Az egykori délszláv szövetségi államban dívott a címben szereplő jelmondat. 2012-ben ismét aktuálissá válhat a szólam, hisz nemcsak nálunk, de Földünk más országaiban is a választások éve ez. Ezért nem kell meglepődni, ha esetleg szokatlan dolgokat hallunk vagy tapasztalunk. Oroszországban előre lefutott versenyként tekintenek a választásokra, akárcsak Kínában, ahol nyilván enyhe túlzás választásról beszélni, lévén, hogy kommunista diktatúra. Esedékes azonban ott is a generációváltás. A változásokról azonban nyilván egy szűk körben döntenek, nem pedig a szélesebb néprétegek véleménye érvényesül. Amerikában vagy pl. nálunk, Szerbiában, nyilván közel sem olyan könnyű megtippelni, kik lesznek a nyertesek és a vesztesek. Ha másban nem is, ilyen szempontból Amerikával vagyunk egy kategóriában. Nagyon találó az egyik indiai politikus mondása, amikor kifejtette, hogy mi a különbség a szabad, és a diktatúrákban zajló választások között: „Demokráciában a választások előtt sok olyan dolgot kell tenni, ami jót tesz a politikai népszerűségnek, de egyébként hülyeség.” Van ebben igazság. Izgalmas lesz majd az elkövetkező két hónapban figyelni, mit tesznek és miket mondanak politikusaink a választók kegyeinek elnyeréséért.
A demokratikus rendszerekkel ellentétben a parancsuralmi rendszerek olyan intézkedéseket, olyan teljesítményeket is lehetővé tesznek, amelyek a mi fogalmaink szerint értelmezett jogállamok keretein belül elképzelhetetlenek. Az utóbbi évszázad történelmi tapasztalatai azt mutatják, a diktatórikus rendszerek viszonylag rövid idő alatt nehézkessé, korlátolttá, korrupttá és ostobává váltak. Van azonban ellenpélda is. A kínai vezetéssel nem ez a helyzet. Gazdasági szempontból évtizedek óta eredményes politikájuk, a kommunista diktatúra és a vadkapitalizmus sajátos elegye. Gyakran hallunk Kína és Amerika specifikus viszonyáról. Újságcikkek, elemzések állandó témája, hogy mikor fogja Kína minden téren megelőzni az USA-t.
„KIMERIKA”
Kína és Amerika nagyon sok dologban különbözik egymástól. A két országnak mára már azonban egy olyan sajátos összefonódása jött létre, hogy több szakember egybehangzó véleménye szerint nyugodtan tekinthetjük őket akár egynek is. Egy mozaikszó formájában az elnevezés is megszületett: Kimerika. A természetben mindig lehet találni a gazdasági, de még a politikai jelenségekhez is hasonlatos példákat. Kína és az USA viszonya a természetben tapasztalható szimbiózis példájával illusztrálható, sőt némiképp teljesen azonosítható. Ennek a sajátos szimbiózisnak a lényege, hogy míg a „kelet-kimerikaiak” szorgalmasan dolgoznak és spórolnak, addig a „nyugat-kimerikaiak” folyamatosan költekeznek. Kína az Egyesült Államok folyamatos és egyoldalú nagy kölcsönzőjévé vált. Ez bizonyos szemszögből nézve perverz tőkeáramlásnak felel meg, de lényegében ez a folyamat tartja most úgy-ahogy egyensúlyban a két ország, és ezzel együtt a világ gazdaságát is. Kínának köztudottan legalább évi 7%-os gazdasági növekedésre van szüksége ahhoz, hogy a lakosság lassú, de folyamatos életszínvonal-emelkedését biztosítsa, ezzel egyben megakadályozza a belső feszültségekből eredő esetleges kedvezőtlen folyamatok kialakulását. Kínának a folyamatos növekedéshez elengedhetetlenül szüksége van a hatalmas amerikai felvevőpiacra, Amerikának pedig Kínára van szüksége, hogy az folyamatosan hitelezze hatalmas belső fogyasztását. Az olcsó kínai termékek már legalább két évtizedre visszamenően hozzájárulnak az amerikai középosztály életszínvonalának fenntartáshoz. Az ilyen szoros gazdasági függőség és egymásra utaltság mára úgy tűnik, felváltotta a nukleáris korszak egyensúlyi elvét. Akkor a kölcsönös megsemmisítés fenyegetése az atombombák meglétén alapult. Most viszont Kínának lenne hatalmas gondja, ha megszűnne az amerikai felvevőpiac, de Amerikának is gond lenne, ha megszűnne a kínai hitelezés. Sokak szerint a Kína és Amerika közötti függőség Mao Ce-tung kínai vezető és Richard Nixon amerikai elnök 1972-es pekingi parolázásával vette kezdetét, és a mai napig kölcsönös függő viszonnyá fejlődött.
DEMOKRÁCIÁBÓL IS MEGÁRT A SOK?
Természetesen minden folyamatnak vannak nyertesei és vesztesei. Bizonyos régiók abból is profitálhatnak, ha a világ vezető hatalmai kerülnek válságos helyzetbe. Mégis egyértelműnek tűnik, hogy a világgazdaság stabilizálódásának és a recesszióból történő kilábalásnak kulcskérdése, hogy a kölcsönös függőségben, szimbiózisban élő Kína és Amerika – „Kimerika” milyen módon tudja majd a jövőben kezelni, alakítani az előállt helyzetet. A közeljövőben közgazdasági szempontból nagyon izgalmas kérdések merülhetnek majd fel. Milyen nemzetközi gazdasági, és ezen belül milyen nemzetközi pénzügyi rendszer fog kialakulni? Meddig finanszírozhatja még Kína Amerika túlfogyasztását? Mennyire lesz hajlandó a két hatalmas ország a jövőben is együttműködni a nemzetközi gazdasági és intézményi rend kialakításában. Hogyan változik majd a jüan–dollár árfolyama egymáshoz, és más jelentős valutákhoz képest. Ilyen szoros és sokrétű összefonódások mellett, a felek a továbbiakban mennyire tudnak majd egymás nélkül irányt változtatni, és mennyire lesz az majd a másikra, valamint a világ más régióira hatással? Természetesen számunkra elsősorban az a fontos, hogy Európa szempontjából mit fog mindez a jövőben eredményezni. Európa válságban van, ez tagadhatatlan. A gazdasági nehézségek azonban nem jelenthetik azt, hogy egyben az európai értékrendnek is befellegzett. Amennyiben azonban Európa nem tud gyors tempóban tovább integrálódni, esetleg a felbomlás irányába sodródik, mindenképpen veszíteni fogja megszerzett gazdasági és politikai pozícióit. Az elkövetkező időszakban ki fog derülni, van-e Európának elég ereje, képessége, megfelelő elszántsággal rendelkező rátermett vezetése ahhoz, hogy továbbra is fontos szereplője legyen egy multipoláris világrendnek? A XXI. században mekkora jelentőséggel bír majd a demográfiai szempontból is elöregedőben lévő ó-kontinens, az értékrend, amit képvisel, és fenntartható lesz-e az európai értelemben vett jóléti társadalom? Vannak pillanatok, amikor úgy tűnhet, eredményesebbek az antidemokratikus, vagy a szaporodó kvázi-demokratikus, vagy csak demokratikusnak látszó rezsimek. A jövő dilemmája a jelenlegi helyzetben az lehet, hogy a gazdasági növekedés érdekében fel kell-e áldozni a demokráciát részben, vagy akár teljes egészében? Vajon ez hosszú távon az emberiség érdekeit szolgálja, vagy éppen ellenkezőleg?
