Az utóbbi években gyakran olvashattunk vészjósló gazdasági híreket, elemzéseket. Összeomlik minden, újabb „lufikat” fújnak, zuhannak a tőzsdék, szétesik az eurózóna, energiaválság, élelmiszerhiány fenyeget – szinte megszámlálhatatlanul sok esetben találkozhattunk ilyen kifejezésekkel. Talán már kezdtük kicsit megszokni, belefásulni, és mivel azért mindig „lett” valahogy, ha nem is teljesen tudatosan, de kezdtük kicsit azt hinni, hogy az egészben van némi túlzás. Már csak azért is, mivel olyan világban élünk, amikor a médiában a „normális” tartalmak már nem alkalmasak a figyelemfelkeltésre, csak az olyan írások, beszélgetések, riportok, melyek kicsit (vagy nagyon) eltúlozva, felnagyítva, esetenként horrorisztikusan ábrázolják a valóságot.
Egy dolog a megtörtént események leírása, és más a következmények, a jövő boncolgatása, a jövendölés, jósolgatás. Már az előbbiek esetében is hatalmasak a különbségek, attól függően, ki, milyen szemszögből, milyen indíttatások alapján festi meg a valóságot. Ezért történhet meg, hogy bizonyos történéseket egyesek sikerként könyvelnek el, mások katasztrófaként írnak le. Természetesen minden viszonylagos, ez adja meg a lehetőségét annak, hogy a gyenge, de még a rossz eredményeket is jónak lehet megítélni, már csak azért is, mert lehetett volna még rosszabb is. Politikában, gazdaságban, egyaránt nehéz tárgyilagosan ítélkezni, nem csak azonnal, de még bizonyos idő távlatából is. Közhelyes, de igaz, hogy egy a biztos, hogy minden bizonytalan. Valóban nehéz tárgyilagosnak maradni, ezt nyilván mindenki érzi mostanság. Amennyiben egy elemzőt valóban az objektivitás jellemzi, manapság már nem róható fel neki, ha esetenként téved, hiszen Nobel-díjasok is gyakran értetlenül szemlélik az eseményeket. Ők is gyakran mondanak olyanokat, amiről akár már másnap kiderül, hogy ezt bizony jól „elnézték”. Bizony nem ritka eset, sőt, lassan mindennapossá válik, hogy az elemző, vagy az újságíró megír egy cikket, majd, mire az napvilágot lát, az egész értelmetlenné, esetenként nevetségessé válik, mivel néhány óra leforgása alatt az ellenkezője képes történni annak, amit magyararázni, vagy előrevetíteni próbált. Így jártak a múlt héten azok, akik az arany árával történteket elemezték a világban. Mint ismeretes, a válság kitörése előtt megkezdődött az a folyamat, amikor némi ingadozással ugyan, de folyamatosan növelte az arany árát, a krízis pedig ezt csak felerősítette. A tovább tartó bizonytalanság egy idő után azonban az ellenkezőjébe csapott át. Az aranyár meredeken zuhanni kezdett. Esetenként hosszabb terjedelemben megírt elemzések magyarázták, miért történt mindez, hogy az aranyat nem lehet pl. megenni, hogy a likviditás hiánya miatt a befektetők mindent készpénzre váltanak, stb. Voltak, akik azzal magyarázták az „aranyesőt”, hogy a kockázatkerülés egy magasabb színvonalán már „csak” az amerikai államkötvény és a dollár jelent biztos támpontot. Mire azonban egy-egy ilyen írás napvilágot látott, az arany ára ellentétes irányba fordult, helytelenné és komolytalanná degradálva a nyilván többórás munkával és kutatással készült írást.
Tévút?
Ilyen körülmények között, most akkor az ember merjen konkrét dolgokról írni? Vagy azért mégis vannak tuti tippek, olyan biztos jövőbeni események, amelyek ellenkezőjének megtörténése szinte kizárt? Ha most pl. a dinár értékvesztéséről beszélnénk, nem tudni pontosan, az írás megjelenésének napján mennyi lesz az árfolyam az euróhoz, dollárhoz, svájci frankhoz viszonyítva, de elég nagy biztonsággal feltételezhető, hogy romlik. A dollár–euró–svájci frank viszonya és aránya talán már nehezebben jövendölhető meg. Az arany, az üzemanyagárak, a gabonapiaci mozgások szintén. Még bizonytalanabb megítélni, mi lesz a görögökkel, a spanyolokkal, az euróövezettel, az egész unióval. Sokan írnak róla, pedig nyilván csak nagyon kevesen ismerik pontosan az uniós előírásokat, jogszabályokat. A hozzáértők mégis azt állítják, nincs pontosan szabályozva, mi a teendő kilépés, felbomlás esetén. Egyirányú utcának képzelték el annak idején a közös európai képződményt, ahova befelé szépen és részletesen leírt módon vezet az út, kiút pedig nincsen. Képletesen is felfogható, hiszen százmilliók néznek értetlenül, azt kérdezve, van-e kiút? Van-e kiút az unióból, és van-e kiút egyáltalán az előállt bonyolult és komplikált helyzetből? Mit tegyen az európai ember, hogy ne veszítse el egyik napról a másikra készpénze, vagy megtakarítása értékének jelentős részét. Fektessen műtárgyakba? Vegyen aranyat, államkötvényeket, részvényt, ingatlant? A svájci frank sokak szerint túlértékelt. De meddig? A norvégok, vagy a svédek, másokhoz viszonyítva kiváló gazdasági teljesítménnyel büszkélkedhetnek. Mégis, gond esetén hirtelen kinek lehet reális áron, még a bankközi forgalomban is, pl. koronát eladni? A dollár biztos menedéknek tűnik, de így lesz-e holnap is?
A mi utunk?
Az itthoni helyzet szintén egyféle egyirányú útra emlékeztet. Megyünk a csőd felé? A jegybank az ország tartalékaiból már közel másfél milliárd eurót költött a dinár „megvédésére”, a helyzet mégis kritikus. Komoly adósságválság fenyeget, a szociális elégedetlenség a tűréshatárt közelíti, a gazdaság padlón, a bankok és pénzintézetek is kezdnek kidőlni a sorból. Tovább csökken a foglalkoztatottság, és az életszínvonal, nő az infláció és a költségvetési deficit. Nem vagyunk távol attól a ponttól, amikor az állam nem lesz képes időben kifizetni a nyugdíjakat, a közalkalmazottakat, egyidejűleg törleszteni az adóságokat is. Mind kevesebben fizetnek a közművekért, ami a szolgáltatókat is csődbe sodorhatja. Ésszerűsíteni, csökkenteni, egyben hatékonyabbá kellene tenni az államapparátust, a községi közigazgatást, a közvállalatokat. Bizonyos költségvetésen kívüli alapokat és állami ügynökségeket össze kellene vonni, szintén a hatékonyság és a költségmegtakarítás érdekében. A most folyó politikai alkudozások viszont feltehetően nem erről szólnak, hanem arról, hogy mely csoportosulások embereit hol helyezzék kulcspozíciókba. Említettük azonban, hogy hálátlan dolog találgatni. Lehet, kiderül végül, hogy mégsem ezen alkudoznak, hanem az ésszerűsítéseken, megtakarításokon vitatkoznak. Abban igyekeznek egymást túllicitálni, hogy ki igényel kevesebb posztot, ki mond le több levitézlett, vagy már máshol használhatatlan káder elhelyezéséről. Ebben a nagy bizonytalanságban ilyen irányt is vehetnek az események. Vagy mégsem? Meglátjuk! Mindenesetre vannak helyzetek, amikor új értelmet kap, az egyébként talán (egyirányú) útszélinek tűnő megfogalmazás: nem sokat kellene most politizálgatni és filozofálgatni, hanem tenni, de sürgősen.
