Kiragadva a feledés homályából elnevezéssel július 18-án Pásztornapot szervezett a magyarkanizsai, Szúnyogfalusi hagyományápoló egyesület
A Körös-ér mellett elterülő, a 20. század elején kialakult településrész mocsári jellege miatt kapta a Szúnyogfalu elnevezést, ahol most a rekkenő hőség ellenére több ezren gyűltek össze, hogy fejet hajtsanak a feledésbe merülő paraszti gazdálkodás, a régi, a kihalás ösvényén járó mesterségek és szokások előtt, ugyanakkor betekintést nyerjenek a korszerű gazdálkodás alapjaiba is. Szűkösnek bizonyult a Vásártér, pedig először szervezték a talán erejüket is meghaladó rendezvényt, s ha a késő délutáni vihar nem ront bele, igazi pásztorvigalommal tettek volna pontot a folytatásra váró, a falusi turizmus iránt érdeklődők kíváncsiságát is fölkeltő színes forgatagra. A pásztornap gyűjtőfogalomként értelmezhető, hiszen összességében nyertünk betekintést a paraszti életmódba, régi mesterségekkel, mint pl. a kovács, a szűcs, a kosárfonó, a gölöncsér stb. szakma kiegészítve. Mindehhez a hagyományos pásztor-, illetve a paraszti konyha ínyencfalatjai párosultak, a paprikás szalonnától és birkatarhótól kezdve a héjában főtt krumpliig, emellett több tucat bográcsban rotyogott az ínycsiklandó birka-, kakas- vagy marhapörkölt. A legkisebbek csodálhatták a libakoppasztást, a vályogvetést, a számukra ismeretlen gyerekjátékokat, mint a kacskázás vagy az árokmacskázás. Színfoltja volt a Pásztornapnak a lovasbemutató: a fiákerek fölvonulása, a fogathajtó verseny, de mindenekelőtt a Kelebiai Ménes díjlovaglóinak parádés műsora.
Dukai Ferenc fő szervező: – Jöjjön el, a ránk hagyott örökséget ragadjuk ki a feledés homályából! – ezzel a jelmondattal hívogattuk a látogatókat, hogy legalább egy napra visszakanyarodjunk a múltba, betekintést nyújtsunk a parasztember küzdelmes életébe, egy kicsit egymás és magunk felé forduljunk. A barátaimmal összefogva szerveztük a Pásztornapot, s aki eljött, megbizonyosodhatott róla, hogy milyen erő rejlik az összefogásban. Folytatást szeretnénk, jövőre szakmai megbeszélésekkel tennénk még tartalmasabbá a rendezvényt, melyen Guiness-rekordot tervezünk dönteni, legalább 150 pecsenyecsibét forgatni egyetlen nyárson, csutka-parázson sütve, melynek főpróbája jól sikerült.
Szögi Károly: – Öregapám juhász volt, tavasztól hóhullásig kint tanyáztak, illetve vándoroltak a legelőn, s ilyen pásztorkunyhó védte őket az esőtől, széltől, netán a tűző naptól. Botfa vázra szárízékből építették a falat, a tetőt. A nyájjal vándorolva a szamár vitte a kévébe kötött kunyhót. Amikor pedig tanyát vertek, a kunyhó elé állították az ágast, melyre az elmosott köcsögöket és a sajtárt akasztották. Több hasonló rendezvényre lenne szükség, hogy ne a feledésről, hanem a szokások, a hagyományok továbbéltetéséről beszélhessünk.
Ősz Szabó Márta és Ferenc: – Az embert próbáló paraszti munkában erőre volt szükség, ezt biztosította a napjainkban ínyencfalatként emlegetett házi kenyérrel fölszolgált paprikás szalonna, a hűsítő aludttej. Most kakaspaprikást főztem zöldséges gombóccal. Kitörülgették a bográcsot! Bemutattuk azt is, hogyan szerelték föl a kaszát a takaróval, meg a kalapálást is.
Remete Csaba kovács: – Minden elismerésem és tiszteletem a régi, a patkolókovácsoknak, de én távol állok tőlük, ugyanis villanyszerelőből lettem fémdíszműves kovács. Megvan az igény a kézzel készített egyedi darabok iránt, s örülök, hogy bemutathattam ezt a miniatűr kovácsműhelyt, amelyben bár nem bőrfújtatóval szítjuk a tüzet, azért még régi üllőn táncoltathattam a kalapácsot, ahogyan a régi kovácsmesterek mondogatták: Hadd hallják a lányok!
Mirko Pavlov vályogvető: – Harmincöt éve foglalkozom e nem könnyű munkával. A jó vályoghoz jó minőségű, sárga, agyagos föld szükséges, meg régi szalma. Előbb be kell áztatni a földet, amikor „megkel” beletaposni a szalmát, „dagasztani”, másnap kezdődhet a munka. Egy pár naponta 800–1000 vályogot készíthet, s ha tudjuk, hogy egy-egy vályog súlya 7-8 kg, könnyen kiszámítható, hogy naponta 7-8 tonna sarat kell megmozgatni. A vályog kitűnő hőszigetelő, kár, hogy ma már nem igen használják az építészetben.
Vajda Ernő a mezőgép-bemutató szervezője: – Rendezvényünk a legújabb mezőgépek révén a korszerű gazdálkodásba is betekintést nyújtott. Elismerés számunkra, hogy Szúgyogfaluban a világ vezető gépgyártói állítottak ki, mint pl. a Fendt, a John Deere, a CAASE, a KLAS, a New Holland, a Horsch, a Fliegl. Olyan gépeket is bemutattunk, amilyeneket még az Újvidéki Mezőgazdasági Vásár közönsége sem látott! Itt volt a japán KUBOTA gyár traktora, valamint egy kombinált talajművelő, a konzervációs művelés gépcsodája. Ez váltja föl az ekét.
Malicsity István: – Az igaz ugyan, hogy a gépek kiszorították a lovat a paraszti gazdálkodásból, de a parasztember ma is nagy tisztelettel beszél a lóról, ezért jó, hogy ilyen bemutatókon eleveníthetjük föl hagyományainkat. Jómagam nóniuszokat tenyésztek, a Pásztornapon egy Viktória-fiákerba fogtam be, s kiérdemeltem az első helyet. A nóniusz tájaink őshonos igavonó állata, s jó, hogy a mezőgazdasági szaktárca támogatja a tenyésztőt. Ne csak gazdasági érdekből tartsunk lovat, inkább tiszteletből.
Ifj. Gyarmath István: – A lovasbemutató legfiatalabb résztvevője a shettland pónijával aratott nagy sikert. Nemcsak szőrén ülte meg a lovat, hanem, mint ahogyan a „nagyok” csinálják: meg is fektette.
