A jelenlegi válság kezelését illetően megoszlik a szakemberek véleménye, hogy mi lenne az igazi megoldás, mi vezethet javuláshoz? Ha nagyon leegyszerűsítve szeretnénk felosztani a véleményeket, akkor azt mondhatnánk, az egyik tábor a szigorú takarékosságot, a pénzügyi fegyelmet, a kiadások megnyirbálást, az adónövelést, a másik pedig a pénzcsapok megnyitását, a fogyasztás ösztönzését, az adócsökkentést tartja jó megoldásnak. A dolgok azonban ennél mindig sokkal bonyolultabbak.
Egy-egy adott gazdaság szerkezeti állapota is mindig merőben más, mások a trendek és a kilátások, így semmiképpen sem lehet leegyszerűsíteni a dolgokat. A társadalmi érzékenység eltérő foka miatt a megszorításokat is csak változó tempóban lehet végrehajtani, amire menet közben a külső tényezők is befolyást gyakorolnak, ezért logikus, hogy nem is lehet általános receptet meghatározni.
Fontosnak tűnik hangsúlyozni, hogy léteznek alapvető törvényszerűségek, ezért mindig csupán bizonyos irányelvek tiszteletben tartásával lehet eredményeket elérni. Természetesen a közgazdasági törvényszerűségek könyörtelen hatásait mindig szem előtt kell tartani. Ezek ugyanis úgy hatnak, mint a természet törvényei, pl. a gravitáció, vagy az élővilágban a természetes kiválasztódás. Az említetteken kívül az aktuális világgazdasági hangulat, ezen belül pedig az egy-egy régióra jellemző trendek is döntően meghatározzák, mely intézkedések milyen hatásokat válthatnak ki végül. A hazai helyzet elemzői mindig kitérnek arra – hiszen megkerülhetetlen szempont –, hogy mi legyen a nyugdíjakkal, melyek rendszeres kifizetéséhez már régen, de a jövőben is még sokáig, pótlólagos eszközökre lesz szükség, azon felül, ami a befizetett járulékokból befolyik. Állítólag a kormányalakítási tárgyalások egyik sarkalatos pontja is éppen a nyugdíjak kérdése. Lehet-e, szabad-e csökkenteni az ellátmányok összegét, akár úgy, hogy nominálisan csökkentik, akár olyan módszerrel, hogy hagyják elinflálódni a járandóságokat. Mielőtt azonban olyan szélsőséges megállapításra jutnánk, hogy a nyugdíjasok és a nyugdíjak kifizetése csak teher az ország gazdasága és a társadalom egésze szempontjából, érdemes más szempontokat is figyelembe venni.
A HELIKOPTERES MEGOLDÁS?
Vannak olyan közgazdászok és elemzők, akik a jelenlegi helyzetben a gazdasági tevékenység serkentésének egyik lehetőségét éppen a nyugdíjak emelésében látják. A közgazdasági elméletben és a gyakorlatban is létezik egyébként egy ismert módszer, amelyet képletesen úgy hívnak – szabad fordításban – hogy a „pénz helikopterből történő ledobálása”. Megjelentek olyan vélemények, hogy a hazai gazdaság fellendítéséhez éppen a nyugdíjak emelésén keresztül vezethet az út. Mire alapozzák ezt a véleményt? Statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy éppen a nyugdíjasok azok, akik rendszeresen fizetnek pl. a kommunális szolgáltatásokért. A lakosság egyéb rétegihez képest ők azok, akik a legritkábban vásárolnak behozatali árucikkeket, többnyire a hazai élelmiszer-ipari termékek vásárlói. Morbid kicsit, de tény, ők a hazai gyógyszeripar legnagyobb „fogyasztói” is. Szintén ez az a réteg, amelyik a legritkábban utazik külföldre. A pénz „elfolyásának” ez a formája így szinte elhanyagolható. Az első hallásra talán a legjobb esetben is furcsán hangzó elmélet lehet, hogy a gyakorlatban tényleg hatékony lehetne? Kutyaharapást szőrével? Lehet, hogy a nyugdíjasok lennének társadalmunk azon rétege, mely ideális „befúvószelepként” működhetne amikor a gazdaság élénkítésére szánt pénzekről beszélünk?
Jelenleg a bruttó társadalmi össztermék 14 százaléka a nyugdíjakra megy el. Ha másokkal hasonlítjuk magunkat össze, Európa „élvonalához” tartozunk, az olaszok és az osztrákok társaságában. A nyugdíjemelésen alapuló gazdaságélénkítő elmélet nem nélkülöz minden logikát, nem kizárt, hogy bizonyos körülmények között akár eredményeket is hozhat. Igazi eredmények viszont nyilván csak valóban a kivitel növelésével érhetőek el. Természetesen a növekedést a hazai belső kereslet fokozása még jobban felerősíthetné, az időzítés és az arányok azonban olyan érzékeny és kényes pontok, melyeket folyamatosan szem előtt kell tartani.
CHAPLIN ESETE A LÓVAL
Világszerte vannak azonban olyan vélemények, hogy a nadrágszíj-politika, a takarékosság, a szigorú pénzügyi fegyelem, a kiadások megnyirbálása csak tüneti kezelés, s egyben téves megközelítés. Az ismert Nobel emlékdíjas közgazdász, Paul Krugman is úgy véli például, hogy egyes kormányok, köztük az Angela Merkel kancellár vezette német, téves politikát folytatnak, rossz receptet alkalmaznak, amikor a gazdasági hanyatlás időszakában takarékoskodni és „megszorítani” akarnak. Krugman szerint a megszorítások végső szenvedő alanyai mindig a polgárok, akik az adókon, egészségügyön, oktatáson és egyéb „csatornákon” keresztül kénytelenek megfizetni a téves hozzáállás vagy a negatív nemzetközi folyamatok árát. Ismert fejlemény, hogy a német kormány továbbra is szigorúan ragaszkodik azon elméletéhez, hogy az adósságválságból a kivezető út csakis megszigorításokon keresztül vezethet. A német kancellár szerint a kilábalás képlete nagyon egyszerű. Nem kölcsönökre kell támaszkodni, hanem takarékoskodni, ehhez pedig az államadósság szintjét le kell faragni. Szerinte köztes megoldás nem létezik.
A hazai körülményeket figyelembe véve, ha a még mindig csak alakulóban lévő új kormányunk a megszorítást, a bérek és nyugdíjak befagyasztásának modelljét választja, ez közvetlenül legalább 2 millió embert érint, de közvetve legalább még ennyit. Szerbiában mintegy 1,6 millió a nyugdíjasok, és majdnem félmillió a közalkalmazottak száma. A forgalmi adó növelése szintén mindenkit érint, a lakosság bevételeit egyrészt elértékteleníti, másrészt a csökkenő kereslet miatt a gazdaság is megérzi. Vannak, akik szerint ez az egyedüli út a „gyógyuláshoz”, az egyéb megoldások csak rövid távú eredményeket hozhatnak. Megint mások azt állítják, nem az a dilemma, hogy gazdasági növekedést akarunk-e, vagy takarékoskodni, mert a kettő eleve nem zárja ki egymást.
Lehet, hogy tényleg a nyugdíjak növelése lenne az ideális megoldás a gazdaságélénkítést szolgáló pénzek „befújására” a rendszerbe? Legfeljebb végül úgy járnánk vele, mint Charlie Chaplin egyik régi burleszkfilmjében, amikor egy lónak akart csövön keresztül gyógyszert befújni, de végül a ló fújta be neki. Mivel csak filmről volt szó, az esetet Chaplin és a ló is túlélte. Vajon a gazdaságunk túlél még egy ilyen „befújást”? Vagy egy befagyasztásos megszorítást? Melyik a helyes terápia? Talán sosem derül ki. Mert ha az egyik nem sikerül, akkor is azt lehet majd mondani, a másik javasolt módszer még rosszabb lett volna…
