Ki kellene már nyíltan mondani, hogy az eredmény katasztrofális, de nem reménytelen. Próbáljunk meg eltekinteni attól, hogy melyik politikai párt, csoportosulás, vagy milyen ideológia szempontjából tekintünk az eseményekre, a választási eredmények katasztrofálisak, mert megmutatják, mindinkább széthúzó társadalmunkban, mekkora a szervezetlenség. Mivel tudjuk, mennyire összefügg minden mindennel, ne csodálkozzunk azon, ha gazdaságunkban is hanyatlás tapasztalható. Tudjuk, mennyire fenntartással kell fogadni a hivatalos statisztikákat, de a legújabb adatok szerint Szerbia recesszióba süllyedt, ami azt jelenti röviden, hogy az elmúlt két negyedév mutatói negatívak, pontosabban a gazdasági teljesítmény csökkent. Érdekes, hogy a hírek viszont az adatok ismertetése után is úgy folytatódnak, hogy Szerbiában lassult a gazdasági növekedés. Még igaz is lehet a megfogalmazás, amennyiben hosszabb időszakra vetítjük ki, de azért megfigyelhető a játék a szavakkal, hiszen ha csökkenésről van szó, akkor nem nevezhető növekedésnek, még ha a statisztika és a matematika ismeri is a negatív számok fogalmát. A lassulás pedig akkor állná meg a helyét, ha pl. az előző 5 százalékos GDP arányú növekedés háromra, majd kettőre csökkenne. Természetesen – és ez már megint játék a szavakkal – a csökkenés is a lassulás jele lehet.
A politikai részt majd kielemzik a politikai elemzők, a gazdasági részt a gazdasági analitikusok, egy azonban biztos, a jövőbeni kormány, amennyiben stabilizálni szeretné a helyzetet, kénytelen lesz adókat emelni, vagy újakat kiróni, illetve lehet, hogy kombinált megoldást választanak, ami a meglévők megváltoztatását – többnyire emelését – és/vagy, újak kivetését jelentené.
IGAZSÁGOS ADÓNEMEK?
Senki nem „kampányolt” ilyesmivel, mégis szinte borítékolható, hogy a leendő kormány első lépései között szerepel majd pl. a dohányárura és az alkoholos italokra kivetett adók emelése. Ez mindig egy olyan dolog, amit könnyen és egyszerűen keresztül lehet vinni, hiszen a társadalomnak „illendő” elítélni az ilyen káros szenvedélyeket, illetve azok űzőit. Kevésbé valószínű, hogy tömeges tüntetések lesznek annak érdekében, hogy legyen olcsóbb a cigaretta, vagy a „vinjak”. A dohánytermékeket gyártók és forgalmazók lobbija nyilván ellenkezni fog, mégis a cigisek lehetnek egyik legvalószínűbb első „áldozatai” a – figyeljük csak meg majd – nyilván szépen elnevezett intézkedéseknek. A köznyelv füstadónak is nevezi a dohányipari termékekre kirótt adót, pedig az, lényegében és történelmileg mást jelent. Eredetileg ugyanis ezt az archaikusnak nevezhető adónemet még 1467-ben Mátyás királyunk – az igazságos – vezette be, annak a pénzügyi reformnak a részeként, amely uralkodásának végére sokkal jobb helyzetbe hozta államkincstárát, mint amilyenben trónra lépésekor volt. Nem a pipafüstöt adóztatta azonban meg, hiszen a dohány (állítólag) csak mintegy száz évvel később került Európába. A családi kéményekre vetett ki adót igazságos királyunk. Előtte ugyanis a Károly Róbert által bevezetett kapuadóval vették célba a háztartásokat, pontosabban a fizetőképes kis gazdasági egységeket. Minden olyan telek kapuadót fizetett, amelynek bejáratán befért egy megrakott szekér. Mátyás azért változtatott ezen, mert sok esetben egy portán több család is gazdálkodott, de csak egy kapu után adóztak, így az adóalanyok számbavételére megfelelőbbnek tűnt a tűzhelyalapú nyilvántartás. A füstadó egyébként az Európa-szerte ismert tűzhely-, illetve kéményadó magyar megfelelője volt. Mátyás európaiságának szelleme ezen keresztül is megfigyelhető. A kéményadó sem volt azonban tökéletes megoldás, legalábbis a történelmi tapasztalatok szerint. Angliában több tűzvész esete is ahhoz köthető, hogy az adóterhek csökkentése végett több tűzhelyet kötöttek egy kéményre. Az adónemek megalkotásában a kreativitás a régebbi időkben sem volt hiánycikk. Angliában, de francia, holland és spanyol területeken is létezett úgynevezett ablakadó már az 1600-as években. Az ingatlanadó egy kreatív formája volt ez, amikor az adó összege az ablakok számától függött. Angliában állítólag azóta is számtalan vakablak őrzi ennek az emlékét, a szintén még megtalálható hétablakos házak pedig arra emlékeztetnek, hogy 1823 és 1851 között már csak a nyolcadik ablakra kellett adót fizetni. Az ingatlanadó egy másik angliai formája a téglaadó volt. Ezt III. György rótta ki a gyarmati háborúk pénzelése céljából, és ennek a kijátszási módozatait is hamar megtalálták. Nagyobb téglákat kezdtek el gyártani, mígnem az állam „viszonzásul” törvényben szabta meg a legnagyobb tégla méretét. Kibúvóként viszont, több helyen divatossá vált a faházépítés.
ÖTLETADÓ
Egészen elképesztő adónemek is felbukkantak egyébként a történelem folyamán. A szakálladó vagy például a verébadó az emberek megsarcolásának olyan példái, amikor az elsődleges cél nem az állami bevételek növelése volt, hanem az emberek viselkedésének, magatartásának formálása, vagy megreformálása. I. (Nagy) Péter orosz cár volt az, aki a szakálladó kivetésével szerette volna leszoktatni alattvalóit az akkor még elterjedt pofaszőrzet viseléséről. Ezzel is közelíteni szerette volna birodalmát Európához, a férfiak ábrázatának kinézését illetően is. A verébadó a VIII. században Németalföldön vált ismertté. Annyira elszaporodtak a verebek, hogy jelentős károkat okoztak a magtárakban, gabona-, és vetőmagkészletekben. Évi tizenkét élő verebet kellett beszolgáltatni személyenként, aki ezt nem tette meg, 12 krajcár verébadót fizethetett. A leleményesebbek ekkor a verébtenyésztéssel is megpróbálkoztak. Az említett, esetenként furcsa adónemek mellett, a történelemben volt már példa a tea-, kávé-, kalap-, csizma-, harisnya-, paróka-, hintó-, de még a szüzességi adó kivetésére is. Persze, nincs szándékomban valakik számára most ötletekkel előrukkolni, mert lehet, hogy emiatt egyszer majd ötletadót kell fizetnem. Mindenesetre, megemlíthető például, hogy a legtöbb szerbiai önkormányzatban bevezették a cégtáblaadót. A sokat emlegetett „vállalkozásbarát” politika egyik ékes bizonyítéka, hogy ezen illetéket némely községben az év elején a háromszorosára emelték. Zsargonban adónak hívjuk ugyan, de a pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a cégtáblaadót kommunális illeték címén fizettetik meg a legtöbb helyen. Az ötletek tárháza tehát igen gazdag, újat sem kell kitalálni, csak lemásolni bizonyos megoldásokat. Be lehetne vezetni még pl. a napfelkelte szerelmeseinek a pirkadót, katonai, csendőri, vagy rendőrségi beosztottaknak a rangadót, esetleg betegeknek a lázadót, horgászoknak és nem konzervatív gondolkodásúaknak pedig a „haladót”. Utóbbi mondatot már nem kell komolyan venni, viszont egy komoly megjegyzés: magára valamit is „adó” állam, folyó gazdasági év közepén nem változtat adókat, hiszen ezzel keresztülhúzná a vállalkozók éves terveit. Mindig léteznek más megoldások, a kiszámíthatóság pedig alapelvként kell, hogy szerepeljen, még válságos időkben is.
