Tegye föl a kezét, aki szeret port törölni, porszívózni, takarítani! Ja, nem megyünk élőben... Kár. Lelki szemeimmel azért látom, ahogy néhány kar a magasba lendül, a többség viszont beletörődően legyint: nem szeretni kell azt, hanem megcsinálni, ha nem szeretnénk, hogy az igaziak mellett, a porcicák is a kanapén doromboljanak, hogy ellepjenek bennünket a mosatlan edény- és szennyeshegyek, és hogy az ablakon csak akkor tudjon besütni a nap, amikor nyitva van.
Nyakunkon a tavaszi nagytakarítás – a szorgosabbak már bizonyára évszakváltás előtt megejtették. A halogatók – ide sorolom magamat is – azzal nyugtatják lelkiismeretüket, hogy valójában nem is tudják, milyen évszak is van, mert ezen az áprilisi bolondosan szeszélyes időjáráson senki sem tud kiigazodni. Minek megpucolni az ablakokat, ha egyik nap esik az eső, a következőn délelőtt hét ágra süt a nap, délután már szakad a hó. Jobban tesszük, ha kivárjuk a májust, amikor már igazi nyári idő köszönt ránk. Addig azonban lomtalaníthatunk! Azt is tekinthetjük takarításnak, hiszen miközben megválunk a feleslegessé vált holmiktól, megtisztítjuk a lelkünket is.
Első lépésként főzzünk egy jó kávét vagy teát, helyezzük kényelembe magunkat, és nézzünk körül, de jó alaposan. Hosszasan időzzünk el a bennünket körülvevő tárgyakon. Most keljünk fel, és vigyük ki az üres csészét a konyhába, és ha már ott vagyunk, pásztázzunk végig a konyhapulton. Kinyitogathatjuk a szekrényajtókat, fiókokat is. Ugyanezt csináljuk végig a fürdő- és hálószobában is. Számoljuk össze, hány olyan dolgot láttunk, amitől már évekkel ezelőtt meg akartunk szabadulni, de mégsem tettük, mert sajnáltuk kidobni, elajándékozni. A kapott eredményen nem kell meglepődni, sem szégyenkezni, ezzel nem vagyunk egyedül. Nem csak nekünk suhant át az agyunkon a gondolat egy-egy dolog esetében, hogy „félretesszük, egyszer még jó lesz valamire”.
Ilyenek például az üres üvegek. A befőtteseket még újra lehet hasznosítani, ha szeretünk kreatívkodni, az italos és parfümös üvegek azonban csak a helyet foglalják, azoktól jobb minél előbb megszabadulni. Ahogy a használt ajándékzacskóktól és -papíroktól is. Mindenkinek van otthon egy olyan papírtasakja, amelybe belegyömöszöli a többit. (És egy olyan műanyagzacskója is a spájzban, amely egyre jobban duzzad a sok elnyelt műanyagzacsitól.)
Aztán van olyan fiókja is, amelyben kábelek vannak. Némelyikükön valamikor dunsztgumi is volt, de az állásban tönkrement, ezért annyira összegabalyodtak, hogy még Houdini sem tudná őket kibogozni. Többségüknek a hozzá való kütyüje is ott lapul valahol a pincében vagy a padláson. És a legtöbb esetben működésképtelen, javítani nem lehet, mert az alkatrészeit sem gyártják már legalább húsz éve. Végső ideje, hogy megszabaduljunk a régi videólejátszóktól és tárcsás magnóktól, ha csak nem szeretnénk múzeumot nyitni. Nem viccelek, vannak olyan gyűjtők, akik a garázsukban tárolt őskori műszaki cikkeket közszemlére bocsátják, akár online is. Legalább a fiatalok megtanulják, hogy a digitalizáció előtt is volt élet.
Lehet, hogy sokkal több, mint a párkányon vagy a polcon, esetleg a mosókonyhában kókadozó cserepes növényben, amelyet csak azért nem dobtunk ki, mert abban reménykedünk, lehet, hogy még feléled. De erre már legalább két éve várunk. Nem kell nagy kertészeti tudással rendelkezni ahhoz, hogy belássuk, ez már soha nem fog szárba szökkenni, nem fog virágba borulni. Inkább szerezzünk be helyette egy újat, a tavasz rendkívül jó alkalom erre. Most az egyszer kérdezzük meg a kertészetben, vagy olvassunk utána az interneten, hogyan kell gondozni, ha nem szeretnénk ugyanerre a sorsa juttatni az új jövevényt is. Ha hajlamosak vagyunk megfeledkezni a locsolásról, akkor vegyünk kaktuszt. Olyat, amely jól tűri a viszontagságokat. A sivatagban.
És tegyük olyan helyre, ahol napot is lát. Ne a nappali eldugott sarkába, egy műanyag tárolóra. Apropó, tároló. Nekem is van a hálóban kettő is, jól megpakolva, de a számításaim szerint csak addig, amíg kész lesz a nappali bútora. Akkor majd átrakom belőlük a cuccokat, a tárolókat pedig... Hm, ez jó kérdés hova is teszem. Közszemlére nem bocsátom, mert az tényleg nem esztétikus látvány. Majd a gardróbszekrénybe.
Ez azért megnyugtató, nem? Amint megszabadultunk – remélem, nem csak gondolatban – ezektől a felesleges kacatoktól, sokkal jobban érezzük magunkat, ugye?
Csak ne gyötörne az a fránya gondolat: és mi van akkor, ha mindezek valóban még jók lettek volna valamire...?
