Az évszakok közül az ősz áll legközelebb a szívemhez. Ez a vonzódás már születésem pillanatában megpecsételődött, hiszen egy napfényes vasárnapon, október elején születtem, amikor még ághegyen hintáltak a gyümölcsök, s az anyukám az almaszüret idején, a betakarítást félbehagyva adott nekem életet. Gyönyörű színek és illatok közé érkeztem – állapítom meg minden őszelőn, és igyekszem úgy alakítani, hogy szabadidőm nagy részét természetközelben töltsem el. Lombok alatt, bokáig gázolva az avarban. Kalandor természetű németjuhászunkkal, Betyárral, ilyentájt tettük a legnagyobb sétákat a Körös mentén. Miközben zsebemben gyűjtöttem az út közben talált, formás kavicsokat, mutatós növényi terméseket, mosolyogva figyeltem, ahogy a csaholó kutya nekiszilajodva nyargal a végtelen rónaságon, majd kedvenc helyünkhöz, a Bukóhoz érve futtában csobban bele a Körös vizébe. Lubickolt, harapta a habot, tobzódott, miként kisgyerek a játszótéren. Később, belefáradva a pancsolásba, partra úszott, kirázta bundájából a vizet, s hosszasan hempergett a rozsdaszínű fűben. Hazafelé menet megvizsgált minden bokrot, megszagolt minden levélkupacot, megkergetett minden lepkét és darazsat, s hozzám is oda-oda dörgölőzött, megosztva velem az örömét, s hogy megbizonyosodjék róla: számomra is szép és élvezetes a közös kirándulás, és bárcsak sose lenne vége.
Azóta Betyár végleg kisétált az életemből, a Körös partjára pedig csak ritkán jutok el, de nincs nap, hogy közös kóborlásaink ne jutnának eszembe, és hálás vagyok mindazért, amit a szabadság megéléséről és a természet szeretetéről négylábú barátomtól elleshettem. Számára ösztönös és magától értetődő volt az, amit az ember sokszor elfelejt, vagy talán meg se tapasztalt még, s ha igen, nem elégszer: hogy milyen jó része lenni a természetnek, eggyé válni vele. Mindennek megéléséhez sokszor elég egy séta, ücsörgés egy padon, figyelni a virágok színét, a levelek formáját, nézni, ahogy lépted nyomán újra kinyújtózkodik a fű, s hagyni, hogy felbukkanjon benned valami kedves emlék, jellegzetes íz, illat, például a kemencében sült töké, a hordóban pattogó gesztenyéé, a vattacukoré, melynek elszabadult foszlányai ökörnyálként úsznak a levegőben… Felrémlik gondolataid között talán egy vers is, melyben a költő éppen azt az őszi hangulatot idézi meg, amit magadban, magad körül tapasztalsz. A legszebb számomra mind közül Paul Verlaine Őszi chansonja, amely Tóth Árpád fordításában a magyar nyelv csodája. „Ősz húrja zsong, / Jajong, busong / A tájon, / S ont monoton / Bút konokon / És fájón” – kezdődik ekképp a vers, amely Latinovits Zoltán előadásában megidézi az ősz sokszínűségét és a tájban/nyelvben rejlő zeneiséget. Sokáig visszhangzik az emberben, akár egy húr zsongása.
Ady Endre is megajándékozta a magyar irodalmat néhány felejthetetlen őszi verssel, az egyik a francia fővároshoz kötődik: „Párisba tegnap beszökött az Ősz. / Szent Mihály útján suhant nesztelen, / Kánikulában, halk lombok alatt / S találkozott velem. / Ballagtam éppen a Szajna felé / S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: / Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, / Arról, hogy meghalok. / Elért az Ősz és súgott valamit, / Szent Mihály útja beleremegett, / Züm, züm: röpködtek végig az uton / Tréfás falevelek. /Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé / S Párisból az Ősz kacagva szaladt. / Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán / Nyögő lombok alatt” – áll a Párisban járt az Ősz című versben, melyet füstös, furcsa, bús rőzse-dalként jólesik magunkban felidézni a színpompás avarban bandukolva. Ady másik nagy őszi verse a Héja-nász az avaron, amelyben egymást váltják a lenyűgöző képek, és nemcsak a természetet örökíti meg bennük találóan a költő, hanem mindazt az életérzést, ami az elmúláshoz, a kifulladó, önmegsemmisítő szerelem rémületéhez kötődik: „Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, / Vijjogva, sírva, kergetőzve, / Két lankadt szárnyú héja-madár. / Új rablói vannak a Nyárnak, / Csattognak az új héja-szárnyak, / Dúlnak a csókos ütközetek. / Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, / Valahol az Őszben megállunk, / Fölborzolt tollal, szerelmesen. / Ez az utolsó nászunk nékünk: / Egymás husába beletépünk / S lehullunk az őszi avaron” – verselte a nagy lírikus, a bohém költő, aki irodalmunk egyik legszebb őszi témájú, és egyben legszebb szerelmi költeményét is létrehozta e sorokkal.
S ha már ősz, természet és költészet került szóba, illő helyet adni itt Arany Jánosnak is, hiszen nevezetes kapcsos könyvébe rótta bele Őszikék ciklusát, azt az 56 verset, amelyek a költő kései alkotásai. Maga nevezte el így versciklusát, feltehetően egy elterjedt kikericsfajta, az Őszike neve nyomán, de utalhat ez a cím a költő őszének, azaz hajlott korának verstermésére is, amelyek egyszerre számvetések, őszinte vallomások, s a modern magyar költészet születésének lenyomatai. A tölgyek alatt című ciklusvers a Margitszigeten üldögélő költő képét őrizte meg: „A tölgyek alatt / Szeretek pihenni, / Hova el nem hat / Város zaja semmi. / Zöld lomb közein / Áttörve az égbolt / S a rét mezein / Vegyül árny- és fényfolt. / A tölgyek alatt / Oly otthonos itten! / Évem leapadt: / Ime, gyermek lettem”. A ráérősen üldögélő, a tájat figyelő és a tájból töltekező költő gyermeki kíváncsisággal fordul a világ felé, önmagát a természet részeként meghatározva. Így örökítette meg őt az a mellszobor, amely a Margitsziget Művész sétányán áll, tölgyfák ölelésében, és így örökítheti meg önmagában az olvasó is, aki legfeljebb csak reménykedhet abban, hogy a versbéli, Arany János-i otthonosságot egyszer sikerül megtapasztalnia.
Útra kelünk hát, megyünk az Őszbe… Kedvenc könyvünkkel a zsebben jó lenne tenni egy sétát valami szép, csendes helyen, közel vízhez, fához, virághoz, figyelni kívülre és odabentre, hagyni, hogy megcirógassa arcunkat a szél, és jó lenne legalább gondolatban kergetőzni kicsit, ahogy a madarak teszik, fölborzolt tollal, szerelmesen.
Nyitókép: Gergely Árpád
