Kezdjük egy kis önvizsgálattal! Hogy vagyunk a kapcsolatainkkal? Úgy viselkednek velünk, ahogy az nekünk jó? És mi másokkal? Pl. a házastársunkkal, gyerekeinkkel? Tiszteljük egymás határait? Tiszteljük egymás igényeit, szükségleteit? Ne bízzuk el magunkat! Mindannyian követünk el hibákat és mulasztásokat ezen a téren.
Szóból ért az ember
Gondoljunk csak a családunkra! Mennyi beleszólása van a szülőknek a házasságunkba? Hol szabunk ennek határt? Vannak szülők, akik hajlamosak – teszem hozzá: tiszta jóindulatból – mindenbe beleszólni. „Ezt ne így csináljátok, ez csak így a jó, így nem lehet gyereket nevelni” stb. Az a házastárs, aki nagyobb hitelt ad a szülei véleményének, mint a párjának, kockáztatja a házasságát. Sok házasság bomlott fel már emiatt. Az a szülő pedig, aki erőteljesen be kar avatkozni a fiatalok életébe, kockáztatja a jó viszonyt (ha erről még egyáltalán lehet beszélni). Különösen érzékeny kérdés az anyós-após szerepe. Ők esetleg fokozottan féltik a gyermeküket, kifejezik esetleges nemtetszésüket a menyük-vejük iránt, vagy éppen ez utóbbiak „osztják ki” házastársuk szüleit, adott esetben a házastársukat.
Valljuk be, sok családi konfliktus származhat ezekből a viszonyokból. A megoldások megtalálása meghaladja cikkünk kereteit, annál is inkább, mert olyan sok különbözőség adódhat. Egy-két javaslat mégis segíthet. Az első és legfontosabb az egyenes kommunikáció. Nem várhatjuk el senkitől (bármennyire is ismerjen), hogy kitalálja gondolatainkat, igényeinket. Szóból ért az ember – ismerjük jól a mondást. Mondjuk el, hogy nekünk már valami sok vagy nem jó! Tudjunk kérni, megkérni! Fejezzük ki érzéseinket (nem a tányérdobálásra vagy ajtócsapkodásra gondolok)! Mondjuk: „Az, hogy meg akarod mondani, miként viselkedjek a férjemmel, azt jelenti nekem, hogy nem bízol bennem, és gyereknek tartasz.” Nevezzük meg a szóban forgó viselkedést, amit a másik tanúsít irántunk, és mondjuk el, hogyan érezzük magunkat emiatt! Arra ügyeljünk, hogy konkrét helyzetekről beszéljünk, ne általánosítsunk, amit a „mindig”, a „soha”, az „állandóan”, az „örökké” szavak fejeznek ki! A lényeg, hogy kommunikáljunk, ne hallgassuk el a dolgokat, emésztődve, bánkódva és engedve, hogy egyre mélyebb gyökeret verjen bennünk a keserűség. Mindez persze nemcsak a családra vonatkozik, hanem a munkatársi és baráti kapcsolatainkra is.
A „NEM”-et mondás
Sok olyan emberrel találkoztam már, aki valamire nemet akar mondani, mégis bevállalja különböző meggondolásokból. Hangsúlyozni szeretném, hogy jogunk van nemet mondani. Ettől nem vagyunk sem rossz emberek, nem is verjük be vele a másik fejét. A saját határainkért csak mi magunk felelünk, senki más. Azt meg tudjuk jól, hogy „azt a lovat pakolják, amelyik húz”. Nos, ha mindenre igent mondunk, akkor ne lepődjünk meg, hogy még raknak ránk, hisz mért ne tennék? Egy elegáns bevezetővel nyugodtan mondjuk, hogy „NEM”! Ilyenekre gondolok, mint „köszönöm, hogy rám gondoltál, de NEM tudom ezt most vállalni”, vagy „jó lenne ez, de sajnos, most nem alkalmas” stb. Kitalálhatunk magunk is valami tapintatos formulát a visszautasításra. Valakinek viszont éppen azt kell gyakorolnia, hogy igent mondjon valami lehetőségre (ajánlom megnézni az Igenember c. filmet). Vigyázzunk, nehogy elszaladjon az élet mellettünk, ne hagyjuk elmenni a lehetőségeket, főképp annak lehetőségét, hogy azzá váljunk, akivé válhatunk!
Önérvényesítés vagy behódolás?
Ez a kérdés arról szól, hogy mennyire tudjuk érvényesíteni a jogainkat. Van, aki csak a saját igényeivel törődik (irányítók vagy figyelmetlenek), van, aki mindig a másiknak ad igazat, és úgy gondolja, hogy ez a helyes viszonyulás. Megtanulni úgy kifejezni igényeinket, hogy figyelembe vesszük a másikét is, az a nagyszerű. Ezt úgy hívják, hogy asszertív viselkedés. Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy mi mit akarunk, és ezt tudnunk kell kifejezni (amint ezt fentebb említettük). Tudnunk kell ugyanakkor meghallgatni is a másikat, vagy egyszerűen észrevenni, neki mi a fontos, ő mit szeretne. Egyik sem könnyű, de mindegyik tanulható. Tudatosítással, odafigyeléssel, gyakorlással.
Életünk egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) területe a kapcsolatok területe. Nem kell agyonmagyaráznunk azt, hogy mennyire lényeges kérdés: jól működnek-e kapcsolataink vagy sem? Azt azonban hangsúlyoznunk kell: felelősek vagyunk azért, hogy miként működnek. Vegyük a fáradságot, és tegyünk lépéseket a kommunikációnk javítása érdekében, hisz ez az egyik kulcsa a jó kapcsolatoknak. Ne csak várjunk a másikra, hanem tegyük meg a magunk lépéseit! Olvassunk el egy-két jó könyvet (ajánlom pl. Marshall B. Rosenberg A szavak ablakok vagy falak c. könyvét), vagy keressünk egy kommunikációs tanfolyamot, ahol mindezt gyakorolhatjuk is! Akit pedig a határok kérdése érdekel jobban, annak figyelmébe ajánlom dr. Henry Cloud és dr. John Townsend Határaink c. könyvét.
