Több kutatás és elemzés foglalkozott már annak vizsgálatával, hogy egy nemzetgazdaság eredményessége mennyire függ az adott országban tevékenykedő elméleti szakemberek számától. Történelmi síkon szemlélődve megállapíthatjuk, hogy mintegy kétszáz éves távlatokra visszatekintve nehezen figyelhetők meg olyan összefüggések, melyek egy adott ország gazdasági felemelkedése az elméleti kérdésekkel foglakozó közgazdászok eredményeivel és tevékenységével mutatna szorosabb összefüggéseket. A múltban például az angol, amerikai vagy a japán gazdasági sikerek úgy valósultak meg, hogy nem sok neves közgazdász nevét lehet ezzel szorosabb összefüggésben emlegetni. A mostani kor is ezt az elméletet látszik igazolni, hiszen amíg például az ázsiai országok gazdasági sikereit szemléljük, aligha tudnánk kapásból megemlíteni neves ázsiai közgazdászokat, akik elméleteinek gyakorlati alkalmazásához köthetnénk a gazdasági eredményeket. Lehet, hogy tévesen, de ebből a tényből arra lehetne következtetni, hogy a gazdasági növekedéshez, a jó eredményekhez nem annyira a sok jó elméleti közgazdászra, elemzőre van szükség, hanem egyéb tényezőkre. A II. világháború utáni időszakban jelentkező gazdasági gondok lényegesen eltértek a két világháború közötti időszak problémáitól. A körülmények úgy hozták, hogy jelentősen megváltozott a kormányzat gazdasági szerepének megítélése.
Éles, és leginkább ideológiával is alátámasztott viták kezdtek kialakulni arról, milyen mértékben és milyen formában van szükség a kormányzat gazdasági szerepvállalására. A modern kori ipari társadalmakban egyébként a kormányzati kiadások „súlya” már akkora, hogy eleve átalakítja azt a környezetet, amelyben a gazdasági döntéseket kell meghozni. Ma is vita tárgya még, hogy a monetáris, vagy pedig a költségvetési politika a hatékonyabb kormányzati eszköz a gazdaság befolyásolására. Ma azonban már mind elfogadottabb, hogy az államnak kell tudatos irányító szerepet játszani a nemzeti erőforrások hatékonyabb elosztása érdekében. A közgazdaságtan egészen specifikus tudományág, hiszen más társadalomtudományokhoz hasonlóan egészen másmilyen kutatási és kísérletezési feltételek között kénytelen fejlődni, mint amilyenek között a pl. természettudományok. A különbség elsősorban a gazdasági rendszerek állandóan változó jellegében van. A hagyományos értelemben vett közgazdaságtan elemzésének a tárgya azonban továbbra is a pénz maradt, a cél pedig még mindig a minél nagyobb haszonra való törekvés. Megjelent ugyanakkor az úgynevezett alternatív közgazdaságtan is, melynek vizsgálata tárgyát képezi ezen felül, a természeti környezet, valamint az egyes emberi személyek viselkedésének változása. Az „alternatívok” szempontjából a környezetvédelem és a szabad emberi személyiség számít alapértéknek, a többit pedig ennek kell alárendelni. Az alternatív közgazdaságtannak három alapvető irányzata van kialakulóban: az ökológiai gazdaságtan, az etikai gazdaságtan és vállalkozási forradalom.
LEHETETLEN KÜLDETÉS
Szerbiában is azt tapasztalhatjuk, hogy elméleti közgazdászokból, pénzügyi elemzőkből és tanácsadókból nincs hiány. Mégis, amikor most a választási kampányban nyilvánosan bemutatásra kerülő programokat nézzük, jószerivel csak frázisokkal és közhelyekkel találkozhatunk. Sok esetben még az eltérő ideológiákat valló csoportosulások gazdasági programjaiban is átfedéseket tapasztalhatunk. A foglakoztatás növelése, a külföldi beruházások serkentése, a versenyképesség növelése jóformán mindenütt felbukkan. Sajnos anélkül, hogy konkrét, a gyakorlatban is gyorsan és hatékonyan megvalósítható elképzelések fogalmazódnának meg. Az ismétlődő szólamok többsége nehezen kérdőjelezhető meg, ugyanakkor az is megállapítható, hogy kevés az olyan elgondolkodtató, vagy további testre-szabással és finomítással a gyakorlatban is alkalmazható felvetés, amire érdemes lenne valóban odafigyelni. A gazdaságunkban meglévő kedvezőtlen folyamatok feltárását célzó, konkrét megoldásokat kínáló kezdeményezés alig fedezhető fel. Szinte kivétel nélkül, minden felkínált program jónak és szépnek, már-már mesésnek tűnik. A kivitelre orientált gazdasági ágazatok fellendítése, a külföldi tőke idevonzása helyesnek és jónak hangzik, az alapvető gondok és visszásságok beazonosításáról azonban jóformán semmit sem hallani. Az ígéretek is óvatosabbnak tűnnek, hiszen nyilván az ígérgetők is tudatában vannak, mennyire súlyos a helyzet, mennyire teljesíthetetlen lesz rövid távon a gazdasági fellendülésről szóló elképzeléseket valóra váltani. A költségvetés állapotát ismerve senki nem igen ígér adókedvezményeket, vagy más könnyítéseket, nyilván az esetleges számonkéréstől félve, és az ígéret megvalósíthatatlanságának tudtában. Szinte senki nem emlegeti az árfolyamot sem. A témát – figyeljük csak meg – szinte mindenki messziről kerüli. Pedig a jegybank már hosszú ideje „harcban áll”! Folyamatosan próbálja az árfolyamot védeni, mégpedig eurómilliók piacra dobásával. Az árfolyam azonban így sem nyugszik, rekordokat döntöget. A múlt héten a Szerb Nemzeti Bank és a kormány már egy szándéknyilatkozatot írt alá, miszerint a jövőben, a külföldi valuta helyett a dinár használatát szorgalmazzák. A helyzet kritikusnak mondható, hiszen az, ami a dinár árfolyamával történik, nyilván gazdaságunk tükre. Szokás emlegetni, hogy a valutaleértékelés egy hatékony fegyver a piacok meghódításában. A kivitelre termelő cégeknek valóban kedvezhet is, de csak részben, mert pl. amennyiben a vállalkozás bank-kölcsönökre épül – és ez a gyakori eset – a terhek elviselhetetlenné válhatnak. Olyan borúlátó jóslatokat is megfogalmaztak a napokban, hogy amennyiben az euró értéke meghaladja a 115 dinárt, az ország gazdaságának 80-90 százaléka csőd közeli állapotba kerül. Ettől pedig már tényleg csak egy hajszál választ el bennünket. Az alapvető okok között keresendő nyilván az, hogy a gyenge vásárlóerő ellenére nem sikerül féken tartani az inflációt. Inflációs körülmények között viszont az árfolyam is emelkedni fog. Ilyen körülmények között nagy kérdés, hogy mekkora foganatja van annak, ha a központi bank és a kormány aláír egy szándéknyilatkozatot. Nyilván ez egyben üzenet a piacnak is, hogy szándékukban egységesek és eltökéltek. Ugyanakkor gondoljunk bele, az egyszerű polgár az otthon a szűkösebb napokra félretett 100-200 euróját egy ilyen hír hallatán vajon azonnal dinárra váltja-e, és úgy rakja vissza rejtekhelyére, hogy az, közben minden nap kevesebbet érjen? Nyilván nem! És nyilván mások, nagyobb tételekben is hasonlóan gondolkodnak. Nehéz feladatok, szinte lehetetlen küldetés vár majd tehát a jövőbeni kormányunkra. A helyzet korántsem kilátástalan, de nagyfokú bölcsességre, kompromisszumkészségre, ugyanakkor még nagyobb fokú elhatározottsága lesz majd szükség, az esetenként mindenki szempontjából fájdalmas intézkedések végrehajtásához.
