A nagyszüleim házában jártam a minap. Valami hihetetlen nosztalgia kerített hatalmába. A kis ház, az istálló, a szénás, a szalmakazal. Mind azokra az időkre emlékeztetett, amikor még, legalább is számomra úgy tűnik, boldogabb életet éltünk. Kevesebb napi beosztással, egy élhetőbb élet veszett el a nagyszülők halálával. Nagyapa, az örökösen gondoskodó, arra törekedett, hogy a kertben ne csak zöldségeket termesszünk, gyümölcsöst telepített, mert azt vallotta, hogy a gyerekeknek mindennap friss vitaminokra van szüksége. Legjobb, ha azt a fán találják. Akkortájt szégyen volt a piacon vásárolni. Nagymama csak déligyümölcsöket vásárolt, azt is ünnepnapokon. A kertünk teli volt alma-, körte-, szilva-, ringló-, sárgabarack-, őszibarack-, diófával, és mogyorócserjével kerítették körül. Maga volt a földi paradicsom. Különösképpen akkor, amikor nagyapa megjelent a fügecsemetével. Ennek már huszonöt éve, ha jól számolok. A vásárból hozta. Különös ajándéknak szánta.
Nyilván nagyanyát szerette volna meglepni, de mi, gyerekek is nagyon megörültünk az egzotikus növénynek. Azonnal elültettük a terasz előtti kiskertben, majd, amikor azt kinőtte, átültettük a szénás mögötti kert sarkába. Ettől kezdve télire betakargattuk az alsó, tő közeli részét néhány kéve szárral, amit nagyapa a tehenek etetésére minden évben bekészített, majd mikor tavaszodott, kitakartuk. Évről évre szebb és szebb lett. Családunkat gazdagon megajándékozta zamatos termésével. Betegség szinte nem is érte, így permetezésre sem volt szükség. Soha nem metszették, eredeti, kb. 2-3 m magasságot is elérő, dús lombozatú, bokros növény a mai napig is. A későbbiekben nagyanyám már augusztus végén, szeptemberben fadugványt helyezett a bokor mellé, vagy bujtatással szaporította. Kora tavasszal a rokonságnak, a szomszédoknak ajándékozta a dugványokat. Mindig volt gyökereztetett csemetéje. Később már ládaszámra szedtük a termést. Esténként, lefekvés előtt mindenkinek meg kellett ennie néhány szem fügét. A kamrában tárolta, kiszaladt olykor, kötényében behozott néhány szemet, megmosta, majd letette az asztalra. Ilyenkor nagyapa arcán látszott a büszkeség, örült az unokáknak, nekünk, annak, hogy majszoljuk a mézédes gyümölcsöt. Néha a szemébe néztem, s ma talán értem azt a fényt, azt a jelet, amit a szemén keresztül sugárzott felénk. Ezt nem feledhetem el, a régi fa ágai közül talán nagyapa tekintete ragadott mag, talán a kéz ujjaira hasonlító levelek emlékeztettek a kemény munkától megfáradt erős férfi kezére. Arra a kézre, amely a családi fészket megteremtette. Arra a gondviselésre, amelyet ilyenkor esténként olvashattunk le az arcáról. Nagyanya pedig sürgölődött vagy a nagyapa, vagy az unokák körül, mindig valakit szolgált. Lánykorában szolgáló volt a nagyvárosban, ettől a szolgálatkészségtől soha sem tudott megválni. Hívő emberként fügeszüret idején nemegyszer elmesélte a bibliai példabeszédet az elátkozott fügefáról. Egyszer meg is kérdeztem, hogy mi annak az oka, hogy ezt meséli, hisz a mi fügefánk teli van gyümölccsel. Így válaszolt:
– Azért mesélem, mert szeretnélek benneteket emlékeztetni, hogy hiteteket kapzsiságotokban el ne veszítsétek, mert nem csak a fügefa fog kiszáradni, hanem az életetek is sivárrá válik. Ha hitetek lesz, hegyeket tudtok mozgatni. Jézus is azt mondta, hogy bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok.
Ma már tudom, hogy nagyanya hite, nagyapa tekintete és görcsbe szorított ujjai teremtették meg azt az életet, amit boldog gyermekkorként emlegetek. Jó, hogy vannak emlékeink, így tudunk a múltból példákat meríteni a jelenembe. A fügefa hajtásaiból pedig telepítek én is a kiskertembe, majd talán nálam is termőre fordulnak, mire unokáim lesznek. Szeretnék én is magam után emlékeket hagyni, maradandó dolgokat. Talán egy fügefát.
Baráti üdvözlettel
Kertész Katinka
