Az idő sürget. A helyzet napról napra rosszabb. Szépen mutatja ezt a dinár értékvesztése, amit elsősorban az euróhoz képest kísérünk figyelemmel. Eközben azonban az euró is gyengélkedik, főleg ha pl. a dollárhoz viszonyítjuk. Sajnos úgy tűnik, ezzel most nem sokat törődnek. Az árfolyam gyengülését az is generálja, hogy szinte senki sem bízik a dinárban, szinte mindenki az eurót tartja biztonságosnak, annak ellenére, hogy tudják, Európában sem fényes a helyzet.
Ebben az évben pl. a hazai fizetőeszköz az euróhoz képest 17-18 százalékot, a dollárhoz képest viszont több mint 25 százalékot gyengült. A berögződések miatt mégis euróban számolunk, abban gondolkodunk, azt tekintjük „menedéknek” is. Ilyen helyzetben a jegybank sem tud tartósan rendet teremteni, nem véletlen, hogy a Szerb Nemzeti Bank kormányzója is gyors és hatékony intézkedésekre szólít fel, ami már szinte segélykérésként is felfogható. Egyes elemzők a 115 dináros euró árfolyamnál húzták meg azt a határt, melyen túl a gazdaság összeomolhat. A határt túlléptük, és valóban csak „recsegést” és „ropogást” tapasztalhatunk, ami lehet egy valódi összeomlás előjele is.
Elcsépelt megállapítás, hogy a hazai valuta elértéktelenedése serkenti a kivitelt. Tudjuk, hogy ez csak önmagában szemlélve igaz, de azt is figyelembe kell venni, hogy a cégek többsége vagy devizaalapú hitelek felhasználója, vagy pedig a termeléshez behozatali komponensekre is szüksége van, ami viszont semlegesíti az esetleges kedvező hatásokat, sőt, esetenként túlnövi azokat.
A szakma megosztott és tehetetlen
Az idő elvesztegetése csak tetézi a bajt. Minden nappal nő a feszültség. Közben egyre távolodik egymástól az a két elképzelt határvonal, ami a között húzódik, amit tenni kell, és a között, amit még lakosság elviselni képes, illetve hajlandó. Ez, lényegében fogalmazhatunk úgy is, a demokráciából eredő feszültség nem csak nálunk, de az egész Európában, sőt, szinte az egész világon megfigyelhető. A közgazdászok – ahogyan mondani szokás – a szakma is megosztott, és tehetetlen. Még mindig számos vita folyik arról, hogyan helyes az előállt helyzetet kezelni, mi az, ami eredményt hoz, mi az, amit nem szabad vagy nem lehet megtenni. Míg egyesek a megszorításokra, a pénzügyi fegyelemre esküsznek – annak hiányában látják a bajok okát is – mások szerint a szigorú fegyelem ebben a helyzetben csak mélyíti a válságot. Ők inkább a lazább fegyelemre és a pénzcsapok megnyitására esküsznek. Mint mindig, most is vannak erre is, arra is példák, természetes dolog azonban, hogy nem alkalmazható minden recept minden ország esetében, hiszen a gazdaság és felépítmény szerkezete, az emberek mentalitása, a körülmények esetenként nagyon eltérőek. Valahogy olyan ez, mint amikor az orvosok általános véleménye, hogy a rendszeres futás egészséges, ugyanakkor pl. agyrázkódást szenvedettek, vagy törött lábúak esetében kifejezetten káros lehet, tiltani kell.
Európában is vannak követni való példák, még a gondok ellenére is. A skandináv jóléti államok egyik tipikus példája Svédország. A válság ellenére ott most is szépen növekszik a gazdaság. Pedig nem alkalmaztak olyan intézkedéseket, amilyeneket mások javasoltak, nem kellettek nekik gazdaságélénkítő hitelek, egyszerűen csak csökkentették az állami szerepvállalást. Adó- és kiadáscsökkentéssel válaszoltak a gazdasági válságra. A svédek nem hittek a keynesiánusnak elkeresztelt ösztönző intézkedésekben, mi szerint, válság idején pénzt kell pumpálni a gazdaságba. Az adócsökkentés önmagában képes ösztönözni a vállalkozói kedvet, ami új munkahelyeket és gazdasági növekedést eredményez. A modell a svédek esetében bevált, eredményeket hozott. Tudni kell azonban, hogy ez az ország nincs eladósodva, a központi költségvetés pedig egyensúlyban van. Még az adócsökkentések után is enyhe többletet produkál. A recept tehát jó, csak éppen más országok, pl. a miénk esetében nyilván nem alkalmazható.
Kicsik előnyben?
Az újonnan iparosodott, feltörekvő és sikeres országok jellemzői a jelentős és komoly beruházások, a kemény munka és az exportorientáció. A múltban a legsikeresebbek ebben az úgynevezett ázsiai tigrisek voltak. Ebbe a csoportba tartozik Tajvan, Hongkong, Szingapúr és Dél-Korea. Sok szempontból elemezték már ezen államok gazdasági sikereit. Mindenképpen hozzájárult sikereikhez a kedvező világgazdasági légkör. Emellett azonban a szorgalom, az új technológiák alkalmazása, de nyilván jó adópolitika is kellett ahhoz, hogy eredményeket érjenek el. Nem mellékes ugyanis, hogy a közvetett és a közvetlen adók rendszerének milyen szerkezeti felépítése ösztönzi leginkább a termelés és a versenyképesség növekedését, egyben a legkisebb teljesítmény-visszatartást. Célszerű ilyenkor széles körre kiterjedő, semleges adórendszer, alacsony kulcsokkal, ahol a tőke értékének növekedését nem adóztatják meg külön. Az ilyen modell egyébként működése közben a piaci erők játékára bízza a termelés szerkezetének és mennyiségének kialakítását. A kormány különféle kedvezmények nyújtásával nem, vagy csak kis mértékben avatkozik be a folyamatokba. Fontos még, hogy nem tesz különbséget hazai és külföldi tulajdonú cégek között. Vannak azonban egészen összetett modellek is, annak alapján, milyen hatást szeretnének erősíteni. Lehet például szelektíven megadóztatni a bel-, és külföldi befektetőket, vagy sávos személyi jövedelmi és vállalati adórendszert kidolgozni. Nehéz persze mindezt olyan finoman „behangolni”, hogy ne gátolja a gazdasági fejlődést, de biztosítsa a költségvetés bevételi forrásait. Bizonyos kedvezményeket azonban nyilván alkalmazni kell, meg kell hagyni, elsősorban azokat, melyek a fejlett technikát alkalmazó új beruházásokra hat ösztönzőleg. Ennek is van azonban hátulütője. A korszerű technika ugyanis inkább a gépekre támaszkodik, az élő munka részaránya csekély. Egyik legnagyobb gondunk viszont, éppen a nagyarányú munkanélküliség. Mások is nagy bajban vannak. Ha mindenütt az export növelésével, belső megszorításokkal próbálkoznak, oda lyukadhatunk ki, hogy nem lesz hova exportálni sem. Piaci rések ennek ellenére azonban mindig vannak, voltak, és lesznek is. Egy kis ország esélye pedig abban keresendő, hogy egy megfelelő gazdaságpolitika eredményeképpen, a vállalkozók ráépíthetik jövőbeni termelésüket az ilyen rések betöltésére. Ebből a szempontból lehet, hogy járható útnak tűnik az orosz piac felé kacsingatni. Tudni kell azonban, hogy ott sem lehet már mindent eladni. Sok esetben szigorúbb minőségi kritériumoknak kell megfelelni, mint az európai piacon. A vásárló pedig ma már az egész világon elsősorban azt nézi, mit kínálnak, milyen minőségben és mennyiért, nem pedig azt, hogy milyen politikai nézetek kerültek túlsúlyba egy adott áru származási helyén.
