A rablógazdálkodás kifejezés nyilván a legtöbb emberben negatív benyomást kelt. Pedig a szóösszetétel tagjai önmagukban majdnem pozitív csengésűek. „Szimpatikus” rablókat is jegyez a történelem, a gazdálkodás pedig szinte mindig pozitív kicsengésű. Rablógazdálkodás alatt a szakirodalom olyan termelési módot ért, amikor a gazdálkodás a természeti erőforrásokat úgy használja, hogy nem fordít figyelmet a fenntarthatóságra. Tipikusan előfordult a kezdetleges földművelési rendszerekben, amikor a termőföld kihasználása után az akkor még félig vándorló életmódot folytató őseink – egy parcella kihasználása után – egyszerűen továbbálltak. A kapitalizmus kezdeti fázisában nagy területeken bérlők gazdálkodtak, akik célja szintén nem a fenntarthatóság volt, hanem igyekeztek a bérleményből rövid idő alatt minél többet kisajtolni.
Más a helyzet, amikor a földet a tulajdonosa műveli. Aki kicsit is előrelátó, aki hosszabb távlatokban gondolkodik, az tudja, hogy a föld termékenységének fenntartása a saját érdeke, hiszen a rablógazdálkodás gyorsan kimeríti a talaj tápanyagkészleteit, elősegíti az eróziót, és néhány év elteltével már jelentkeznek a negatív következmények, a termésmennyiség csökkenése, a minőség romlása. A szélsőséges időjárású évek mindig tömören a felszínre hozzák azokat a visszásságokat, melyek az előző periódus hibáinak következményei. Az idei év aszálya hatványozottan mutatja, milyen következményekkel jár, hogy földjeink egy részén még mindig rablógazdálkodást folytatnak. Legkevesebb egymilliárd eurós közvetlen károkról beszélnek, a közvetett, vagy divatos szóhasználattal élve a kollaterális károk pedig szinte felbecsülhetetlenek. A búza terméseredményeivel sem dicsekedhetünk, de talán szerencse a szerencsétlenségben, hogy aratásig nem volt aszály, hiszen elképzelni is rossz, mi lenne most, ha a kenyérgabona esetében is a kukoricáéhoz hasonló terméskiesés lett volna. Átlagok alapján készültek a becslések, tudni kell azonban, hogy a valóság nagyon tarka. Az időjárás döntően – ebben az esetben negatívan – befolyásolta a hozamokat, egyben azonban hangsúlyossá váltak bizonyos hozzáállásbeli különbségek is.
MINDENT MEGADNI A FÖLDNEK?
A terméskiesés a mezőgazdaságban területenként és parcellánként változó. Számos dologtól függ(het). Sok helyen alakult ki viszonylag kedvező, vagy viszonylag kedvezőtlen mikroklíma, a csapadék mennyisége is területenként változó. A szakemberek szerint a földet nem lehet becsapni. Az alkalmazott agrotechnika esetenként ellenmondásos következményeket produkált. Ahol a megfelelő agrotechnikát alkalmazták, állítólag kisebb a terméskiesés, a jó kondícióban levő földek aszályos körülmények között (is) többet termettek. A gyakorlatban találkozni ellenpéldákkal is, hiszen aki az ajánlások szerint az előző években nagy mennyiségű istállótrágyával igyekezett földjei termőképességét javítani, most azt tapasztalhatta, az aszály idején növényei hamarabb kiégtek, mint a szegényesebb földeken. A nagy átlag azonban azt mutatja, a jól karbantartott földeken, az optimális határidőket betartva, jó minőségű vetőmagokat használva, kisebb a terméskiesés, arról nem is beszélve, mennyire megmutatkoztak most pl. az öntözőrendszerek előnyei. Vannak olyan évek, amikor annyira kedvezően alakul az időjárás, hogy még a szegényesebb, a kevesebb munkaóra ráfordítással megművelt földeken is szolid hozamokat lehet elérni. Esetenként azon is kalkulálgatni lehet, mennyit hoz és mennyit visz el az agrotechnika, azaz pl. mennyibe kerül a műtrágya, a jó minőségű vetőmag, és mindez mennyit hoz a konyhára. Vannak évek ugyanis, amikor a ráfordítások megnövelése nem eredményez a hozamok eredményeiben megnyilvánuló hasznot. Kevesebb a termés, de kisebbek a költségek is, az egységnyi haszon pedig nagyobb lehet, mint abban az esetben, ha – ahogyan mondani szokás – mindent megadnak a földnek. A hozamok emelkedésével egy-egy adott földterületről mind nagyobb mennyiségű szerves anyagot lehet „eltávolítani”, ami lényegében a termelés célja. A szakemberek azonban már régóta arra figyelmeztetnek, a szerves anyagok pótlásáról is folyamatosan gondoskodni kell. Ellenkező esetben áll fenn a rablógazdálkodás esete.
TREND: A VEGETÁRIÁNUS ÉTREND?
Justus von Liebig német vegyész még a XIX. század közepén megfogalmazta a minimum-törvényt, miszerint a növények növekedését, a termés mennyiségét és minőségét mindig az igényekhez képest legkisebb mennyiségben jelenlevő tápanyag határozza meg. A növény mindig a legkisebb mennyiségű rendelkezésre álló tápelem arányában veszi fel a többit is. Ez azt jelenti, ha egy elemből hiány van a talajban, a növény fejlődését – a többi tényezőtől függetlenül – ez korlátozza. Alapvető korlát a víz mennyisége, hiszen szárazság idején korlátot szab a tápanyagfelvételt illetően. Még vitáznak a tudósok, az emberi tevékenység mennyiben befolyásolja éghajlatunkat. A klímaváltozás azonban kész tényként kezelhető. Az évszakonkénti csapadékeloszlás szeszélyessé vált, a jövőben is szélsőséges időjárási körülményekre kell készülni. Olyanokra, melyek hosszú távon megkérdőjelezhetik akár a nagyüzemi mezőgazdálkodás létjogosultságát is. A középhőmérséklet emelkedésére és csapadékhiányra lehet számítani. A kieső csapadék pótlását öntözéssel lehet biztosítani. Ehhez azonban nem csak az öntözőrendszereket, de a megfelelő infrastruktúrát is biztosítani kell. Hiába ruház be valaki az öntözőrendszerekbe, ha nincs biztosítva a megfelelő mennyiségű vízutánpótlás. Kiszámították, hogy egy fok hőmérséklet-emelkedés hatására hogyan nő a növények vízigénye. A kukorica 50-100, a burgonya 48-93, a lucerna 120-230 milliliterrel több csapadékot igényel a középhőmérséklet csupán egy fokos emelkedése esetén. Egy svéd kutatócsoport tanulmánya a globális élelmiszer-ellátás és az édesvíz elérhetősége közti kapcsolatot vizsgálja. A tanulmányból kiderül, többé már nem engedhetjük meg magunknak, hogy annyi húst együnk, mint eddig. A következő negyven évben le kell mondani az állati eredetű ételekről, mert az állattartás vízigénye többszöröse a mezőgazdasági növénytermesztésnek. Minden cseppre szükség lesz, hogy a növényekből globális szinten megtermeljük a szükséges minimumot. „Nem lesz elég rendelkezésre álló víz a jelenlegi termelés alatt álló területeken ahhoz, hogy megtermeljük az élelmet annak a 9 milliárd embernek, aki 2050-ben élni fog a Földön, ha a folytatódnak a jelenlegi trendek és változások a nyugati országok étkezési szokásaiban” – állapította meg a stockholmi székhelyű Nemzetközi Vízügyi Intézet tanulmánya. 2050-ig még sok idő van hátra, a tudomány hozhat olyan áttörést – pl. a tengervíz egyszerű és olcsó, édesvízzé alakítása technológiájának felfedezésével – ami megoldaná gondjainkat. Vagy valóban vegetáriánus étrendre térhetünk át. Szerbia lakossága máris élenjáró ebből a szempontból. Azonban nem tudatos környezetvédelmi megnyilvánulásról van szó. Az aktuális lakossági bevételek és a szintén aktuális húsárak korrelációjából eredő spontán következmény csupán!
