Mindenféle gazdasági tevékenység célja elsősorban az emberiség egészének jóléte kell(ene) hogy legyen. Az elmúlt évszázad – töretlennek nem nevezhető – mégis szédületes fejlődése nyilván, hogy valóban és elsősorban a piacgazdaság mechanizmusainak köszönhető. Mind többen vélekednek azonban úgy, hogy a globális piacgazdaság fejlődése mára elért egy olyan szintet, ami a továbbiakban már nem szolgálja a teljes népesség jólétének maximalizálását.
A bolygónkon jelenleg élő mintegy hétmilliárd ember fele szegénységben él, nagyon sokan éheznek is, a javak ijesztően nagy százalékát pedig kisszámú ember birtokolja. A gazdagok, a kiváltságosok sem érezhetik magukat teljes biztonságban. Egyrészt azért, mert a felfokozott ipari tevékenység következtében a bioszféra állapota fokozatos romlásnak indult. Másrészt azért, mert a nyomorban tengődők nagy és elégedetlen tömegeinek megléte állandó és fokozódó bizonytalanságot szül. Az emberiség lassan kinövi a bolygót, ennek az egyszerű logika alapján előbb-utóbb be kell következnie, hiszen véges kategóriáról van szó. A fennálló gazdasági világrend – a profitorientált – azonban fenntartja a termelés és vele együtt a profit növelésére irányuló trendeket. A tőkekoncentráció, a multinacionális cégek – korunk dinoszauruszainak – terjeszkedése és növekedése végül szükségszerűen el kell hogy érje a saját korlátait. A piac maximuma ugyanis maga a földkerekség, innen már nincs tovább növekedés. A bolygón kívül már nem létezik – még potenciálisan sem – fizetőképes kereslet, amit ki lehetne elégíteni, olyan módon, hogy további növekedéshez vezető hasznot is eredményezzen.
Egyes nagyvállalatok kezdődő hanyatlása – az éleződő verseny mellett – úgy is felfogható, hogy elértek, vagy meghaladtak bizonyos korlátokat. A folyamat láthatóan együtt jár a fokozódó bizonytalansággal, és ezzel együtt a káosz növekedésével. Schumpeter egykoron ezt alkotó pusztulásnak nevezte. Bizonyos források eredetileg Friedrich Nietzschétől származtatják a gondolatot, szerintük a nagy hírű közgazdász, Joseph A. Schumpeter csupán sokat használta, így ő tette népszerűvé. Az alkotó pusztítás elmélete szerint minden gazdasági fejlődési ciklus és a korábbi termelési tényezők szétrombolásával kezdődik. A rombolás pedig nem a rendszer hibája, hanem az új struktúrák létrejöttének feltétele.
DARWINI EVOLÚCIÓ ÉS GAZDASÁG
Talán már közhelynek tűnik a megállapítás, hogy az utóbbi harminc év közgazdaságtana arra a kiindulópontra épült, hogy a gazdasági szereplők mindig racionálisan döntenek, a piacok pedig hatékonyak. Ebből a feltételezésből kiindulva építették fel a makrogazdasági modelleket. A legtöbb elmélet a válság kialakulását nem kalkulálta be. A jelzáloghitelek nyomán fellépő felfúvódás kipattantotta a még most is tartó válságot, minek nyomán talán az is nyilvánvalóvá válik, hogy a gazdasági szereplők és általában az emberek mégsem viselkednek mindig a racionális elvárások alapján. Terjedőben van egy olyan megközelítés, amely a gazdaságot is csak egy ökoszisztémának tekinti. A versenyt és következményeit a darwini evolúcióhoz és a természetes szelekcióhoz hasonlítják. A pénzügyi szektor túlkapásai nyomán kialakult válságra a természetes reagálás a szektor szabályozására és visszaszorítására irányuló törekvések. Kezd általánossá válni az a vélemény, hogy a kapitalizmus-modellek versengéséből az ázsiai modell fog győztesen kikerülni az angolszásszal szemben. Ez a reálgazdaság súlyának megnövekedését és a bankok kézben tartását jelenti, egyben az állam jelentősebb szerepét.
Az elmúlt évszázad tapasztalatait figyelembe véve megállapítható, hogy a közgazdaságtan a válságok megelőzésére, de azok leküzdésére sem alkotott használható elméleteket. A szabadabb piac és a szigorú szabályozás végletei között ingadozik. Mindezt sokan azzal magyarázzák, hogy az információs forradalom ellenére még mindig nem áll rendelkezésre elegendő olyan információ, melyekből kiolvasható lenne a pontos kórkép, és meg lehetne határozni a helyes terápiát. A gazdasági válság következményei pontosan nem ismertek, kérdés, hogy valaha is lehet-e majd őket számszerűsíteni. Kezd azonban nyilvánvalóvá válni, hogy a gazdaságinál is sokkal súlyosabb problémának ígérkezik a globális ökológiai és a klímaválság, illetve mindezek együttes hatása. A borúlátó jóslatok szerint a század végére az egyre fokozódó klímaválságot fél-, vagy legfeljebb egymilliárd ember éli majd csak túl, hatásai egy globális nukleáris háborúéhoz lesznek hasonlatosak. A szemmel láthatóan erősödő és hosszú távon ható problémák kezelésére sem az egyén, sem a kormányok, sem a főáramú közgazdaságtan nem alkalmas, ugyanis külön-külön csak a rövid távú és önző érdekeiket képesek szem előtt tartani. Ha Földünk egy bank lenne, már rég megmentették volna – mondják a Greenpeace-esek, el kell ismerni, hogy találóan.
ÖKOLÓGIAI KÖZGAZDASÁGTAN
A válság okaként gyakran hangoztatott érv, hogy a globalizáció átalakította a világot, a transznacionális vállalatok uralják azt, a gazdasági és más folyamatok is globálisak lettek, míg a szabályozás a nemzetállamok kezében maradt. Ezért van szükség a nemzetközi gazdasági szervezetek megerősítésére. A téma folyamatosan napirenden van a G20-ak és a G8-ak ülésein, de más nemzetközi fórumokon is. A legjelentősebb előrehaladás talán a Nemzetközi Valutalap szerepének erősítése terén történt. A válságkitörést követően sokan vélekedtek úgy, hogy a piac mindenhatóságába vetett hit, a láthatatlan kéz elmélete a múlté, a gazdaságot – akárcsak a szocializmusban egykor – az állam „látható” keze kell hogy irányítsa. Az egyik alternatíva az ökológiai közgazdaságtan lehetne. De vajon az tud-e megoldásokat felvázolni az előállt súlyos és összetett problémák kezelésére. A viszonylag új diszciplína főbb irányvonalai csak a múlt század második felében alakultak ki. Az új elmélet nem sokat mond a hagyományos és ismétlődő gazdasági válságokról. A várakozások szerint azonban széles körű elterjedése talán megakadályozhatná az azoknál nagyságrendileg súlyosabbnak ígérkező ökológiai válságok kialakulását és azok bekövetkeztét. Az emberi alaptermészet egyik alapvető sajátossága, hogy leértékeli a jövőt. A globális környezeti problémák fokozatosan, lassan, sokszor azonnal nem felismerhető formákban fejlődnek ki. Talán éppen ezért, nem érezzük eléggé a fenyegetettséget. Az emberek, a helyi közösségek, a kormányok, de a közgazdaságtan – mint elméleti és gyakorlati tudomány – aránytalanul és a jövőből (képletesen) visszatekintve nyilván teljes mértékben felelőtlenül a jelenkor lényegében kicsinyes problémáival van elfoglalva. A mindennapok történéseit szemlélve is szembetűnő valóság ez, de a hosszú távú döntéseket elemezve is erre a megállapításra juthatunk. Az utánunk a vízözön jelmondattal jellemezhető életfilozófia mindennapos és általános felfogássá válik? A jelenlegi globális problémák megoldásához változtatni kell a gondolkodásunkon is…
