Nem is igazi a falu nyáron egy jó lakodalom nélkül. A férjem rokonságában nagy volt az izgalom az esküvőre való készülődés napjaiban. Az ifjú pár lánybúcsúztató, fiúbúcsúztató esttel tette emlékezetesebbé a készülődés napjait. Mikor beállítottunk a férjemmel, a sütéshez szokásos apróságokkal, a tyúkkal, meg az ajándékkal, éppen arról folyt a mese, hogy kinek mit mondtak, kit hogyan sikerült megviccelni a cimborák, barátnők részéről.
– Jaj, apuskám, de megöregedtünk – „vigasztaltam” a férjemet, régen mi is ilyen boldogok voltunk.
– Talán igaz sem volt – felelte.
Egy aranyos, ifjú párról van szó, akik szemmel láthatóan boldogok. Talán majd csak holnap fog bennük tudatosodni a befogadás és az elvesztés rítusa. Egy esküvővel sok minden megváltozik, egyrészt elveszítjük addigi életmódunkat, környezetünket, az embereket, akikkel eltöltöttük az addig megélt életet, másrészt ezt a veszteséget pótolni látszik a befogadás ténye. Az egyik helyébe jön a másik. A másik család, a házastárs. S itt megállnék egy picit.
Fantasztikus templomi szertartásnak lehettünk tanúi a helyi plébánián. Az ifjú párt egy fiatal pap adta össze, aki minden szavával ráéreztette őket, és a násznépet a lényegre. Megróbálom idézni a szavait, mert hihetetlen egyszerűséggel és őszinteséggel fejtette ki a házasság lényegét.
Feltette a kérdést, hogy hol kezdődik a házasélet? Majd azonnal meg is válaszolta:
– Csak rá kell nézni az ifjú párra, s könnyű megállapítani, hogy minden jó házasság a szerelemnél kezdődik. A vonzódás valóban nélkülözhetetlen alapja a házasságnak. Mihelyt azonban múlni kezd az első fellángolás, annál határozottabban megfogalmazódik a kérdés, hol kezdődik a házasság harmóniája? Hol kezdődik az a hatalmi, érzelmi, értelmi és érdekegyensúly, amely mellett békében férhet meg egymás mellett két kialakult egyéniség? – fejtette ki gondolatait az ifjú pap. Annyira meggyőző volt, hogy Béla fiunk is látható arcjelekkel jelezte, hogy átérzi a hallottakat, Jánoskának pedig, aki folyton beszél, ekkor nem azon járt az esze, hogy viccekkel szórakoztassa a körülötte lévőket, hanem csöndben figyelt. Mindenki várta a végkifejletet. A plébános határozottan erélyes hangnemben, de rendkívül barátságos tekintettel folytatta:
– A házasság mindig a második személynél kezdődik. Nem ott ahol az „én”, hanem ott ahol a „te”, nem ott, hogy én mit fogok ezek után tenni, hogyan gondolkodom a dolgokról, mi az én véleményem, hanem ott, hogy mi a másik véleménye, mit szeretne ő.
A fiatalok útmutatót kaptak, az idősebb korosztálynak pedig megadatott, hogy magába szálljon. Csöndben eszembe jutott a mi házasságunk. Az évek múlásával tapasztalom, hogy nagy önuralomra van szükségünk, ha meg akarjuk tanulni tisztelni a házastársunkat. Fürkésszük rejtett vágyait. S igyekszünk, mint ahogyan a szószékről is elhangzott, az első személyt, az ént háttérbe szorítani. Ennek az énnek a folyamatos hangsúlyozásából már nem egy háborúskodás indult meg, akár a házaséletben, akár a privát baráti kapcsolatokban. Így a házastársat rákényszerítjük a feltétel nélküli engedékenységre. Ha nem ezt teszi, mindjárt megsértődünk, dühöngünk, kész a veszekedés. Milyen házasság az, amikor az egyik fél csak bólogat. Hamarosan megnyílik a házastársak közötti szakadék, és megtörténik, hogy ezt már többé sohasem lehet áthidalni.
Emlékszem, az esküvőnk után mennyire tetszett a férjem tapintatos viselkedése, mert nem ült le az asztalhoz reggelizni azzal a morcos képpel, hogy ő már megint nem bírt aludni, fáj a háta, mert elnyomta, hanem tapintatosan megkérdezte:
– Te hogy aludtál?
Jólesett a kérdés, mert egy asszonynak sem rózsás az első éjszaka, a hiedelemmel ellentétben, mert a pakliban van az előbb említett befogadásnak és elvesztésnek a rítusa is. A lányos ház az első reggel hiányzik talán a legjobban, ekkor jó, ha az ifjú férj tapintatos. Később az emlékeken keresztül minden feleség, így most én is, ezt meghálálja, meghálálom.
Baráti üdvözlettel
Kertész Katinka
