A fogszabályzás tudománya a fogorvosi szakmához tartozik. Nevezik még orthodontiának is (orthos, vagyis egyenes + odus, vagyis fog). Az orthodontia az arc növekedésével, a fogazat fejlődésével, annak rendelleneségével foglalkozik, vagyis megelőz és gyógyít. A fogazat elrendezésében, helyzetében jelentkező rendellenességeket orvosolja, amelyeket még okklúziós rendellenességeknek is nevezhetünk.
Miért van szükség fogszabályzásra? Azért, mert a fogkuszaság, a korcs állcsontok torz arcvonásokat is előidézhetnek, melyek kihatással vannak az egyén lelkületére és jellemére, következménye lehet a kisebbrendűségi érzés és a lelki eldurvulás is. Azért is fontos, mert ezeket a rendellenességeket gyakran kísérik beszédhibák, mint a selypítés. A harmadik ok pedig, hogy esetükben gyakrabban jelentkezik a fogszuvasodás és a fogágybetegségek is. Az idő előtti fogazati érintkezések pedig a fogak elmozdulását idézik elő, ezáltal az állkapocsízület is sérül, egyes fogak pedig túlságosan is terhelődnek, vagy nem is érintkeznek. A fogsor- és állkapocs-rendellenességek igen gyakoriak a lakosság körében, világviszonylatban ez kb. 23 és 79% között mozog.
Az orthodontiai gyógyítás előfeltétele a fogazati és arcnorma megállapítása. A fogazati norma megállapítása az okklúzión, vagyis a fogsorzáródáson történik, ami a két fogsor szoros érintkezését jelenti a szokásos csukott helyzetben. Ez meglehetősen állandó helyzet, de gyakoriak az eltérések. Az arcnorma meghatározása nehéz, nagyon változatos, és függ a fajtól, nemtől, családtól, kortól. Egyes emberi fajoknak jellegzetes arctípusaik vannak. A fogszabályozásnál használandó a biometrikus norma, amely valamely alaki rendellenesség középértéke.
A fogszabályozásnál gyógyításként alkalmazunk mechanikai erőt, mely a kivehető vagy rögzített készülékeket aktiválja. A rögzített készülékkel folytonos, a kivehető készülékkel pedig szakaszos erőbehatást érhetünk el. Nagyon fontos az erő nagysága, melynek nem szabad az élettani elviselhetetlenség határát túllépnie. Csak finom erőkkel lehet jó eredményt elérni. A cél pedig a rendellenesen álló fogak helyes irányú elmozdítása és elhelyezése. Ilyenkor a két fogsor egymáshoz viszonyított helyzete is megváltozik. Ha nem elég tartós és kellő erejű a kezelés, akkor visszaesés, vagyis recidíva következik be, amikor a szabályos fogazat hibás helyzetébe tér vissza. A recidíva veszélye igen nagy, ezért különösen fontos végig kitartani a kezelésben és utókezelésben.
@k = Anatómiai ismeretek és vizsgálódások az orthodontiában
A felső állcsont, vagyis a maxilla teste ív alakú, és három nyúlványa van. A szájpadláson középvonalon a két állcsontvarrattal, vagyis suturával van összekötve, amely igen későn csontosodik el. A csecsemőnél sokkal fejlettebb az agykoponyai rész, mint az arckoponyai, míg a felnőttnél ez fordítva van.
Az alsó állcsont, a mandibula egy vékony csontlécből fejlődik ki. A két csontléc összenő középen, a két végükön pedig állkapocsízületek vannak, melyeknek a formája függ a rágás típusától. A testének előreugró állkapocsi részlete a mentum prominens, amely csak a mai ember jellegzetessége, és az újszülöttnél hiányzik. A csecsemőkortól a felnőttkorig az alsó állcsont felhágó ága a tompaszögből a derékszöghöz közeledik, míg a fogak elvesztésével ez a folyamat visszafordul.
Rendesen a felső ajak az alsó előtt fekszik a fehér embernél, ha pedig az alsó nyúlik előre, az mindig valami rendellenességre utal. Az orralaptól mért merőlegesre egy irányban vannak az ajkak a fehér embernél, a feketéknél előreugranak, míg a sárga fajnál kicsit beljebb húzódnak.
Izmok is közreműködnek a fogazat kialakulásában. Ezek a mimikai izmok, pl. a pofaizom, vagyis buccinator és a rágóizmok. A rágóizmokat felosztjuk elevatorokra, vagyis emelőkre és depresszorokra, vagyis süllyesztőkre. A legfontosabb emelőizom a masseter és a temporalis. Ezek a legfontosabbak a rágásban. A kiadós rágást a masseter izommal végezzük.
A normális fogzárást még okklúziónak is mondjuk. Ilyenkor a felső fogsor fedi az alsót, elöl kb. 2 mm-re, oldalt és hátul is, ami azt jelenti, hogy az nagyobb, mint az alsó fogsor. A fogzárásnál egy fog két ellentétessel érintkezik, kivétel az alsó középső metsző- és a felső bölcsességfog. Az alsó maradó hatos, vagyis első nagy őrlő helyzete különösen fontos az okklúzió meghatározásánál. A felső hatos első csücske az alsó hatos központi árkában van, tehát az alsó hatos egy csücsökkel előrébb van a fölsőnél. Ha az alsó hatos ennél a helyzetnél hátrább van, az disztálharapás, ha pedig előrébb, az a meziálharapás. A harapási magasságot elsősorban az oldalsó fogak csücskei tartják fenn. Ha azok hiányoznak, akkor csökken a harapásmagasság. Ha a fent említett fedőharapásban oldalt eltérés mutatkozik, azt oldalsó keresztharapásnak nevezzük.
A tejfogaknál még jelentős állapot, ha a tejötösök hátsó felülete egy vonalban van. Ez a postlacteon sík, amely fontos a maradó hatos fogak helyes kinövésében.
Az artikuláció a normális fogsorilleszkedés elöl, oldalt és hátsó mozgásnál. Ilyenkor a két fogsor mindig néhány ponton érintkezik, de a csücskök csak részben. A mélyharapásnál csökken az érintkezési pontok száma, így a rágás is gyengül. A rágás tehát egy rágósíkon megy végbe, amely görbületet képez előre és oldalt.
A tejfogazatban a rágósik közel áll a vízszinteshez. A tejfogív alul és felül is félkör alakú, és a fogak is szabályosak. Ha a tejmetszők jobban fedik egymást, mint 2 mm, akkor az fogsorelváltozást idéz elő.
Az állandó, maradó fogak csírái a születés utáni négy évben fejlődnek ki, és a gyermek állcsontjában zsúfoltan, úgynevezett csírahelyzetben szoronganak. Növekedéssel, mint a virágszirmok, kiegyenesednek és előtörnek. A tejfogakhoz viszonyítva a maradó metsző- és szemfogak a tejfogak mögött helyezkednek el, kivéve a felső szemfogat, amely a tejfog felett fejlődnek. A kisőrlők pedig a tejmolárisok (őrlők) gyökerei között bújnak meg. A szemfogak csírái vannak tehát a legtávolabb a helyettesítő fogtól, ezért óvakodnunk kell az idő előtti tejszemfoghúzástól. A kisőrlők a csírahelyzet miatt sűrűn a nyelv vagy a pofa felől nőnek ki. A nagyőrlők csíraelhajlása a kinövés után is megmarad, míg a többi fogé eltűnik.
A két tejfogív kör, a felső maradó fogív ellipszis, az alsó pedig parabola alakú. A fogsorok rágófelszínei egy ívben helyezkednek el.
A fogak az állcsontban nem beékelődve (gomphosis), hanem szalagos összeköttetésben vannak (syndesmosis). Ezt a foggyökérhártyában és csontos medrének a csonthártyájában (periodontium és alveolus) levő szalagok alkotják, melyek a fogat, mint a rugó, mozgatják. Erőtompító hatásuk van, és általuk a fogak kis erővel is elmozdíthatók.
A fogak körüli állkapocscsont lemezes vagy rostos, de erő hatására átrendeződnek.
