Amikor egy gyerek világra jön, a szülők a névválasztásnál több tényezőt és szempontot is figyelembe vesznek. Régebben hagyománytiszteletből az apa vagy a nagyapa, illetve az anya vagy a nagyanya nevét adták az újszülöttnek, ma már inkább identitásőrzés céljából választanak régi magyar nevet a babának. Mások egyszerűen fellapozzák a kalendáriumot, és megnézik, melyik névnaphoz van a legközelebb a gyerkőc születésnapja, de olyanok is akadnak, akik alaposan utánaolvasnak a nevek jelentésének, és ezek tudatában választanak. Egy szép nevet, amellyel az élete során összenő az emberpalánta, és különlegesnek érzi magát tőle.
Aztán a mama hazamegy a szülészetről a babával, és elkezdik Öcsinek, Huginak, Manócskának, Csöpinek, Babinak, Pipinek, Mókusnak, Fülikének, Pötyinek, Töpörtyűnek stb. szólítani szemük fényét. És ez a becenév rajta marad évekig, sok esetben élete végéig. Az eredeti nevén csak hivatalos helyen szólítják, és még számára is idegenül cseng.
Ha a szülők nem is becézik a gyermeküket, elkerülhetetlen, hogy az ovis-, iskola-, majd később munkatársai, vagy más családtagok adjanak neki egy becenevet, amely sok esetben rajta marad, és azonosul vele.
Mint például édesapám nagynénje. A becsületes neve Mária volt, a családban mindenki Macának hívta, egészen addig, amíg meg nem születtem. Én voltam az ő csillaga, nekem pedig ő lett a Csillagos néni. Ezek után a szűk családi körben már mindenki így szólította. Lassan húsz éve nincs közöttünk, de a mai napig így emlegetjük.
Anyai nagyanyámat is átkereszteltem. A nagyanyát kezdetben nyanyanyának ejtettem, aztán lerövidítettem nyanyára. Ebben nem volt semmilyen rosszindulat, ártó szándék vagy gúnyolódás, hiszen nem is tudtam, mit jelent a szó, egyszerűen könnyebb volt kiejteni. Lehet, hogy mások számára hihetetlen, de lehetett a nyanyát csupa szeretettel és tisztelettel kiejteni, és sohasem haragudott meg érte. Sőt, amikor valamit nagyon szerettem volna, még tovább becéztem, Nyanyusnak. (Leesett az állam, amikor ezen sorok írása közben utánanéztem a nyanya jelentésének. A szó eredeténél az állt, hogy „a nagyanya rövidült formája”. Létezik, hogy egy nyelvújító veszett el bennem?)
Egyébként nyanya ötlete volt, hogy legyek Zsuzsanna. Valójában ennek becézett formája, a Zsuzsi tetszett neki, ezért a családban mindenki így szólított pici korom óta. Arra már csak halványan emlékszem, hogy apai nagymamám néha azt mondta nekem, Dundi – no, vajon miért –, és Erzsi néni, édesanyám barátnője a mai napig így hív. Nemrégiben mesélt el ezzel kapcsolatban egy aranyos történetet. Kétévesforma lehettem, amikor megkérdezte tőlem, hogy hívnak? Én pedig kihúztam magam, és azt válaszoltam: Dundika vagyok!
Ez a becenév majdnem olyan aranyos, mint a Nyuszi, ahogyan a nagyon kedves néhai barátnőmet nevezte a férje. Egy alkalommal elmesélte, hogy barátaikkal, kollégáikkal ültek egy presszóban, amikor János (a férje) kedvesen az arcához ért, és azt mondta: „Nézzétek, hát nem olyan, mint egy nyuszi?” És rajta maradt. Hiába tiltakozott ellene, pillanatok alatt elterjedt, és az egész szerkesztőség lenyuszizta.
Ő is nagy cicabarát volt, ahogyan nagyanyám is, előfordult, hogy 13 bársonytalpú mondta magáénak a hatalmas udvart és kertet, így nem lepett meg különösebben bennünket, amikor egy alkalommal keserves nyarvogás verte fel a délutáni szieszta csendjét. A hang a padlásról jött, és mivel szűnni nem akart, nagybátyám felment. Egy riadt kis szőrmókkal tért vissza, szegényke csupa pókháló volt, és még mindig kétségbeesetten sírt a mamája után, aki magára hagyta. Így lett ő a Zsuzsi cica, mivel én is gyakran hullattam a könnyeimet, amikor valami nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna, például kikaptam az Ember ne mérgelődj!-ben. Zsuzsi cica sokáig velünk volt, és a sors akarta úgy, hogy évekkel később pont én találjam meg a kertben, a virágok között, és hiába szólítgattam, ő már az égi padláson vadászta az egereket. Én meg itt lent itattam őket, hosszasan, hiszen az első perctől családtagnak számított, és kettőnk között különleges kapocs volt – a síráson kívül a nevünk is összekötött bennünket.
Vannak a családban még egyedi becenevek, de sajnos nem tudjuk, miért kapta az illető, és kitől, homályba vész az eredete, és tény, hogy néha jobb, ha ezek a becenevek a családban maradnak, ahol csöppet sem csorbítanak a másik iránti tiszteleten, hiszen csupa szeretetből fakadtak. Mint ahogyan az én becenevem is, no azért nem fogok Dundikaként aláírni.
