Paul Krugman Nobel-emlékdíjas gazdasági szakértő a kormányfő meghívására Belgrádban járt, ahol meglátását ismertette a világgazdasági válság áthidalásának módozatairól. Az ismert közgazdász ajánlása szerint Szerbiának elsősorban az európai tapasztalatokat kell figyelembe venni a gazdaság serkentésében. Nem ajánlatos az egyedi megoldások után kutatni, hanem az Európai Központi Bank mércéi szerint, az európai megoldás részeként kell kezelni az előállt súlyos gazdasági helyzetet.
Az albániai születésű, zsidó származású felmenőkkel rendelkező szakember az utóbbi időben a megszorító intézkedések ellenzőjeként vált ismertté. A közelmúltban azzal az érvelésével hívta fel magára a figyelmet, hogy az eddigi tapasztalatok alapján nincs mértékadó példa arra, hogy a költségvetési kiadáscsökkentések bárhol a világban a gazdasági aktivitás élénküléséhez vezettek volna. Elismerte ugyan a középtávú államadósság-csökkentési tervek szükségességét, ám ha az adósságleépítési programok túlzottan koncentrált módon zajlanak, akkor a folyamat saját maga kudarcát okozza a gazdasági fellendülés megakadályozásával. A legfontosabb feladat a munkanélküliség csökkentése, még mielőtt járványos méreteket ölt, és még nehezebbé teszi a jövőbeni deficitcsökkentést– vélekedett, még szerbiai látogatását megelőzően Krugman. Szerinte a gazdaságpolitikai döntéshozók sok esetben súlyos szenvedéseknek teszik ki az országok lakosságát. Tragédiának nevezte, hogy a recesszió kezelésére ma is olyan módszerekkel próbálkoznak, melyeket az 1930-as évek katasztrófái után szinte minden közgazdász már elvetett. Az ismert közgazdász egy kiáltványt is megfogalmazott kollégáival, amit a közgazdasági józan ész melletti kiáltványnak neveztek el, és internetes fórumokon felszólítottak minden olyan közgazdászt, aki egyetért vele, támogassa. A megfelelő döntéshozói hozzáállás érdekeivel magyarázzák a szinte mozgalommá nőtt akciót, hiszen ahogyan Krugman fogalmazott: „az egész világ megszenvedi, ha hallgatnak azok, akik tudják valamiről, hogy rossz”.
TÚLÉRTÉKELT A DINÁR?
Szerbiai látogatása során a Nobel-emlékdíjas közgazdász fontosnak tartotta kiemelni, hogy országunknak a már bevált módszereket kellene alkalmazni, annak ellenére, hogy kétségtelenül specifikus helyzetben vagyunk. A miniszterelnök és a gazdasági felépülés tanácsának meghívására érkezett vendég Belgrádban is hangoztatta azt a véleményét, miszerint a gazdasági válságot legkönnyebben az állami fogyasztás ösztönzése útján lehet áthidalni. Rámutatott arra, hogy a kis államok, korlátozott gazdasági erővel rendelkeznek, ezért a gazdasági válságot felelős gazdaságpolitikával kell megoldaniuk. Kedvezőnek ítélte meg azt a tényt, hogy a dinár mostanra elértéktelenedett, mert ez – szerinte – külföldön növeli a versenyképességünket. Annak a véleményének adott hangot, hogy a hazai fizetőeszköz még mindig túlértékelt. Elismerte ugyanakkor, hogy amíg az ország az adósságának legnagyobb részét euróban törleszti, a hazai valuta devalvációja kedvezőtlenül hat az eladósodottság mértékére. Diana Dragutinović volt szerb pénzügyminiszter, a jegybank jelenlegi alkormányzója viszont vitába szállt Krugmannal, aki szerint a dinár még mindig túlértékelt. Dragutinović véleménye szerint ennek éppen az ellenkezője az igaz, tehát a hazai fizetőeszköz leértékelt, ami azt jelenti, hogy valójában többet ér, mint amennyire hivatalosan taksálják. Úgy nyilatkozott, nem világos számára, milyen ismérvek és információk alapján állíthatja azt, hogy a dinár túlértékelt, mert a jegybank által elkészített elemzések ennek éppen az ellenkezőjét mutatják. Szerinte a jegybank legutóbbi negyedéves elemzésében található grafikonon szemlélhető a szakirodalomban árfolyamrés (helyenként árfolyamszakadék) néven ismert jelenség, mely rés lényegében az inflációs ráta és az árfolyam közbeni alakulása között „tátong”, és ami egyértelműen azt mutatja, hogy a hazai fizetőeszköz többet ér annál, mint ami a jelenlegi árfolyamából (viszonylagosan) következik. Leegyszerűsítve az alkormányzó szerint az infláció kisebb, mint az árfolyamromlás, ami arra enged következtetni, dinárunk leértékelt.
A FÖLDRAJZI FEKVÉS, MINT BIZTOS PONT?
Egy adott fizetőeszköz mindig lehet alul-, illetve felülértékelt, attól függően, hogy a kialakult piaci árfolyam mellett hogyan értékelhető az illető ország teljesítménye. A valuta iránti kereslet-kínálat által kialakított árfolyam – főleg a kis országokban, illetve ahol a devizapiac forgalma korlátozott – nem mindig felel meg a vizsgált ország gazdasági fejlettségének, eltérhet a belső árarányoktól is. Ilyen szempontból alulértékelt lehet egy ország fizetőeszköze, ha más országokkal összehasonlítva, olcsóbban szerezhetők be az adott országból a különféle javak és szolgáltatások. Az alulértékeltség a hazai pénz felértékelésével, a felülértékeltség a hazai pénz leértékelésével csökkenthető vagy szüntethető meg. Nagyon egyszerűen hangzik, a kivitelezés – a finomhangolás – azonban esetenként csak nagyon bonyolult mechanizmusokon keresztül valósítható meg. A valutáját felértékelő ország versenyképessége törvényszerűen mindig romlik, mert a hazai árak változatlansága esetén külföldi valutában kifejezett exportárai emelkednek. Az importért belföldön fizetendő árak viszont csökkennek az egyéb devizában kifejezett árak változatlansága esetén. A felértékelést – az említett hatás miatt, átmenetileg – a külföld által közvetített (importált) infláció korlátozásának eszközeként szokás alkalmazni.
Kétségtelenül igaz tehát, hogy a dinár leértékelődése és az infláció nem egy és ugyanaz. A két dolog összefügg, de nem követi mindig lépésben egymást. Az infláció a belföldi árszínvonal tartós emelkedését jelenti, az árszínvonalat pedig az átlagos fogyasztói kosár költségével vagy a GDP-be bekerülő javak átlagárával szokás mérni. Az inflációs ráta tehát a fogyasztásra szánt javak árváltozását kívánja – több- kevesebb sikerrel – megragadni. A külföldi fizetőeszköz(ök) ára (maga az árfolyam) tehát közvetlenül nem számít bele. Kétségtelen azonban, hogy van kapcsolat az árfolyam és az inflációs ráta alakulása között. Krugman is megállapított azt, amit már előzőleg is tudtunk. Országunknak a jelenlegi helyzetben – a fennálló magas külkereskedelmi hiány közepette – a kivitel növelésén kell dolgozni. Jó földrajzi fekvésünket és a szakképzett munkaerőt is megemlítette. A földrajzi fekvés kedvező, ez kétségtelen, a megfelelően szakképzett munkaerő kérdéséről azonban vitázni lehetne. Sőt, tanulmányokat lehetne a témáról írni. A Nobel-emlékdíjas közgazdász arra is kitért, hogy gazdaságunk kötődik ugyan az Európai Unóhoz, de a tagság nem egy elengedhetetlen feltétele a (gazdasági) problémák megoldásának. Az ázsiai piacok meghódításában is lehetőségeket vélt felfedezni. Összegzésként talán annyi szűrhető le, sok újat nem mondott a neves szakember. Tudtuk mindezt eddig is, de vajon a jövőben tényleg a közgazdasági józan ész, vagy újra csak a napi politika és a kisebb csoportok érdekei érvényesülnek majd? Ezt kell eldönteni elsősorban.
