Dániában 300 hektárban határozták meg a földmaximumot. Nálunk a csillagos ég a határ. Amint arra Branislav Gulan mezőgazdasági újságíró fölhívja a figyelmet, Szerbiában egyes újgazdag nagymogulok (tájkunok) 30 000 hektárt is művelnek, igaz, ennek a területnek a jelentős része nem az övék, hanem az államtól bérlik azt. Azt a termőföldet, amelyet az állam a mai napig nem adott vissza azoknak, akiktől egyszer elkobozta. Szerbia továbbra is az egyetlen európai ország, melyben nem rendezték a vagyon-visszaszármaztatás kérdését.
Nagyobb terület ez, mint amennyin az európai kisország, Liechteisten Hercegség (16 000 hektár) fekszik, és nagyobb, mint Újvidék község összterülete (23 500 hektár). Jelenkorunk igazi csákmátéi, abái, subicsai ők, akik annak idején több földdel rendelkeztek, mint maga a király. (Úgy is viselkedtek, mint a kiskirályok.)
Négyen közülük csaknem 100 000 hektáron gazdálkodnak, vagyis a vajdasági megművelhető földterületek 6 százalékát bírják. Az Irva Group tulajdonosa, Đorđije Nicović – Gulan számításai alapján – 30 000 hektár fölött rendelkezik, a Delta tulajdonosa, Miroslav Mišković 25 000-rel, az MK Komercet birtokló Miodrag Kostić itt Szerbiában 24 000, míg a róla elnevezett húsfeldolgozó tulajdonosa, Petar Matijević 16 000 hektáron termel. Messze elmarad mögöttük a Victoria Group a maga 6000 hektárjával, amelynek a tulajdonosai Milija Babović, Zoran Mitrović és Stanko Popović.
Olyan méretű földterületek ezek, melyek az Európai Unióban nem léteznek. Csak tőlünk keletebbre ismerik ezeket a birtokméreteket. Ennek megfelelően Miodrag Kostić cégének, az MK Groupnak a leányvállalata Ukrajnában több tízezer hektár földet művel. Az oroszok, az írek, az amerikaiak, az izraeliek mellett tehát már a „mieinknek” is sikerült egy jókorát kanyarítania az ukrajnai kalácsból, ami 40 millió hektár többnyire kiváló minőségű csernozjomot, vagyis humuszban gazdag földet jelent. Ehhez párosulnak az olcsóbb műtrágyaárak és az olcsóbb munkaerő is. Ki lenne bolond elszalasztani ezt a kiváló üzleti lehetőséget? Sorakoznak is a jelentkezők, annak ellenére, hogy Ukrajnában tilos a külföldiek számára a földvásárlás. No de a honi törvényhozás közreműködésével megoldották a problémát, hosszú távra szóló bérleti szerződésekkel hidalták át ezt a bosszantó jogi akadályt.
Mint ahogy nálunk is megoldották, amikor a társadalmi tulajdonban lévő földeken túladtak aprópénzért. Ezen az úton, amint Branislav Gulan írja, egyesek közülük nevetségesnek vagy inkább siralmasnak mondható 500 eurós áron is hozzájuthattak egy hektár kiváló minőségű vajdasági földhöz. Ez sem volt azért rossz üzlet!
És arról sem feledkezzünk meg, hogy ezzel a privatizációs döntéssel gyakorlatilag a külföldieket is beengedték a szerbiai földpiacra, annak ellenére, hogy a hatályban lévő törvények szerint nekik egyelőre még nincs földvásárlási joguk. A mi törvényhozóink is jól értenek a kiskapuk nyitogatásához.
Nem véletlenül nevezi így a lakosság a helyi birtokot megvásároló külföldit úgy, hogy az ír, az angol, az olasz, a magyar gazda. Ők a nevén nevezik a dolgokat, s nem azt az átlátszó állítást hangoztatják, hogy ők a privatizációs törvénnyel nem a külföldi magánszemélyek kezébe adták a hazai földet, hanem külföldi vállalatok kezébe.
Mintha a külföldi vállalatokat nem külföldi magánszemélyek birtokolnák.
