Ahhoz, hogy értsük, mire is gondolok a fenti cím alatt, néhány kérdéssel közelíteném meg. Előfordul-e, hogy nem tudjuk beosztani az időnket, vagy folyton késünk valahonnan? Vannak esetleg gondjaink, amikor NEM-et kell mondanunk valamely helyzetben? Előfordul-e, hogy többet vállalunk, mint amennyit elbírunk, mint amennyi „belefér”? Hogy vagyunk a másoknak való megfeleléssel? Van, aki görcsösen igyekszik megfelelni mások elvárásainak és állandóan szenved attól, hogy vajon sikerül-e neki. Gondolom, az is előfordul, hogy megbántunk valakit, még ha akaratlanul is tesszük. Nos, mindez a határokkal kapcsolatos probléma. Történetesen a saját, vagy éppen mások határainak a tisztelete hibádzik. Vagy nem látjuk azokat, nem vagyunk velük tisztában, vagy éppen semmibe vesszük őket. Akár így van, akár úgy, komoly következményekkel járhat és nagy árat fizethetünk érte. Érdemes hát kicsit többet tudni erről a témáról, mindenképpen pedig azt, hogyan figyeljünk jobban mind a saját, mind a mások határaira.
A sértéshatár típusai
Az engedékenyek azok, akik igent mondanak akkor is, amikor ezt igazán nem akarják. Amikor belül azt érzik, hogy ez már nem jó, ez már sok, ez nem meggyőződésük. Messzebbre mennek, mint ami nekik jó, csak azért, mert valami kényszer vagy félelem hajtja őket. Sok minden lehet a hátterében, pl. az elutasítottságtól vagy alkalmatlanság érzésétől való félelem. Az is lehet, hogy valamilyen érdek, haszon reménye. A lényeg az, hogy nem meggyőződésből vállaljuk, amit vállalunk, és összeütközésbe kerülünk a lelkiismeretünkkel, elveszítjük a nyugalmunkat. Néhány példa az ilyen határsértésre, pl. amikor lefekszem valakivel, holott azt nem érzem megfelelőnek, vagy bevállalok valamit, amire már nincs energiám, vagy túl sokat engedek meg valakinek, azért, hogy ne bántsam meg (aztán pedig a fejünkre mászik).
Az elkerülők viszont nemet mondanak a jóra, a lehetőségekre, saját magukra. Ők nem veszik figyelembe a saját szükségleteiket. Az ő meggyőződésük az, hogy az a helyes, ha ők vannak az utolsó helyen, ha csak mások kedvét keresik, ha megtagadják saját igényeiket. Egy szolgalelkűség áldozataivá válhatnak, elutasítva saját értéküket és méltóságukat, azt gondolván, hogy nekik nem jár a jó. Ők nem költenek magukra, nem bontakoztatják ki képességeiket, nem mondják ki érzéseiket és igényeiket, nem hagynak magukra időt, és bűntudatuk van attól, ha netalán élvezik az életet. Ez a magatartás azonban nem az alázatról szól, hanem az önfeladásról, lényegi voltunk megtagadásáról. Az ember ugyanis arra rendeltetett, hogy kibontakozzon és boldog legyen. Sokan összetévesztik ezt az érzéki vágyak kielégítésével, amit bűnnek tartanak (és ami ténylegesen nem vezet sehova), holott sokkal inkább arról van szó, hogy embervoltunk kibontakoztatásának, lehetőségeink megvalósításának útját járjuk, ami teljességgel a természetünkbe van íródva, akár tudományos, akár lelkiségi szempontból nézzük a kérdést.
Vannak az irányítók, akik nem tisztelik mások határait. Lehet, hogy tisztában vannak velük, de egyszerűen átlépnek rajtuk. Csak az a céljuk, hogy a saját igényeik, kívánságaik szerint alakuljon minden. Nem érdekli őket a másik igénye, szükséglete, személye. Az önzés, vagy éppen a fájdalom, a személyes elveszettség mozgatja őket. Sokan szenvednek az ilyenek miatt, főleg ha családon belül fordul elő. Egy zsarnok, követelődző főnököt is nehéz elviselni.
Két altípusa van az irányítóknak. Az agresszív irányítók követelnek, utasítgatnak, parancsolnak, szemrehányásokat tesznek, szóval, erőteljes és kemény viszonyulással érik el céljaikat, szinte lesöpörve a másik érzéseit, gondolatait, személyi határait. Sokan vagyunk megsebzettek az ilyen emberek viselkedése miatt. Főképp a személyi méltóságunk, értékesség- és alkalmasságérzésünk sérül. Az agresszív irányítókkal nagyon nehéz kijönni. Nyilván, hisz nehezen viseljük, ha egyszerűen csak áttaposnak rajtunk, mintha nem érnénk semmit, és csak eszközök lennénk mások igényeinek kielégítésében.
A manipulatív irányítók ravaszabbak. Ők alattomos, kerülő úton próbálnak rávenni arra, hogy a kedvük szerint viselkedjünk. „Ha szeretsz, akkor lefekszel velem.” „Emlékezz csak, mennyi mindent köszönhetsz nekem!” „Ha most nem érsz ide időben, akkor többé ne számíts rám.” Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések érzelmi zsarolással, bűntudatkeltéssel befolyásolják a viselkedésünket, és meg kell mondani, meglehetősen hatékonyan. Ha nem látunk át ezen, belesétálunk a csapdába és föladjuk határainkat, amit aztán bűntudat, kényszer, tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése követ. Nos, nincs könnyű dolgunk, ha ezzel fel akarjuk venni a harcot. Odafigyelést és komoly önfegyelmet kell gyakorolnunk, hogy ne engedjünk ezeknek a nyomásoknak – márpedig megéri.
Végül pedig vannak a figyelmetlenek. Ők úgy el vannak keveredve a maguk kis dolgaival, hogy egyszerűen nem veszik észre mások határait. Ebből ered a legtöbb sérelem és az azt követő lelkiismeret-furdalás. Meggondolatlan megjegyzések, gesztusok, mulasztások, óvatlanságok gyakran előfordulnak. Márpedig érzékenyek vagyunk és könnyen megbántódunk. Tudnunk kell, hogy a másik ilyenkor nem akar rosszat, csak egyszerűen nem figyel, nincs érzékenysége irántunk (hozzáteszem, ez tanulható, de az is, hogy kevésbé „vegyük föl” a dolgokat).
A határproblémák kialakulása
Miután beazonosítottuk magunkat (sikerül felismerni valamelyiket magunkban?), nézzük meg, hogyan alakulnak ki a határproblémák. Ennek megértése fontos ahhoz, hogy kezelni, módosítani tudjuk őket. Előrebocsátom, hogy a puszta akarás és elhatározás nem hozza meg az eredményt. A „próbáld még jobban” erőfeszítése nem célravezető. Mégpedig azért nem, mert a gyökerek mélyen vannak. Mindenekelőtt a tanult szülői minták és programok a döntőek. Ha a szülői ellenőrzés túl merev, szigorú volt, vagy éppen felelőtlenül lazára engedték a „pórázt” (vagy nem is volt „póráz”), a határaink torzultak lesznek. A szülőkkel kapcsolatban említendő az is, amikor a szülők nincsenek összhangban egymással, vagy éppen saját magukkal. Ha egyik így gondolja, a másik úgy, vagy ma azt mondom „nem jöhetsz be cipővel a házba”, holnap meg én is bemegyek, akkor határzavar alakul ki. „Most mi a „franchoz” tartsam magam? Szabad, vagy nem szabad? Tegyem, vagy ne tegyem? Lépjek, vagy maradjak? Váljak, vagy ne? És még egy csomó kérdés, amit nehezen tudunk megválaszolni.
Nagy szerepet játszanak a személyes sérülések is, fájdalmas emlékek. Ha valakit pl. sokat bíráltak, kritizáltak, az bátortalan lesz és gátlásai lesznek. Ha valakinek fájdalmas párkapcsolati élménye volt, az szorongással megy bele másik kapcsolatba. Lelki sérüléseink, fájdalmaink erőteljesen meghatározzák viselkedésünket, érzelmeinket és határainkat is.
Természetesen jellemünk és személyiségünk is szerepet játszik. Milyen ember vagyok? Milyen a vérmérsékletem, az intelligenciám, a jellemtulajdonságaim? Erre hivatkozva azonban nem háríthatom a felelősséget („ilyen vagyok és kész, fogadj el!”), mert tegyük föl, hogy nem vagyok felelős azért, hogy ma ilyen vagyok (azt gondolom, hogy mégis) azért mindenképp felelős vagyok, hogy milyen ember leszek holnap. A fejlődés nemcsak lehetőség, hanem feladat és rendeltetés.
