A langyos őszi időjárás kedvez azon őszi munkák végzésére, melyeket október folyamán még nem sikerült befejezni. A szomszéd búzát vetett, mert a szakemberek szerint egyhamar nem várható fagy, így jó esélye lehet a sikeres keléshez. A mi kis családunk pedig a talán százéves diófát döntötte ki. Hatalmas törzsét belülről kukac rágta. Két éven át próbáltuk megmenteni, de mindhiába. Az idén már csak elenyésző mennyiségű termést adott. Elhatároztuk, hogy újat ültetünk a helyébe. A családi kupaktanácson a férjem ismertette a tervet.
– Sajnos erről a fáról már nem takaríthatunk be termést. Az lenne a legjobb, ha egy fiatalabbat ültetnénk a helyébe – mondta halkan, mert tudta, hogy a gyerekek lelkéhez igen hozzánőtt az öreg diófa.
– Csak azt ne, minden mást megengedek. Hol fogok én a meleg nyári napokon játszani?! – tiltakozott Jánoska, de a nagyfiú is savanyú képet vágott, bár nem szólt közbe.
– Majd ültetünk másik diófacsemetét – nyugtattuk mindketten a gyerekeket, annak tudatában, hogy ők már abba az udvarba születtek bele, melynek szigorú tartozéka a nagy lombos diófa. Nemcsak a gyerekek játszadoztak alatta, néha ott is étkeztünk, társalogtunk. Édesanyám sokszor mondta, hogy mellényt terít a hátára, talán harmincfokos melegben is, mert itt meg lehet fázni. A magyar emberben a tisztelet és a becsület jelképévé vált a diófa, mely akár száz évet is megélhet. Ez a miénk is emberemlékezet óta csak úgy itt volt. Aztán jöttek nagy traktorral és kihúzták, minekelőtte a ház férfiúi körbeásták és körbefejszézték. Volt izzadás, nem mondom, de egyetlen orgonabokor kivételével más nem sérült meg a nagy munkálatok közepette.
– Ne hozzunk ide másik fát, majd a varjak vetnek újat – mondta Jánoska, majd nyomban dudorászni kezdett. – Varjú károg fenn a fán… diót tör a diófán…
Szemeim előtt felderengtek gyermekkori emlékeim, amikor a tél közeledtével a vetési varjak behúzódtak a falu alá. Halottak napja előtt a vidék temetőit járva az idén is találkoztunk ezekkel a látszatra komor, mégis kedves madarakkal. A határban szorgosan szántottak a traktorok, a vetési varjak pedig ott serénykedtek egy-egy barázdában. A férjem meg is kérdezte, mit nézek olyan nagy érdeklődéssel.
– Nézd ezeket a látszólag csúnyácska, de számomra még is oly gyönyörű állatokat. Görbe lábaikkal jobbra-balra tipegnek, aztán minden mozdulatuk olyan, mintha rakodnának. Hol egy kerek diószerű termést rakosgatnak, hol csak beletúrnak a frissen szántott barázdába. Csak mondja még valaki, hogy kártékonyak! – tűnődtem útközben, majd a férjem folytatta.
– Hasznos kártevőnek nevezik. Az embernek az az érzése, hogy tönkreteszi a vetést, de nem, mert a rovarokat, rágcsálókat gyűjti fáradhatatlanul ilyenkor télidőben a földeken. Tavasszal pedig, amint sárguló, fonnyadó növényt vesz észre, kivágja a csőrével, mert a talajban élő rovarokat keresve így jut táplálékhoz, így pusztítja azokat. Ezért igen hasznos, egyaránt nagy ellensége az egereknek, drótférgeknek, a cserebogárnak, a répabarkónak. Azt kellene megtanulnunk, hogy a vetési varjúban ne ellenséget lássunk, hanem társat. Kizárólag abban az esetben táplálkozik növényekkel, gabonával, ha már nem talál rágcsálót. Olvastam valahol egy tanulmányt, hogy Németország azon vidékein, ahol kiirtották a vetési varjakat, az elkövetkező évben rohamosan elszaporodott a cserebogár. Azt tudtátok-e, hogy a 2009-es év a vetési varjú és a kék vércse éve. Ezek a madarak természetvédelmi oltalmat élveznek. Nem a fekete színű vetési varjú a kártékony, hanem a költözködő, szürke. Ezek ellepnek bennünket, majd mindent felforgatnak, és kora tavasszal odébbállnak.
Jól szórakoztunk, s közben kikívánkozott belőlem az ezópusi mesék közül a farkas és a bárány története. Elmeséltem a gyerekeknek megfűszerezve egy újszerű fordulattal. Keressék Önök is az eredeti történeteteket, olvassák a hideg téli napokon nagyon tanulságosak!
Baráti üdvözlettel
Kertész Katinka
