A mai folytatásban arról szólok, mit tehetünk annak érdekében, hogy jobban boldoguljunk ezzel a kényes és életünk minden területét beszövő problémával. Készüljünk fel – a megoldás a mi kezünkben van. Nem hibáztathatunk a végtelenségig másokat. Rajtunk a sor, hogy kézbe vegyük az irányítást. Persze, ha előbbre akarunk jutni…
Miután körbejártuk a határok kérdését, rátérhetünk a megoldásokra, hisz úgyis az érdekel bennünket a legjobban, hogyan oldhatjuk meg a problémáinkat.
Alaptétel
Van egy nagyon fontos előfeltétel, amely nélkül nem érdemes mással próbálkozni. Ez pedig az, hogy békét kötünk önmagunkkal. Elfogadjuk magunkat gyengeségeinkkel, nyomorúságainkkal. Amint azt tudom mondani, hogy „szabad neki lennie”, máris úrrá lettem a helyzeten. Mindaddig, amíg hadakozom valami ellen, csak növelem az ellenállást, növelem a tehetetlenségérzésemet. Álljunk meg és nézzünk magunkra! Lépjünk egyet hátra és mondjuk: „rendben, most ilyen vagyok, most ez van, és én megengedem, hogy legyen.” Ha megérkeztünk ehhez a ponthoz, akkor már tovább tudunk menni a fejlődés útján.
Először is fogadjuk el azt is, hogy határokat tartani jó dolog. Az egész világegyetem úgy működik, hogy szigorú határok között mozog. Az élet is. Vannak határértékek, amelyeknek századpontossággal kell fennállniuk, különben felborul a rend. A fizikában még szigorúbb állandók vannak. Tehát határokat tartani és tiszteletben tartani szükségszerű, ha jól akarunk működni.
Határtartás magunkkal szemben – személyiségbeli határok
Önmagunknál kell kezdenünk a történetet. Hogy vagyunk a saját határainkkal? Mennyit vállalunk, mit engedünk meg magunknak? Hogy vagyunk az idővel? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi árt és mi használ? És tartjuk magunkat ehhez? Bizony az egyik legnehezebb dolog a világon önmagunk felett uralmat gyakorolnunk. De érdemes megtennünk, mert különben a leépülés irányába megyünk (viszont ha ezt választjuk, az is rendben van – szabad, csak nem érdemes).
Egyszerűsítsünk az életünkön! Vizsgáljuk meg, hogy mindenre szükségünk van, amit meg akarunk venni? Tegyük föl gyakrabban a kérdést: „szükségem van erre?” Meglátjuk, a válasz sokszor: nem. Néha csak egy kérdés is elegendő, hogy változtassunk. Önmagunknak is tudnunk kell nemet mondani (lásd alább). Vizsgáljuk meg, mit csinálunk. Az mind fontos? Mi lenne a legrosszabb dolog, ha valamit mától nem csinálnék? Úgy tűnhet, hogy összedől a világ, pedig higgyük el, a világ továbbra is éppúgy fennmarad, sőt, még mi sem dőlünk össze. Minden megszokott rendszer igyekszik önmagát fenntartani. Ez ellenállást jelent, de szabad neki lennie. Nem az ellenállás, hanem mi irányítjuk az életünket. Kutatók bebizonyították (B. Lipton és csapata), hogy a szokássá vált viselkedésünk felülírja a gének erejét, vagyis nem a genetikai hajlamunk, hanem a viselkedésünk határozza meg az életünket, sőt ezek a minták tovább is öröklődnek. Képzeljük csak el, micsoda lehetőség! Nem vagyunk kiszolgáltatva génjeink meghatározottságának és programozottságának, hanem mi irányítjuk az életünket (sajnálom, ha ezzel valakinek csalódást okoztam).
„Hegynek fölfelé”
Kényelemszeretetünk arra késztet, hogy mindig a legkisebb ellenállás útját járjuk. Azt, ami a legkisebb erőfeszítéssel jár, ami a legkellemesebb. Ha testünk választ, mindig a legkönnyebb utat választja. Igen ám, de ez a leépülés leggyorsabb útja is. Ha testünknek, lelkünknek sohasem kell tudatosan vállalt erőfeszítéseket tennie, akkor egyszerűen szétfolyik, leépül. Úgy vagyunk teremtve, hogy „hegynek fölfelé” haladva tudjuk csak megtartani és fejleszteni erőnlétünket, teherbírásunkat, túlélési képességünket. Másrészt ez a lelki-szellemi fejlődés útja is egyben. Ebből kifolyólag tehát, ha erősödni akarunk, növelni akarjuk türelmünket és alkalmazkodóképességünket, néha – mondanám tudatos rendszerességgel, válasszuk a nehezebb, kevésbé kényelmes utat! Menjünk néha gyalog, válasszuk néha az egyszerűbb ételt, mondjunk le egy nap a kávénkról, tévénézés helyett olvassunk egy kicsit, feküdjünk le egy órával korábban stb. Legyünk találékonyak! Naponta számtalan lehetőség kínálkozik, hogy fegyelmezzük magunkat és erősítsük akaratunkat. A legtöbb ember erre nem hajlandó, még akkor sem, ha tud ennek előnyös hatásáról. A kényelem törvénye annyira erős, hogy meghaladja az akarat erejét. Kezdjük ezért kicsiben, tegyél (vagy éppen ne tegyél) ma valamit, amivel meghúzod a „kantárt”, vagy tolsz magadon egy kicsit. Ha ezt elkezded tenni és szokásoddá válik, sokkal elégedettebb leszel mindennel, türelmesebb leszel, határt tudsz szabni belső késztetéseidnek és vágyaidnak, egyszerűen jobban fogod magad érezni. Másrészt megértőbb leszel azokkal, akiknek nincs meg minden kényelmük, ami neked megvan. Nagyon elkényelmesedtünk – ez az igazság. Megszoktuk a jót, és már nem tudjuk azt igazán értékelni. Arra bátorítalak, hogy tégy egy lépést (aztán még egyet…) azért, hogy újra fölfedezd az élet ízét és önmagad kiválóságát. Igen, jobb emberré válsz, ha ezt megteszed. És tudod mit? Nagyon jól fogod magad érezni. Egy lépcsővel (vagy kettővel) följebb lépsz saját teljességed útján, az életbölcsesség útján és az igazi életöröm útján. Vágysz a nagyobb örömre, igaz? Meg a békességre is. Meg arra is, hogy kezedben tartsd az életed. Nos, mikor kezded el...?
Megjegyzés
Másrészt az is az élet törvénye, hogy néha tudnunk kell ellazulni, elengedni a fegyelmet, kilépni a keretekből. Bizony ez sem magától értetődő. Főképp úgy nem, hogy építő és termékeny legyen. Na de erről máskor.
A folytatásban azzal foglalkozunk majd, hogy mit kezdjünk a határokkal a kapcsolatainkban. Ez a nehezebb kérdés, és tudom, hogy nagyon érdekel bennünket, de a jó dolgokra bizony várni kell. Tudunk várni? Eddzük magunkat ebben…
