A most már jórészt mögöttünk álló esztendő világgazdasági szempontból bővelkedett fordulatokban. Félelmek, piaci mélypontok és fellendülések, pánikhangulat váltották egymást. Az európai, majd az amerikai adósságválság, az arab tavasz gazdasági következményei, majd a kínai gazdasági lassulás és ismét az európai gondok, a recesszió veszélye befolyásolta a tőkepiacok mozgásait. Európában a helyzet továbbra is kritikusnak nevezhető, olyannyira, hogy a német pénzügyminiszter a napokban kijelentette, a pénzügyi tranzakciókat terhelő különadót minél gyorsabban be kellene vezetni világszerte, de ha ez nem keresztülvihető, akkor is azonnal be kell vezetni az Európai Unióban.
A Tobin-adó
A már eddig is sokat emlegetett Tobin-adó, névadójának a fejében született meg több mint negyven évvel ezelőtt. James Tobin Nobel-emlékdíjas közgazdász elméletének a lényege, hogy a nemzetközi átutalásokra kivetett alacsony, legfeljebb 0,01–0,25 százalékos adóval megfékezhetők lennének a spekulációs mozgások, miközben a valódi, a gazdasági növekedéshez elengedhetetlenül szükséges működő tőke zavartalanul áramolhatna. Az adó ugyanis, alacsony volta miatt, csak a spekulációra jellemző napi többszöri nagy összegű átutalásokat sújtaná igazán. A befektetőket nyilván nem tántorítaná el szándékuktól egy 0,01 százalékos plusz költség, még ha nagy tételek esetében ez nem is elhanyagolható. Ezáltal csökkenthető lenne a fennálló gazdasági instabilitás, amit az egykori napi 70 milliárd dollárról az utóbbi harminc év alatt, 1,5 billióra felfúvódott nemzetközi devizaforgalom okoz. Az elképzelhetetlenül hatalmas összeg 80 százalékának semmi köze a reálgazdasághoz, a befektetésekhez. Kizárólag spekulációs célokat szolgál.
Egy egyszerű példán lehet szemléltetni, hogyan működnek a piacok, és hogyan a spekuláció. Tegyük fel, hogy egy adott piacon csak 100 kenyér és 100 pénzegység van jelen. Az ár ilyenkor úgy alakul, hogy egy kenyér egy pénzegységbe kerül. Azonban ha valaki takarékoskodik, és összegyűjt 50 pénzt, de azt félre teszi, elrejti a szalmazsákjában, úgymond kivonja a forgalomból, akkor a saját szájától vonja meg ugyan a kenyeret, de a többiek többet tudnak vásárolni, hiszen a kínálat továbbra is 100 kenyér, a másik oldalon viszont csak ötven pénzegység jelenik meg, így egy egységért két kenyeret adnak. Aki tehát spórolt, jót tett a többiekkel, olcsóbbá téve számukra a kenyeret. Nézzük, mi történik, ha az eredeti helyzetet másképpen befolyásoljuk? Kiindulónak megint 100 kenyér és 100 pénzegység van a piacon, de nem takarékoskodik senki sem, sőt a gazdaság serkentése érdekében egy befektetési alap, az állam, vagy valamiféle központi bank kibocsát még 100 pénzegységet. A piacon most 100 kenyér és 200 pénzegység jelenik meg, így a kenyér ára darabonként 2 egységre változik. Azok, akik kibocsátották az új pénzt, vehetnek maguknak 50 kenyeret, anélkül, hogy megerőltették volna magukat, tehát a pénzük mögött nincs reális érték. Azok viszont, az eleve meglévő 100 pénzért megdolgoztak, már nem kapnak rajta csak 50 kenyeret. Természetesen a valóságban sokkal bonyolultabb mechanizmusok is működnek, a spekulációnak is vannak különféle régi, bevált, valamint innovatív módszerei is, de a lényeg talán valahogy így lenne leírható.
A leminősítés megerősít?
Ha a világgazdaságot szemléljük, megállapíthatjuk, hogy a nagy ázsiai országok hatalmas, még mindig nagyon munkaigényes, ugyanakkor tőkeszegény kapacitásai az utóbbi 20-25 évben deflációt gerjesztenek a világgazdaságban. Az ázsiai országok azért folyamodtak ilyen megoldáshoz, mert eleve alacsony volt az egy főre jutó nyersanyag- és energiaellátottság, hiszen a források többsége az úgynevezett nyugati civilizáció fennhatósága alatt volt, és van is. Mivel az elmúlt húsz évben a világ egyetlen szuperhatalma az Amerikai Egyesült Államok maradt, az ázsiai országok a közben fokozatosan felhalmozott kereskedelmi többleteiket dollárban, illetve dollár alapú eszközökben tartalékolták, így az a paradox helyzet alakult ki, hogy a feltörekvő országok az olcsó áru mellett folyamatosan olcsó tőkét is exportáltak a nyugatnak, elsősorban az USA-nak. Ezt hívja a szakirodalom perverz tőkeáramlásnak.
A dollár tartalékvaluta szerepét a Amerikai Egyesült Államok világgazdaságban betöltött szerepe magyarázza. Még mindig Amerika a világ legnagyobb gazdasága, pénzneme pedig a legfőbb tartalékdeviza. Ezért is történhetett az, hogy a dollár erősödni tudott, miután az Egyesült Államokat leminősítette a Standard & Poor's hitelminősítő. A paradoxon úgy magyarázható, hogy a leminősítés negatív képet fest az országról, de ugyanakkor jelentős mértékben rontja a világgazdaság kilátásait is. A negatív kilátások pedig arra ösztönözték a befektetőket, hogy biztonságos formát keresve tőkéjüknek, ismét a dollárt találják meg. A két ellentétes irányú folyamat végül semlegesítette, kioltotta egymás hatásait. Mostanra az arany, az ezüst, a svájci frank, a svéd, vagy norvég korona, már megint nem olyan vonzó, mint a dollár. Az Európában fellépő problémák miatt, de más okokból is, ismét vonzóvá vált a dollár, mint biztonságos menedék. Jól látszik ez a folyamat a dollár euróval szembeni árfolyamának alakulásán is az év utolsó napjaiban. Így várjuk az újévet, ami a jelek szerint fordulatok és meglepetések szempontjából ismét bőségesnek ígérkezik.
