A világgazdaság helyzetére való tekintettel sokan úgy gondolták, a közgazdasági Nobel-emlékdíjat olyan szakembereknek ítélik oda, akik a pénzügyi szabályozás módozataival, vagy a recesszió megoldásának kérdéseivel foglalkoztak. Ezzel ellentétben a Svéd Királyi Tudományos Akadémia a piacok működésének megfigyelését végző tudósoknak ítélte oda az elismerést. A piactervezés gyakorlatának elemzéséért és a stabil piaci allokáció területén végzett kutatásaikért Alvin Roth és Lloyd Shapley amerikai közgazdászok részesültek a díjban. A kitüntető cím mellé 8 millió svéd korona, mintegy 923 ezer eurós pénzjutalom is jár a két díjazottnak. A svéd jegybank indoklásában az áll, hogy a professzorok az egyik központi és alapvető közgazdasági kérdést kutatták: miként lehet a lehető legjobb módon párosítani a társadalmi szereplőket, így például a tanulókat az iskolákkal, vagy a szervdonorokat a szervátültetésre váró betegekkel. Ennek kapcsán az a kérdés, hogyan lehet ezt a leghatékonyabb módon végrehajtani, illetve az egyes eljárások melyik társadalmi csoportokat részesítik előnyben – írják az indoklásban. A két díjazott azt vizsgálta, hogyan lehetne esetleg a piaci intézményeket a gyakorlatban is újratervezni.
A JÁTÉKELMÉLET ÉS A GAZDASÁG
Lloyd Shapley a kooperatív játékelmélet már eddig is ismert módszereivel vizsgálta a lehetséges eljárásokat. Az általa vizsgált egyik kulcskérdés, hogy miként lehet olyan allokációs eljárást kidolgozni, ami stabil abban az értelemben, hogy nincs két olyan szereplő, aki inkább egymást választaná, mint az eljárás útján kiérdemelt párját. Stabil megoldáshoz a Gale-Shapley-algoritmus vezetett el, amely csökkenti annak lehetőségét, hogy a szereplők manipulatív viselkedéssel befolyásolják a „játék” végkimenetelét. Alvin Roth viszont felismerte, hogy Shapley elméleti kerete megvilágítást adhat arra, hogy a gyakorlatban miként működnek a piacok. Empirikus kutatásai során Roth és társai azt is bizonyították, hogy a stabilitás mindig kulcsfontosságú annak megítélésében, hogy az adott piaci intézmény mennyire sikeres. Egyik díjazott sem ifjúkorát éli. Alvin Roth, a Harvard Egyetem hatvanéves professzora, Lloyd Shapley pedig a Kaliforniai Egyetem nyolcvankilenc éves tanára. Az eredményhirdetést megelőzően a Reuters azt írta, a közgazdasági Nobel-emlékdíj nagy esélyesei Anthony Barnes Atkinson, az Oxfordi Egyetem közgazdásza, Angus S. Deaton, a Princetoni Egyetem professzora, Stephen A. Ross, az MIT tanára, valamint Robert J. Shiller, a Yale professzora. Tavaly szintén két amerikai kutató közösen kapta a díjat. Thomas J. Sargent és Christopher A. Sims a makroökonómia gyakorlati megközelítéséért részesült elismerésben. Azt vizsgálták, hogy mi az ok és a kiváltott hatás összefüggése a gazdasági folyamatokban. Többek között azt, hogy a jegybanki inflációs várakozás hirtelen változása hogyan hat a gazdasági folyamatokra. Sargent a New York-i Egyetem professzora, Sims a Princetoni Egyetemen oktat. A közgazdasági Nobel-emlékdíjasok között ott van Harsányi János (John C. Harsanyi), aki 1994-ben John F. Nashsel és Reinhard Seltennel közösen kapta meg az elismerést. A klasszikus játékelmélet témakörében a nem versenyző játékok egyensúlyának elemzésével érdemelték ki. A monetarizmus atyjának tartott Milton Friedman szintén magyar származású. Kárpátaljai magyar szülők gyermeke volt, 1976-ban kapta meg az elismerést, de ő nem Magyarországon, hanem New Yorkban született 1912-ben.
A MESTERSÉGES ÉLÉNKÍTÉS OKOZZA A RECESSZIÓT?
Sokan tehát azt várták, olyan valaki(k) kapják a közgazdasági Nobel-emlékdíjat, akiknek az eredményei esetleg felhasználhatók a világgazdasági válság megoldásában. Az államadósságok hosszú távú kezelése, a recesszió problémái, a megszorítások, a fogyasztásösztönzés, a munkanélküliség megoldásának témakörére terjedtek ki a várakozások. A múltbéli tapasztalatok azonban azt mutatják, egyes felismerések helyességét csak bizonyos idő távlatából ismerik fel, más elképzeléseken máig is vitatkoznak, és voltak olyan felfedezések – nemcsak a közgazdaságtan, de más tudományok területén is – melyeket Nobel-díjjal jutalmaztak, majd később kiderült, hogy téves feltételezéseken alapulnak. A XX. század egyik legnagyobb közgazdászának tartott Friedrich August von Hayek például korának egyik kevésbé elfogadott közgazdásza volt. Már idős korában, 1974-ben kapta meg a közgazdasági Nobel-emlékdíjat, pedig az 1899-ben született tudós még fiatalon, a 1929-1933-as világválság idején jelentette meg az akkor helytelennek vélt elméletét. Ez azért érdekes és aktuális most, mivel a 80 évvel ezelőtti válság sokban hasonlít a mostanihoz. Hayek és az ő nevével fémjelzett úgynevezett osztrák iskola a válság okának a pénzrendszert tartja. Meglátásuk szerint a jelenleg is működő pénzrendszer nem tartható fenn, mivel az állami monopólium által létrehozható, nyomtatható pénzre, valamint ezen keresztül a kamatok manipulációjára épül. Az ilyen rendszer legnagyobb haszonélvezői az állam és a pénzteremtésre (is) képes bankok. A válság fő oka pedig az elmélet szerint abban gyökerezik, hogy a jegybankok állami és banki nyomásra pénzt nyomtatnak, mesterségesen alacsonyan tartva így a pénzpiaci kamatlábakat. Az állam ennek következtében vígan költekezhet adósságból, a hitelezés pedig jelentős mértékben fellendül. A könnyű hitelhez jutás pénzbőséget eredményez, ilyenkor a bankok alig győzik kihelyezni a frissen nyomtatott pénzt. A gazdasági szereplők kockázatvállalása megnő, kevésbé mérlegelnek a hitelek felvételét megelőzően. Rövid távon megnő a fogyasztás. Mindenki hitelre vásárol, ilyenkor még nem tudja, hogy eljön majd az idő, amikor nem tudja visszafizetni. Az állam is felelőtlen költekezésbe kezd. Esetenként olyan programokat indítanak, aminek kevés, vagy semmilyen gyakorlati hasznuk nincs. A fogyasztás és a beruházási kedv egyidejűleg növekszik – ilyenkor mondják, hogy dübörög a gazdaság –, mígnem a két dolog egymással kerül konfliktusba. A fogyasztás emelkedése előbb növeli a beruházók bizalmát. Úgy hiszik, meglesz majd a szükséges fizetőképes kereslet, mire a beruházás elkészül, a vállalkozás működni kezd. A magas fogyasztás azonban egy idő után már elszívja a forrásokat a beruházások elől. A beruházásokhoz ugyanis valós megtakarítások kellenek, amit pedig már (előre) elfogyasztottunk, nem lehet megtakarítani. A beruházás, mire elkészül és működni kezd, már csak rövid ideig tud nyereséget megvalósítani, majd a megfelelő kereslet elmaradása miatt jön a ráfizetés és a csőd. Ez tovább gyűrűzik, a csődbe ment cégek nem tudják az adósságokat fizetni, ez más cégeket is csődbe visz, vagy nehéz helyzetbe hoz, jön a leépítés, elbocsátás, nő a munkanélküliség. Az osztrák iskola képviselői szerint ilyenkor az sem megoldás, ha mesterségesen programokkal megmentik a vállalkozásokat, és bizonytalan megtérülésű hosszú távú projektumokat indítanak, amelyekben az emberek újra dolgozhatnak. Sokak szerint még ma is nehéz elfogadni azt, hogy a kereslet ösztönzése később szükségszerűen kiváltja a munkanélküliség növekedését.
