Globálisan is mind nagyobb problémát jelent az állandósulni látszó alacsony foglalkoztatottság. Jelenlegi gondjaink nem teljesen új keletűek. Egyrészt már jóval korábban sejteni lehetett, hogy előnyein kívül a nagy ütemben zajló technológiai fejlődésnek milyen hátulütői lehetnek, másrészt a múltat visszaidézve nyilvánvalóvá válik, hogy a vezető politikusok figyelmét is jó idejében felhívták, milyen kihívásokat rejteget a 21. század.
1995 szeptemberében Mihail Gorbacsov a róla elnevezett alapítvány szervezésében és gazdag amerikai támogatóknak köszönhetően összehívta az akkori világ 500 vezető politikusát, gazdasági szakembereket, kutatókat és ismert vállalatvezetőket, hogy megtárgyalják, az emberiség milyen kihívások elé néz a 21. század küszöbén. Technológia és munka a globális gazdaságban, ez volt a munkajellegű és félig zárt konferencia első és kiemelt témája. A témakörön belül sok minden elhangzott, de a sorok között ott bújt meg az a megállapítás is, hogy – az akkor még csak küszöbön álló – 21. században a globális gazdaságban akkor lehet csak fenntartható egyensúlyt teremteni, ha a rendelkezésre álló munkaerőből csak minden ötödiket alkalmazzák. Leegyszerűsítve a dolgokat, a világ vezető politikusai már akkor tudatában voltak annak a ténynek, hogy ezen a fejlettségi szinten elég, ha a munkaképes népesség 20 százaléka dolgozik, mert ennyi elegendő ahhoz, hogy megtermeljenek mindent, ami szükséges, és hogy lendületben tartsa a világgazdaságot. Sokat lehet nyilván azon is vitatkozni, hogy mi az, ami valóban szükséges, hiszen a világ fejlettebb és fejletlen részeiben a fogyasztási szokások, és a rendelkezésre álló javak, jövedelmek elképesztő különbségeket mutatnak. A közel két évtizeddel ezelőtti megbeszélésnek még nem kiemelt témája a túltermelés, aminek jelei már abban az időben felismerhetően megmutatkoztak. A világ vezető gazdasági szakemberei nyilván tisztában voltak annak veszélyeivel is, kezelésével – úgymond levezetésével – pedig az emberiség történelmében páratlan hitelexpanzióval próbálkoztak, ami sokak szerint egyenes volt az út a 2008-ra datált újabb világgazdasági válsághoz.
A NEGATÍV SPIRÁL
Vegyük bármely ma gyártott terméket, annak ára néhány tételből tevődik össze. A nyersanyagköltségek, a rezsiköltségek, az energia költségei, a munkabér és a haszon képezi minden kalkuláció alapvető tételeit. A nyersanyagokat, az energiát, amit a rezsire költenek, és ami mögötte áll, újabb hasonló összetevőkre lehet lebontani, hiszen azokat is előállítja valaki. Nézzük azonban a munkabért. A kapitalista termelési mód alapja, hogy a munkás kevesebbet kap munkájáért, mint amekkora értéket a termékhez hozzáad, hiszen a vállalkozó, a termelést szervező, a kapitalista célja a haszonszerzés, nem pedig mások szükségleteinek a kielégítése, ami csak eszköz, de nem az elsődleges cél. Itt fedezhetjük fel azonban a deficitet. A bérért dolgozó munkás javakat állít elő, de fizetése kevesebb annál, mint amekkora értéket munkájával előállított, és ami megjelenik a piacokon. Egy-egy adott esetben ez másként is lehet, az egyedi esetek azonban nem érdekesek, inkább az a döntő, hogy ez összességében – mondjuk úgy, hogy nagy átlagban – így alakul. Ennek viszont az az egyenes és logikus következménye, hogy a dolgozók, az alkalmazottak nem tudják mindazt meg is vásárolni, amit előállítottak, természetes átlagában szemlélve ezt is. A különbség a profit, a haszon formájában egy másik rétegnél csapódik le, akiktől azonban a logika alapján is képtelenség azt elvárni, hogy ugyanolyan javakra költsék el pénzüket, mint amire egy átlagos alkalmazott költ. A gazdagabb réteg sokszorta többet költ, de kiadásainak szerkezete merőben más, mint az alkalmazottaké. Akinek a bevétele pl. százszorosa egy átlag munkásénak, nem fog százszor annyit költeni élelmiszerre, ruházati cikkekre stb. A múlt modellje azonban lehetővé tette, hogy a bérükből, a fizetésükből élők – hitelek felvételével – azt a pénzt is előre elköltsék, amit még meg sem kerestek. A bérükhöz hozzáadva a hiteleket már meg tudták venni azokat a javakat, amiket az általuk képviselt réteg előállított, közben azonban tovább folyt a termelés. Az áru kezdett globálisan felhalmozódni, egy részére közben már nem volt meg a fizetőképes kereslet, ezért a gyártást vissza kellett fogni. A termelés leállítása, vagy annak volumenének a csökkentése munkahelyek megszűnésével járt. A munkanélküli pedig takaréklángra állítja a fogyasztását, nem vásárol. Elindul egy negatív spirál, egy negatív visszacsatolásnak is tekinthető folyamat.
SENKINEK SEM LEHET ÉRDEKE
A hazai tartósan magas szintű munkanélküliség hatalmas problémát jelent. A foglalkoztatottsági helyzet érzékelhető javulása nélkül az egyéb – egyre mélyülő – társadalmi problémák sem oldhatók meg. A nagyon összetett probléma kezeléséhez komplex, egymást feltételező és egymásra épülő intézkedésekre lenne szükség. Meg kellene reformálni a munkaerőpiacot alapvetően meghatározó rendszereket, mint amilyen az oktatási, a munkajogi, az adózási, vagy a szociális rendszer. A munkanélküliség felszámolása egy hosszadalmas és nehéz folyamat, amit nehezít az a külső körülmény, hogy a jelenség a nálunk fejlettebb államokban is általánossá válik. A sokat emlegetett megszorításokkal helyre lehet ugyan billenteni egy ország gazdaságának pénzügyi egyensúlyát, növekedést generálni és munkahelyeket teremteni azonban ezen az úton lehetetlen. Ahhoz innováció, beruházások és fejlesztések kellenek. Az eddig alkalmazott munkahelyteremtő programok kevés sikerrel jártak, így egyre többen gondolják úgy, hogy radikális gazdaságpolitikai fordulat nélkül nem képzelhető el a kilábalás a meglévő helyzetből. A munkanélküliség kóros terjedésével erősödnek a vele kapcsolatos szélsőséges nézetek is. A munkanélküliség mesterséges magas szinten tartásáról is szóló vélemények jelennek meg, ami szerint a kapitalizmus lételeme lenne a foglakoztatás alacsony szinten történő tartása. Ezt olyan logikával igazolják, mely szerint az ilyen helyzetben a munkaadóknak nem kell versenyezni egymással a magasabb bérek és a jó munkakörülmények felajánlásában, hiszen a munkát keresők vannak állandó versenyben egymással, amikor százezrek „tolonganak” munkaügyben, nem válogatnak, és nem támasztanak még külön feltételeket. Nyilvánvalónak tűnik azonban, hogy ez a felfogás is egy zsákutca, hiszen hosszú távon a kapitalizmus sem maradhat fenn tartósan növekvő fizetőképes kereslet nélkül.
