Messze található Butterer Lajos és Klacek István méhészete. Az ember alaposan leizzad a déli melegben karikázva, míg kiér, de megéri, a kishegyesi határ legszebb része ez, a Kaszálón végigvonuló löszhátság erdős vidéke fekszik az egyik oldalon, a másikon, alant, követve a dombok kanyarulatait, a Krivaja patak kígyózik. Sokéves, már megfakult emlékeim szerint a kiserdőben rejtőző méhes bejáratán nagybetűs Méhészlak fölirat jelzi az erre vetődőnek, hogy hol is jár. A bevezető útra lépve nem látom a fatáblát, de ez semmin sem változtat. A varázslat, amit a tőle eltávolodott ember természetnek nevez, e nélkül a figyelmeztetés nélkül is a tudomásomra hozza, hogy ehelyütt illik meghalkítani a szót, sőt, a kalapot is levenni, ha van, mert valóban olyan itt, mintha egy meghitt otthonba lépne be az ember. A hajladozó fák susogása, a madárdal és a méhek zümmögése még zenei aláfestéssel is szolgálnak hozzá.
A fényképezőgémmel azonnal a kaptárok előtt röpködő méhek közé vetem magam.
– Ha le vagy izzadva, ne menj a közelükbe, mert megcsíphetnek! – figyelmeztetnek a méhészek. Erről eszembe jut, amit Butterer Lajos mondott két nappal ezelőtt, amikor az interjúkészítés ötletével fölkerestem őt a házában.
– Nem tudom megmagyarázni ezt a szeretet… Ha érezhető rajtad az idegesség, vagy ha haragos vagy amiatt, hogy megcsípett a méh, akkor biztos, hogy megszúr még egy-kettő. Ha nyugodt vagy, és türelemmel veszed, ha egy megcsípett – és óvatosan lesöpröd –, akkor nem bánt a többi. És mi az, amit még a méheknél szeretni lehet? Ezeknél a rovaroknál csodálatra méltó munkamegosztás van. Négy-öt órakor megindulnak, gyönyörűen zúgnak, nincs az a hangszer, ami gyönyörűbb muzsikát képes adni, mint a méhzúgás!
Úgy látszik, nem voltam ideges, mert egy méh sem támadott rám. Értem, hogy hogyan lehet szeretni a többi állatot, a kutyát, macskát, marhát, disznót stb., de azt nem, hogy miként lehet szeretni egy rovart, mondtam a méhésznek még két nappal ezelőtt. Ki kellett jönnöm ide a Méhészlakba, hogy a rejtély közelébe jussak. A méhek és a természet szeretete között a legszorosabb kapcsolat áll fenn. Az egyik a másikból születik.
No de mitől születik a méhész, ez a természetközeli sajátos emberfajta? Butterer Lajosnak tettem föl ezt a kezdetekre vonatkozó kérdést.
– A családunkban több mint 100 éves hagyományra néz vissza a méhészkedés. A nagyapámnak, Butterer Józsefnek voltak méhei. Apám mindig azt mondta, a méh és a birka nem a saját földedről eszik. Nyolc gyereke volt. Ha egy lány ment férjhez, akkor hozományként 10 méhcsaládot kapott, ha fiú, akkor 20-at. Mindannyian továbbvittük a tradíciót. A lányok s a testvérem, Butterer László, a fiúk közül egyedül a városba költöző Jóska bátyám hagyott föl a méhészkedéssel. A fiamat, Barnabást is kezdettől fogva érdekelte a méhészkedés, egészen a múlt szombatig.
– Hogyhogy, mi történt?
– Megszúrta egy méh a fültövénél. Olyan rosszul volt, hogy meg akart halni, öt injekciót kapott. De van négy fiúunokám, remélem közülük lesz valaki, aki továbbviszi a hagyományt!
Miközben fényképezek, látom, hogy a másik méhész, Klacek István lábát is megszúrja egy méh.
– Kocsitengelyen terem a méz, ez azt jelenti, hogy a méheket vándoroltatni kell, megkeresni nekik a jó méhlegelőt – magyarázza Butterer Lajos. Apámék annak idején lovas kocsival lementek egészen a Fruska goráig. Éjjel utaztak, Szőreg környékén kifogták a lovakat, megvárták az estét, s mentek tovább a hársra. Amikor készen volt a hárs, akkor az akác következett, amikor készen voltak azzal is, akkor mentek a tisztesfűre. Nem nagy pergetések voltak akkoriban, ha 20, 30, 40 kg mézet elvettünk egy családtól, az már jó évnek számított. Valamikor én is jártam a méhekkel, Kiskőszegre (Batinára) mentünk a Duna mellé, de most már fölhagytam ezzel, állandó helyet találtam itt a Kaszálóban a méheimnek.
– Százéves távlatból nézve mi a különbség a mostani és a hajdani méhészkedés között?
– Ez a kaptártípusban is megmutatkozik, de a méhbetegségekben is. Apámnak hátulról kezelhető kaptárjai voltak, amelyekbe három 20×22-es méretű ráma fért bele. Ma már 30×40-eseket használnak. Szóvá is tettem neki, hogy miért nem cseréli föl nagyobbakra. A fiam mondta erre: majd, ha megöregszel, meglátod milyen jó ezekkel a kis rámákkal dolgozni. Igazat beszélt! Ahogy öregszem már én is érzem, hogy a nagyobb ráma megfogja bizony az ember kezét. Akkor még a mai méhbetegségek sem voltak ismertek. Apám idejében még nem volt Varroa acta sem, én is csak a 80-as években kezdtem tapasztalni. Orvosság nem létezett rá, dohányfüsttel próbálkoztunk. Dohányt tettünk be a kaptárba, de ez nem volt hatásos védekezés. Nekem 1985-ben emiatt 150 család méhem elpusztult. Magyarországon néhány évvel ezelőtt föltaláltak egy olyan kaptárt, ami kiküszöböli a Varroa acta okozta veszélyt. Ez az akkumulátorral működtetett Kónya-féle forgófészkes kaptár. Nagyon szeretnék belőle venni, de egyelőre nem engedhetem meg magamnak, mert túl drága.
– Ma már itt is egyre több peszticidet használnak a földművesek. Ez nem veszélyezteti a méheket?
– Dehogynem. Nemrég történt velünk, hogy itt a méhestől nem messzire egy helyi paraszt olajrepcét ültettet, aminek mi örültünk is. Amikor virágzott a repce, egy olyan vegyszerrel szórta meg, aminek már 10 éve lejárt a szavatossága, s nem is ajánlatos a repcére. István méhésztársam megtalálta a fölhasznált növényvédő szer eldobott dobozait. Az állományunknak több mint fele elpusztult. Még most sem hevertük ki a kárt.
– Ilyen esetben mit tehet az ember?
– Kihívtam az állatorvost, lefényképezte az elpusztult méheket, bevitte a topolyai intézetbe. Onnan továbbutaltak Újvidékre. Csak az igazolás előállítása 15 000 dinárba került volna, erre fölhagytam az egésszel.
– A rajzással is elmehetnek a méhek. Júniusban volt rajzás?
– Volt, volt. Velem már három alkalommal megtörtént, hogy úgy kirajzott a méh, hogy nem lehetett megállapítani, valójában mi is történt. Olvasva a szakkönyveket rájöttem, hogy itt nem is rajzásról van szó, hanem a kolónia-összeomlásnak elnevezett újfajta jelenségről, aminek az okát a szakemberek a mai napig nem tudják megállapítani. Először azt gondoltam, hogy ellopták a méheket, de aztán rájöttem, hogy azok egyszerűen otthagyták a fiasítást, egyetlen méh sem marad a kaptárban.
– Kapcsolatban lehet ez a földeken használt idegmérgek hatásával?
– Tudományosan nincs bebizonyítva, mi az ok, sokan a mobiltelefonokra gondolnak. De egyelőre nincs kielégítő magyarázat. Olvastam, hogy Kínában, ahol eltűntek a méhek, arra kényszerültek, hogy a körteültevényeket kézzel porozzák be.
– A méhek munkájának köszönhetően közismerten megnő a terméshozam. Értékelik ezt a földművesek?
– Nem sokan, pedig tizenöt-húsz százalékkal nagyobb ott a termés, ahol a méhek látogatják a napraforgót. A nagyobb bajt én abban látom, hogy rendkívül el van hanyagolva a szerbiai méhészet. Szerbiában nem kapunk semmiféle támogatást, nem úgy, mint a környező országokban. Az is baj, hogy nagyon kevés mézet fogyaszt a szerbiai lakosság.
Beszélgetés közben a sokadik kísérletre végül sikerül egy mosolygós képet készítenem Butterer Lajosról. Igaz, hogy most is félrenéz, de a fényképezőgéppel való bajlódás után ez már csöppet sem aggaszt.
