Látványos halkép érkezett szerkesztőségünkbe. Pap J. Oszkár olyan széles kárászt kapott lencsegévre, amely amellett hogy valóban széles, hátuszonyának vonala is kitűnően látszik. Márpedig a kifejezetten domború hátúszó egyike azon bélyegeknek, amelyek alapján ez a ritkaság megkülönböztethető a tömeges ezüstkárásztól.
A széles kárász ugyanis nem mindig széles, gyakoriak a kis testmagasságú egyedei, míg a nagy testmagasságú állományok – állítja a szakma – a ragadozók nyomására alakulnak ki. Meg aztán a hátmagasság saccolgatása nem megbízható megkülönböztetési alap. Csupán a morfometriai paraméterek egyikéről van szó – a két kárász megkülönböztetéséhez esetében 19-et vesznek alapul –, amelyek a horgász számára száraz, unalmas és többnyire érthetetlen elemeket tartalmaznak, olyan számözönnel fűszerezve, amelyet megjegyezni nem lehet. Csupán ízelítő gyanánt ismertetünk egy, éppen a testmagasságra vonatkozó példát: A test magassága a standardhossz arányában a széles kárásznál 37,0–57,4%, az ezüstkárásznál 39,1–53%. Pont! Mert ilyenből tizenkilenc van.
A határozóbélyegek táblázatba helyezve azonban ide kívánkoznak, hiszen ezek között a horgász eligazodik subler és logarléc nélkül is. Igaz, akadnak olyan bélyegek (hashártya, csigolyák száma), amelyek külsőleg nem láthatóak. Emellett egész sor olyan bélyeg is van, amelyek szélső értékeiben átfedések találhatóak. Tehát ráillik mindkét fajra. Ugyanakkor bőven akadnak olyan tulajdonságok, amelyekre odafigyelve senki se fogja szélesnek minősíteni az ezüstöt. Vagy fordítva.
A széles kárászról nyilatkozva a horgászok szinte kivétel nélkül mint valami gyönyörűről szólnak, tiszta aranynak nevezik, és nosztalgiázva mondogatják: „a mi időnkben még annyi volt, hogy...”
Nem tudjuk pontosan, mennyi volt széles kárászból a nem tudjuk melyik időkben.
„Igen szép látvány, mikor kárász, czompó, sügér, pirosszárnyú konczér, csuka, ponty és dévérkeszeg együvé kerül a varsában, mert a tavi halak mind teliszínűek; a mi vörös, az vérvörös, a mi rezes, az sötét aranysárga, a mi zöld, az telizöld itt” – írja Herman Ottó 1887-ben.
„A széles kárász (Carassius carassius L.) az elmúlt évszázadok ármentesítő tevékenysége következtében olyannyira visszaszorult, hogy a környező országokban szinte mindenhol védett, s nálunk is igencsak megritkultak állományai. A faj visszaszorulásának másik fő oka az ezüstkárász (Carassius gibelio B.) megjelenése, mely a hasonló élőhelyekről fokozatosan kiszorítja. Mégis, ha kézbe veszünk akár egy széles kárász ivadékot, akár egy anyahalat, óriási erővel sugárzik felénk annak szépsége és élni akarása, megidézve ezzel a letűnt korok emlékét, s felhívva arra a figyelmet, hogy nem egy helyen hibáztunk…” – olvasható dr. Demény Ferenc doktori értekezésében.
Azért vettük elő éppen ezt az idézetet, mert a szerző segítségével végezték el nálunk először a széles kárász mesterséges szaporítását. Az is többé-kevésbé ismert, hogy a műveletet évről évre sikeresen megismételték. És maradt ennyiben. Előveszik-e idén a témát, és elvégzik-e ismét, esetleg továbblépnek, és megkezdődik-e végre a visszatelepítés... Itt az ideje, várjuk ki.
