Régóta világos már mindenki előtt, hogy a meglévő szerbiai nyugdíjrendszer a jelenlegi formájában nem tartható fenn. A probléma többdimenziós mivolta miatt, annyira kényes kérdéssé vált, hogy az előző kormányok is mindig csak halasztgatták a gyökeres reformokat, a hosszú távú megoldásokat, melyeket – mindenki számára világos – előbb-utóbb be kell vezetni.
A hosszú távon fenntartható nyugdíjrendszer problematikája összetett, mert nemcsak pénzügyi, gazdasági, hanem társadalmi és szociális vetületei is vannak, a lényege azonban nagyon egyszerűen megfogalmazható. A nyugdíjalapnak olyan forrásokat kell biztosítani, melyek hosszú távon biztonságossá teszik a rendszeres kifizetéseket, ugyanakkor a nyugdíjak összegének értékét nem lehet jelentős mértékben, illetve egyáltalán nem lehet csökkenteni, hiszen a nyugdíjasaink közel fele a létminimum határán tengődik. A hivatalos adatok szerint a közelmúltban a nyugdíjasok száma Szerbiában már meghaladta a foglalkoztatottak számát, a tendencia pedig nyilván folytatódik, hiszen a foglalkoztatás fellendülése a legjobb esetben is csak nagyon lassan valósulhat meg, a lakosság elöregedése pedig folyamatos, még a nyugdíjkorhatár fokozatos emelése mellett is mind többen kerülnek át ebbe a kategóriába.
Az átlagnyugdíj országunkban mintegy 200 eurót tesz ki, ami valóban szerény összeg, főleg, amennyiben a nyugdíjas ebből nem egyedül, hanem másod-, vagy többedmagával kénytelen belőle megélni. Ezen belül az eloszlás is érdekes, hiszen a nyugdíjasok 60 százaléka az átlagosnál alacsonyabb nyugdíjat kap. A foglalkoztatottak után befizetett nyugdíj-biztosítási járulék teljes összege azonban a csekély összegű nyugdíjak összességének így is, csak kicsivel több, mint a felére elegendő, a hiányzó részt pedig a költségvetésből kell folyamatosan pótolni.
Szavatolható-e a méltányos nyugdíj?
Szokás azt mondani, hogy a nyugdíjasok igényei kisebbek, mint az aktív lakosságé, hiszen ebben a korban jellemezően már nem kell hiteleket törleszteni, gyermekekről gondoskodni. Egyéb igényei is általában kisebbek a nyugállományban lévőknek. Vannak viszont olyan dolgok is, amire a lakosság ebben a korban általában, és átlagban többet költ, ilyen például az egészségügyi ellátás, vagy a gyógyszerek. Ha megnézzük a nemzetközi gyakorlatot és normatívákat, az OECD által hivatalosan elfogadott és propagált irányelvek szerint, a nyugdíjba vonulást megelőző időszak átlagjövedelmének 70 százaléka lenne a méltányos juttatás. Az Európai Unióban általánosan elfogadott álláspont, egyfajta norma, hogy ezt az összeget tekintik méltányos és megfelelő összegű nyugdíjnak. A tévhitekkel ellentétben azonban, ma már az európai országok többségében a fennálló nyugdíjrendszer nem képes a befizetett járulékokból a megfelelő nyugdíj összegét biztosítani, ezért ott is más forrásokra kénytelenek ma már támaszkodni.
Eredetileg a nyugdíjrendszer alapját az 1800-as évek végén, arra az elméletre építették, hogy a folyamatosan megújuló és munkába álló nagyszámú aktív munkaerő egy rendszeresen befizettet, de minimális összegű nyugdíjjárulékkal könnyedén és teljes egészében fedezi a viszonylag kisszámú nyugdíjas minimális megélhetését. A bismarcki típusú nyugdíjrendszerként ismert elképzelés a gyakorlatban szépen működött is, egészen a múlt század második feléig. A fiatalok nagy számban, és viszonylag korán, 18-20 éves korukban elkezdtek dolgozni, az átlagéletkor alacsony volt, így a nyugdíjalap valóban fenntartható módon működött, a be-, és kifizetések folyamatosan egyensúlyban maradtak. Idővel azonban az arányok felbomlottak. Egyrészt folyamatosan emelkedett az átlagéletkor, arányaiban növelve a nyugdíjasok számát, másrészt arányaiban a fiatal munkába állók száma csökkent. Korfának hívják, a lakosság kor szerinti összetételének vizuálisan ábrázolt képét, a korfa prognosztizált jövőben kinézése pedig annak nagyarányú további romlását vetíti elő.
Nyolcvanévesen is dolgozunk majd?
Nemcsak Szerbia, Európa, de az egész világ számára komoly kihívást jelent, hogyan lehet majd tartósan megoldani a nyugdíjkérdést. Demográfiai és egyéb szempontokból nyugaton sem jobb a helyzet, mint nálunk. A különbség azonban lényeges abban, hogy nyugaton sokan már korábban felismerték ezt a problémát, a lakosság jelentős része még aktív korszakában gondoskodott saját nyugdíjas éveiről. Vagy a magánnyugdíjpénztárakban, vagy más pénzintézetekben, esetenként befektetésekkel, illetve más módon tartalékolt idős napjaira. Nálunk ez még gyerekcipőben jár, sőt a jelenlegi életszínvonal mellett nem is várható komoly változás ezen a téren.
A nyugdíjalap kiadási és bevételi oldala közötti aránytalanságokat – ha megszüntetni nem is – bizonyos intézkedésekkel csökkenteni lehet. Egyik ilyen lehetőség a szürke-, és feketegazdaság felszámolása, visszaszorítása. A feketén foglalkoztatott dolgozók után a munkaadó nem fizeti a nyugdíj-biztosítási járulékot. A pénzügyi fegyelem hiánya azonban a bejelentett dolgozók esetében is tapasztalható. Ezen fogyatékosságok kiküszöbölése nem eredményezheti a „deficit” teljes felszámolását, de csökkentését mindenképpen. Egy másik lehetséges eszköz a nyugdíjkorhatár emelése. A világ egyes országaiban már azt emlegetik, a jövő emberének akár 80 éves koráig is dolgoznia kell majd. Legyünk őszinték, a hazai körülmények között a lakosság egészségügyi állapotából kifolyólag, de egyéb tényezők miatt is, ez még sokáig, csak nehezen lesz elképzelhető. Az ország jövőbeni kormányának, egy társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt nagyon összetett problémával kell majd szembenéznie, a nyugdíjrendszer reformjával. A Nemzetközi Valutaalappal esedékes jövőbeni tárgyalások egyik sarkalatos pontja is minden bizonnyal a nyugdíjrendszer reformja lesz majd. Szinte biztosra vehető, hogy szükség lesz majd egy készenléti hitelre vonatkozó megállapodásra, esetleg egyéb pénzügyi konstrukciók is számításba jöhetnek, hiszen rövid távon a gazdasági stabilitás, a hazai fizetőeszköz árfolyama más módon nehezen lesz stabilizálható. A nyugdíjrendszer reformja mellett sok más egyéb feltételhez kötik majd – ez biztosra vehető – a valutaalap képviselői a választások kiírása előtt megszakadt tárgyalások folytatását. Majdnem biztosra vehető azonban az is, a hivatalos megbeszélések folytatása, és a megállapodás célja más lesz az alap, és más a mi leendő kormányunk részéről. Bármilyen kormány is alakul, ha folytatja a tárgyalásokat, az esetleges megállapodással valószínűleg az lesz a célja, hogy folytassa a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos eddigi gyakorlatot. A valutaalap képviselői pedig azért akarnak majd megállapodni, hogy ne folytassa. A megoldást pedig nyilván, valahol félúton kell majd megtalálni.
