van” – vallott erről egy interjúban, egy másikban pedig arról mesélt, mennyire fontos számára a kísérletezés, és az, hogy új dolgokban is kipróbálhassa magát. „Nem lehet mindent mindig ösztönösen megoldani. A kísérletezés pedig hozhat bombameglepetéseket is. Nem bánom, ha sokszor veszünk fel egy jelenetet. Különösen, hogy egyre inkább az a trend, hogy a rendezők nem szeretnek túl sokat forgatni: »Vegyük fel gyorsan, és kész!« Néha én szoktam megkérdezni, hogy nem lehet-e újra felvenni egy-egy jelenetet? Nem értik, nem érzik a színjátszás esszenciáját” – hangsúlyozta az említett interjúban. Egy harmadikban pedig arra a kérdésre, hogy vannak-e még megvalósítatlan álmai, azt válaszolta, az embernek szerinte főleg fiatal korában vannak álmai, majd hozzátette, annak különösen nehéz megvalósítatlan álmokról beszélnie, aki olyan áldott életet élhet, mint amilyet ő él. „Korábban az volt az álmom, hogy nagyszerű művészekkel dolgozhassak. Persze bevallom, annak idején én is ácsingóztam a hírnév és a siker után, de szerencsés esetben mindenki rájön, hogy ezek értelmetlen és értelmezhetetlen dolgok. Az egyetlen, aminek értelme van, hogy együtt dolgozz és alkoss szellemileg és lelkileg inspiráló, stimuláló emberekkel” – magyarázta az ominózus interjúban Ralph Fiennes, akit minden bizonnyal éppen az alkotás örömének és önkifejezés lehetőségének keresése vezetett el addig, hogy rendezőként is egyre sikeresebbé váljon. Rendezőként több ízben forgatott Belgrádban is, ahol jelenleg éppen a neves balettművészről, Rudolf Nureyevről készít filmet, de egyéb okok miatt is szívesen látogat Szerbia fővárosába, ahol a közelmúltban az Aleksandar Vučić köztársasági elnöki hivatalba lépése alkalmából szervezett ünnepségen is jelen volt, néhány nappal ezelőtt pedig azért került az érdeklődés középpontjába, mert Ana Brnabić miniszterelnök aláírta számára a szerb állampolgárság odaítéléséről szóló végzést, aminek köszönhetően Ralph Fiennes, az intellektuális sármőr szeptember hetedike óta már szerb állampolgárnak (is) mondhatja magát.
