Amikor 2008 őszén – amit a válság kitöréseként tartunk számon – megkezdődött a még ma is tartó folyamat, nem tudtuk mivel állunk szemben. Sem az átlagember, de a szakértők sem tudták, mi következhet még. Az eltelt négy év tapasztalatait elemezve a közgazdászok ma már a világgazdasági válság négy fázisáról beszélnek.
Az első volt a pénzügyi válság. Egyesek szerint ez már véget ért, mások szerint még tart, hiszen kezelése – mely elsősorban a bankmentésre korlátozódik a legtöbb esetben – még mindig komoly erőket és hatalmas összegeket igényel. Második szakaszként az elsőből eredeztethető recessziót emlegetik, ami minden bizonnyal még most is folyamatban van, elég csak a fejlett országok makrogazdasági mutatószámaira tekinteni. A vélemények ezzel kapcsolatban csak abban megosztottak, hogy a recessziót illetően – globális szinten – elértük-e már a mélypontot, vagy a neheze még mindig ezután következik. Az elmúlt évtizedekben a globális gazdaság motorjává vált a külkereskedelem – más terminológiában a nemzetközi kereskedelem – melynek az utóbbi években történt jelentős visszaesése további kedvezőtlen következményeket produkál majd. Ebben pillanatban nehéz megjósolni, hogy ezen a téren várható-e fellendülés, és milyen sebességgel zajlik, ha bekövetkezik egyáltalán. Harmadik fázisként emlegetik a kedvezőtlen gazdasági folyamatokból kinövő szociális válságot. Ennek megnyilvánulási formája a munkahelyek megszűnésében, a tartós munkanélküliségben, a jövedelmek csökkenésében és polarizációjában ölt testet. A megtakarítások felélése és az általános szegénység növekedése szintén a harmadik szakasz jellemzői. A negyedik fázis sokak szerint még csak most kezdődik, illetve a közeljövőben vesz majd lendületet, az a politikai válság. Megnyilvánulási formái a populizmus, a szélsőséges politikai nézetek és ideológiák térnyerése, a hagyományos szemléletmóddal történő szakítás. A diszkrimináció, a konfliktusok erősödése, alternatív politikai mozgalmak felbukkanása jellemzi a politikai válságot. Az egyes szakaszok elkülönítése csak elméleti síkon lehetséges, hiszen azok a gyakorlatban összefolynak, vagy egyidejűleg zajlanak. Főleg az első és második, valamint a harmadik, negyedik szakasz nehezen elkülöníthető, inkább csak a vizsgálódás könnyítése szempontjából szokás megkülönböztetni őket. Vannak olyan vélemények is, hogy a 2008-ban kezdődő gazdasági válság az egész világot egy globális forradalom kitörésének irányába tereli.
MEGÉRI?
Sokat lehetne vitatkozni, a válság pedig különféle szempontok alapján még több fázisra is osztható, esetleg az egyes fázisok közötti határ elmosódása miatt leegyszerűsíthető csupán gazdasági és politikai szakaszra. Akkor sem leszünk távol az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a krízis egyszerre pénzügyi, gazdasági, társadalmi, szociális, értékrendbeli, etnikai, szellemi és erkölcsi válság. Amikor pedig a forradalom irányában történő sodródást említjük, az emberek többségének – főként, akik ismerik, vagy még emlékeznek az egykori marxizmusórák témáira – Marx, illetve Lenin elmélkedései jutnak eszébe a kapitalizmus és a forradalom kérdéseiről. Az ő téziseik valóban segíthetnek a folyamatok jobb megértésében, másrészt téves következtetések kialakulásában is, a világ ugyanis az őket követő korban sokat változott. Az utóbbi évtizedek kapitalizmusa – amit Marx és követői már nem ismerhettek, pénzpiac központú új kapitalizmussá fejlődött. Egy olyan erősen manipulált gazdasági rend alakult ki, melyet a klasszikus értelemben vett piaci mechanizmusok már nem tudnak megfelelő módon szabályozni. Lassan közhelynek számít a megállapítás, de tény, hogy bolygónkon a lehetőségek korlátoltak, ami logikai következtetés alapján azt jelenti, hogy a növekedés korlátai is végesek. Éppen ezért nem kell marxista eszméket vallani ahhoz, hogy megállapítsuk, a kapitalizmust a jövőben valóban egy új világrendnek kell majd felváltania. Sokan beszélnek – nem újdonság – a kapitalizmus haldoklásáról, annak végéről, míg mások éppen arra figyelmeztetnek, hogy a világ jelentős részében a kapitalizmus már átadta helyét egy más típusú rendszernek, még a múlt század közepén, majd pedig a szocializmus csődje nyomán ezek az országok is mára visszatértek, vagy próbálnak visszatérni a kizsákmányolónak nevezett rendszerhez. Ha próbálunk elvonatkoztatni, és megtartjuk a közgazdasági szemléletmódot, mint kiindulási pontot, talán az lehet a kérdés, a kapitalizmus haszna továbbra is nagyobb-e, mint a fenntartásának a költségei? Lehet, hogy sorskérdéssé válik az egész emberiség szempontjából, hogy a kapitalizmus ma már kevesek által megkérdőjelezett jó oldala, a vállalkozói szellem kibontakozásának szabad lehetősége, átültethető-e egy humánusabb, a kapitalizmushoz képest kevésbé destruktív rendszerbe.
JÖVŐBENI VESZTESÉG VAN, HASZON NINCS
A kapitalista jelzőt bizonyos források szerint 1867-ben Marx használta először, és alatta azt a termelési módot értette, melyben a termelési eszközök magántulajdonban vannak. Eredetileg latinból eredeztetik a kifejezést, a capitalis, vagy capita latinul fejet jelent. Az ókorban a gazdagságot a marhák, vagy tágabb értelemben a hasznot hozó jószágok számával mérték, melybe az „állati” fejeken kívül emberi fejek is beszámítottak, hiszen a rabszolgák is hasznot hozó „jószágok” voltak. Az egykori gazdasági válság váltotta ki a kommunista és nemzeti szocialista forradalmakat is, de a folyamatosan felszínre törő gazdasági és politikai kérdéseket a kommunizmus és nemzeti szocializmus sem oldotta meg. Azoknak is igazat kell adni azonban, akik arra figyelmeztetnek, hogy feléli a jövőnket az a gazdasági- és társadalomszerveződési mód, amit globális kapitalizmusnak nevezünk. A nyugati világ dominanciája nyomán létrejött létszerveződési mód bizonyos szempontból vizsgálva valójában súlyosan deficitesnek nevezhető. A fennálló rend úgy hozza létre az értékeket, hogy az lényegében többe kerül, mint amennyit valójában ér. A költségeket azonban időben és térben igyekszik a rendszer egyre távolabbra tolni, amivel azt lehet elérni, hogy a valós árat majd az elkövetkező generációknak kell megfizetni. Így szemlélve a dolgokat az emberiség szempontjából ez nyilvánvalóan zsákutca. A beruházások tervezésénél nem szokás figyelembe venni – vagy csak jelképesen teszik meg azt –, hogy valójában a természetben mekkora kárt okozunk. Ha minden tételt és jövőbeni költséget felszámolnánk, maga a haszon csak egy virtuális kategóriává silányulna. Illetve hosszú távon nem is lenne kimutatható, csupán a ráfizetés. Idősíkban ezt azonban (most még) az elkövetkező generációkra tudjuk áthárítani. A fogyasztói társadalom és a kapitalistának nevezett világrend – ebből a szempontból vizsgálva – ráfizetéses, így hosszú távon a csődje sem kerülhető el. A haszon csak virtuális, de még egy ideig élvezhető. Egyik haszna a globális válságnak viszont talán éppen az, hogy ráirányította figyelmünket a szabályozatlan és éppen ezért nagyon sérülékeny, csak a rövid távú reakciókat díjazó kapitalizmus komoly veszélyeire.
