Megtalálnak a képek

– Apámtól kaptam egy Baby-Box gépet, amelyen van egy kisebb meg egy nagyobb lyuk, egy rugó, amely lezárja a gépet. Apám azt a szerémségi fronton találta, ott volt kényszerkatona. A gépben nem volt film. Kettőbe kellett vágni a 6 centiméteres filmet, mert nem volt 4,5 centiméteres. Apám azt mondta: próbáld meg. Az első leckét az jelentette, hogy mindent teljes sötétségben kell csinálni – mesélte első lépéseit Szabó Imre, az ország egyik legismertebb és legelismertebb politikai és háborús fotósa. Mokrinban született 1956-ban. Mintegy ötvenéves munkássága alatt több mint kétszáz kiállításon vett részt hazánkban és külföldön, munkájáért számos díjat és elismerést kapott. 1980-ban újságfotósként kezdte az Ilustrovana Politikában, dolgozott a Politika és a Danas napilap, az Intervju, a NIN és a Blic News hetilap szerkesztőségében, valamint a Fonet hírügynökségnél is. Szabadúszó 1995 óta. Fotói megjelentek a Stern, a Focus, a Spiegel, a Mond, a Lexpress, a Time, a Newsweek, a Herald Tribune, a Le Nouvel Observateur hasábjain és a legtöbb jugoszláv újságban, valamint több monográfiában, katalógusban és kiadványban. Beszélgetésünk előtt éppen Pristinából tért haza, ott nyitotta meg önálló kiállítását azokból a fényképekből, amelyeket 1981 és 2001 között készített Koszovóban.

Miközben dedikálta a kiállítási fotókból készült monográfiáját az egyik vidikovaci kávézóban, ahol találkoztunk, kiemelte, hogy Koszovó talán a legfontosabb állomás a karrierjében.

– Ez a könyv húsz évet foglal össze. 1981-ben kerültem Koszovóba. Az idősebb kollégám megbetegedett, és engem küldtek el oda azzal az utasítással: „Tamo je, mali, sranje, nemoj da slikaš sve što je razbijeno. Slikaj, da imamo slike.” (Kölyök, ott komoly gondok vannak, ne csak azt fotózd, amit szétvertek, hanem készíts sok fotót, hogy legyen elég! – a szerző megj.) Kosovo Poljén elkészítettem az Eladó ház című fotómat, és ez került az Ilustrovana Politika címoldalára. Ezt volt életem első címoldala, és nagy nevet szereztem magamnak vele. Ezzel a címoldallal százezerrel nagyobb példányszám jelent meg, akkor ugyanis még nem beszélt senki arról, hogy a szerbek elvándorolnak Koszovóból. Ezt követően újra elküldtek, amikor leégett a peći patriarchátus. Felgyújtották. Akkor Rugovski vojvodával 6 kilométert gyalogoltunk, hogy átmenjünk a folyón, és lefényképezzem őt. Félt ugyan, nehogy látszódjon, hogy az épület leégett, én meg telelencsével megmutattam neki a kolostort, nem is látszott egyáltalán a leégett épület. Meg is dicsért, hogy nagyon jó lett a fotó. Azóta nem találkoztam vele. A harmadik fotó esetében már politikai döntés volt, hogy menjek le, és csináljak egy békés képet. A fotón Šaban és Jordan csakugyan szomszédok. Megismertem őket, és megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e őket. Megengedték. Az is a címoldalon jelent meg, de ezután behívott a főszerkesztő, és megkérdezte: azt akarom elérni, hogy őt leváltsák? Nem értettem, miért. Megkérdezte, hogy miért tettem a háttérbe a fehér lovat. Én viszont nem is vettem észre a fehér lovat. Ekkor tudtam meg, hogy a fehér ló a menekülés szimbóluma. Három címlap született így, hétről hétre. Nem vontak felelősségre, fiatal voltam, nem voltam párttag, és magyar vagyok. Ha szerb lettem volna, talán börtönbe zárnak a fényképekért – mutatott rá, majd kiemelte, hogy magyar nemzetisége sok esetben szerencsét hozott neki.

– Azért lettem fényképész, mert nem tudtam szerbül. Negyedik osztályig magyar iskolába jártam, nem tudtam szerbül. Annyit tudtam mondani, hogy „dobor dan”, meg pár szót. Tanyai gyerek vagyok, a macskákkal, disznókkal, kutyákkal, pulykákkal vergődtem. Miután a negyedik osztálytól nem volt tovább magyar iskola, én döntöttem úgy, hogy nem akarok Nagykikindára menni, ahol lehetett volna tovább magyar nyelven tanulni, hanem inkább megtanulok szerbül. Nagyon könnyen ment. Olyan önfejű voltam, hogy a hetedik és nyolcadik osztály közötti szünetben elolvastam szerbül a Csendes Dont meg a Háború és békét. Meg is értettem, ma is el tudom mesélni. A tanyán állt egy háromágú fa, oda felvittem egy nagy birkabőrt, azon ültem. Nem tudta senki, hol vagyok. Ott fönt olvastam – mesélt a gyermekkoráról és a határozottságáról Szabó Imre.

– A szüleim parasztok voltak. Támogattak mindenben. Na jól van, anyukám védett. Muszáj volt kapálni, ezt-azt csinálni. Nagyapámmal össze is vesztem, amikor elmentem a brigádba, hogy keressek pénzt. Trieszti farmernadrágot akartam venni, amire persze nem volt pénz, ezért elmentem megkeresni a rávalót. Nagyapám meg olyan mérges lett, merthogy ő gazda volt, én meg másnál dolgozom, otthon meg nem akarok dolgozni. Egész életemben önfejű voltam, azt csináltam, amit akartam – mutatott rá.

Első sikerét az apjától kapott gépével szerezte.

– Amikor a tanár azt mondta, fényképezzünk valamit, hazajöttem, mondtam a nagyanyámnak, apám anyjának, hogy le akarom fényképezni. Felöltözött szépen, beállt a kapuba. Semmit sem tudtam akkor még. Lefényképeztem a nagymamámat. A kapu szürke volt. Amikor be akartam menni a házba letenni a gépet, az ablakban megláttam a macskámat. Őt is le akartam fényképezni az ablakban, de elfelejtettem áthúzni a filmet. Lefényképeztem a macskát, de nem úgy, hogy ül az ablakban, hanem hogy ugrik le a párkányról. Nem tudta, hogy mit csinálok, mit akarok vele. Az olyan fénykép lett, hogy a tanár elküldte Újvidékre egy iskolai versenyre, és első díjat nyertem vele – mesélte. A fényképezés ezt követően már az önállósulás eszközévé vált.

– Magam kerestem meg a pénzem, úgy is kerültem az Ilustrovana Politikába is. Amikor egyetemre kerültem, az Ilustrovana Politikába kerestek jó fotóst. A fotószövetség titkára ajánlott be, ő tudta, hogy az egyetemi városban fényképezek, és abból élek. Azt gondoltam, hogy majd csak burekért küldenek, de rögtön adtak egy fényképezőgépet. Az Ilustrovana Politikában rengeteget dolgoztam, több mint 200 napot voltam úton évente. Akkor nem volt telefonom, otthon sem. Az utcáról hívtam a főszerkesztőt, és jeleztem, hogy mit akarok csinálni, ő pedig mondta: ülj a kocsiba, és menj. Amikor Miloševićről készült a fotó, a Politikától (a belgrádi szerkesztőségtől – a szerző megj.) Kosovo Poljéig három óra öt percet utaztam úgy, hogy egyszer kisodródtam az útról, olyan gyorsan vezettem. Ma már nem bírnám azt a tempót. A napokban öt órát utaztunk autópályán Pristinába – mutatott rá Szabó Imre. Hozzátette, hogy nem volt elég fotózni, a fényképet elő is kellett hívni a szerkesztőségben. Kiemelte, hogy szerencsés időben dolgozott, akkor ugyanis az újságíró írt, a fotós fényképezett. Mint mondta, nem lehet mindkettőt jól csinálni egyszerre, az ember nem robot.

Mesélt arról is, hogyan vált politikai fotóssá.

– Az Ilustrovana Politikában ez senkit nem érdekelt, engem meg igen. Az első találkozáskor a képszerkesztő megkérdezte, hogy mit szeretnék fotózni. Azt nem tudtam, de azt igen, hogy mit nem: a sportot nem, noha egy huszonéves gyerek általában arra vágyik, hogy sporteseményre menjen. A másik a könnyed zenei műsorok voltak, ami nem érdekelt, holott az Ilustrovana Politika azzal is foglalkozott: szép arcokkal. Amikor elkezdődtek a zavargások, mindig kint voltam az utcán. Nem küldtek, hanem csak fogtam a gépem, és mentem, azzal az elvárással, hogy ott készülhetnek jó képek. Az a feladatom a földi életemben, hogy ezt csináljam. Persze lehetek földműves, földem is van, de azt nem tudom csinálni. Próbálkoztam azzal is. Autószervizben is elfogadnának segédnek, de ehhez értek a legjobban – mondta. Ugyanakkor elárulta, hogy nem tudta, mi vár rá, amikor először ment Koszovóba.

– Az egy egészen más világ. Amióta megtanultam a szerb nyelvet, csak egyszer akadt problémám, Zágrábban, amikor azt mondták, hogy szerb vagyok. A nemzetiségem miatt soha nem adódott gondom. Koszovóban már más volt a helyzet, igaz, ott sem ért atrocitás, és a tegnap történtek ezt bizonyítják is. Ahogy a kutyák megérzik az ember természetét – engem nem fog megharapni egy kutya sem, mert ismerem őket, azokkal nőttem fel, esetleg ezek a városi hülye kutyák, azoknak nem hiszek –, úgy az emberek is meglátják egymás szemében, amikor valakiben jóakarat van – mesélte Szabó Imre a legutóbbi tapasztalatát, ugyanis beszélgetésünk előtt vasárnap, amikor a Pristinában megnyitott kiállításról tértek haza, elromlott az autó még Koszovó területén. – Szerencsémre éppen egy autóvillamosság-szerelő udvaránál történt. Azt gondoltam, hogy kisebb baj van, de elromlott az akkumulátortöltő. Mindjárt meg is javítottuk. A szervizben két nagy poszter volt a falon, kilenc fiútestvérről, akik közül ketten elestek a háborúban. Nem okozott gondot, hogy belgrádi rendszámtáblás autóm van. Megöleltük egymást a mesterrel, amikor elmentem. Ha az emberben jó szándék van, akkor nincs baj – mutatott rá. Hozzáfűzte: – Mind a két politika, az itteni egy kicsit talán erősebben, nyomokat hagy Koszovón. Nem engedik meg az embereknek, hogy normális életet éljenek. Hiába veszekszünk, van, amit már nem kapunk vissza. Ha nem kapjuk vissza, akkor azt kellene nézni, hogy a népeknek helyben jobb legyen. Délen csak a tolvajoknak és a politikusoknak jó. A szerény nép szomorú helyzetben van. Pristina ma úgy kiépült, hogy csak itt-ott akadtam rá valamire, amire emlékszem. Tizen-egynéhány éve csak átszaladtam Pristinán, de 1998–99-ben jártam ott legutóbb. Az a Pristina már nem létezik, mára már nagyváros lett. Egy órát utaztunk a város bejáratától a Sirius Szállodáig, mintha New Yorkban jártunk volna, a 5th Avenue-n. Az emberek is jobban élnek, egy régi autót sem láttam.

Az Ilustrovana Politikában elért sikerére külföldön is felfigyeltek. Barátja, Moldovai Mihály, aki a Sternnek dolgozott, beajánlotta.

– Beszéltem a német nyelvet, vezettem kocsit, nagy az ismeretségi köröm. Álmodoztam arról, hogy valamikor Stern-riporter leszek, de ez soha fel sem merült, későn értettem meg. Akkor meg úgy voltam vele, hogy több pénzt tudok keresni így, mint itthon. Elvállaltam. A legtöbbet Koszovóban fotóztam, de csináltam mást is. Rengeteg fotóm van. Papíron nincs sok, de a negatívok megvannak, most a legtöbbet éppen az archívummal vergődök. Nem mertelek elhívni magamhoz, akkor el tudod képzelni, mekkora archívumom van – mondta mosolyogva beszélgetésünk során Szabó Imre, akitől megtudtuk azt is, hogy belgrádi lakásában nemcsak ötven év fotóját őrzi, hanem, mivel autókat is szerel, rengeteg szerszáma is van.

– Éppen amiatt, mert sokat utaztam, és a mesterekre nagyon megharagudtam, láttam, hogy vacakolnak velem. És ha már befejeztem az egyetemet, talán meg tudom tanulni a szerelést is. Ma teljes szervizt is tudok végezni, értek hozzá. Persze, a tegnapi hibát is meg tudtam volna javítani, de nincs padom, amelyiken azt ki tudom próbálni, éppen ezért jobb elmenni a mesterhez.

A politikai fotózást háborús fotók váltották fel, járt a horvát és a boszniai fronton is.

– Szlovéniát elszalasztottam. Azt gondoltam, hogy a háború Horvátországban kezdődik majd, és oda mentem azon az éjszakán, amikor elkezdődött a háború Szlovéniában. Azután nem engedtek már be Szlovéniába. Horvátországba pedig gyakran jártam. Volt egy Sony receiver kis rádióm, tranzisztorom, azon tudtam hallgatni a világrádiókat is, és meghallgattam a belgrádi és a horvátországi híreket. Annak alapján döntöttem el, hogy hova fogok utazni – avatott be minket. Egyedül kereste fel a háborús helyszíneket. – Épp azon gondolkodtunk Miloš Cvetković jó barátommal, aki nagyon jó fotós, hogyan tudtuk ezt így végigcsinálni. Úgy mozogtunk, mintha a saját gazdáink lettünk volna. Nagyon veszélyes helyzet volt, mert rengeteg részeg volt, és Szabó Imrének háromszor tartották a puskacsövet a fejéhez. Nagyon hideg a kör, a puskacső közepe pedig forró. Nyugodt voltam. Persze nem éreztem jól magam, de nyugodt maradtam, és a poszttraumás stressztől sem szenvedek. Nyugodtan alszom. Rengeteg mindent láttam. Amikor elkezdődött Ukrajnában a háború, akkor jött vissza az emlékeimben nagyon sok minden. A háború idején készült képeket nem mutattam senkinek. Kevés jelent meg. Azok többsége a filmen maradt. Nem is akartam azokat megmutatni senkinek. A Vukovár elnevezésű képemen, amelyen az látszik, hogy élve került vissza a katona, illetve a síroknál síró anyákat állítottam ki, a többire nem is gondoltam addig, amíg tizen-egynéhány évvel ezelőtt Ron Haviv Szarajevóban tartózkodott. Akartam látni, ő hogyan tanítja a fotózást, hogyan beszél róla. A barátom segített is kapcsolatba lépni vele, el is hívott minket, és kért tőlem egy prezentációt. Akkoriban nagyon sokat dolgoztam, és nem volt sok időm. Éjjel kiválogattam a Horvátországban és a Boszniában készült filmeket. Siettem, hogy időben odaérjek, felmarkoltam a filmeket, azt gondoltam, hogy a boszniaiakat. A horvátországi filmeket vittem magammal. Nagyon elszomorodtam, hogy most ebből nem lesz semmi, még lámpalázam is volt, hogy Ron Havivnak, a világ egyik legnagyobb háborús fényképészének mutatok be valamit. Kiválogattam képeket, amelyeket bemutattam. Olyan hosszú tapsot kaptam, hogy már kellemetlennek éreztem, vártam, hogy vége legyen. Ron azt mondta, hogy nagyon jó képek, és meg kell mutatni őket. Meg is mutattam Igor Čokónak, ő adta ki az első könyvemet. A pristinai kiállításomnál is mondtam, hogy nélküle nem lett volna belőlem semmi sem. Most is az archívumommal vergődök.

Megtudtuk, hogy visszanézve a régi fotókat, visszatérnek a kellemes és kellemetlen emlékek is. Vannak kollégák, akik már nincsenek köztünk, a háború olyan, hogy körülöttünk vesznek el emberek – szögezte le.

– A vér szaga nagyon furcsa. Zsibbadnak a fogaim a friss emberi vér szagától. De olyankor robot az ember. Van egy élményem, amelyet nem fényképeztem le. Kostajnica környékén a szerb katonák vittek magukkal. Egy kis híd alatt három katona feküdt. Az egyiknek még spriccelt a vér a nyakából. Késsel ölték meg. Minden kép azelőtt és azután megvan, de az a jelenet nincs meg, csak a fejemben. Nem nyomtam meg a gombot. Nem tiltották meg a fényképezést, ők vittek oda, de valami erősebb azt súgta: ne nyomd meg a gombot! Most láttam azokat a fotókat.

Mint vallja, egész életében kísérte a szerencse.

– Szerencsém volt, hogy abban az időben tevékenykedtem, amikor a dokumentumfotózás is művészet lett. 1995 óta mint fotóművész dolgozom. Nehéz volt dolgozni azokkal a szerkesztőkkel, akik nem hittek bennem, mert azt szerettem volna, hogy higgyenek, bízzanak bennem. Ne ellenőrizzenek, hiszen biztos nem fogok több pénzt költeni, mint kell, de ne is vegyék ki azt a zsebemből. A NIN-ből mentem el, ahova Tomislav Peter utódjául hívtak. Felmondtam a szerkesztőségben, és azóta szabad művészként vergődöm. Nagyon nehéz volt. Bár a kilencvenes években volt a legjobb, akkor a Sternnek dolgoztam. Sohasem gazdagodtam meg, de akkor jó pénzt fizettek – vallotta be.

Lezárult egy időszak. Elmúltak a háborúk, azóta is a fotóin az emberek vannak fókuszban.

– A tárgyakat nem tudom fényképezni, pedig próbálkoztam vele. A természet is érdekel, éppen készítek egy Fiat Doblót, campert csinálok belőle, azzal fogok utazni, aludni is tudok majd benne. A természet nagyon érdekel, de nem hiszem, hogy fényképet készíteni fogok. Inkább a népekben látom a fényképeket. Szerintem nincs egyetlen olyan képem sem, amelyiken ne lenne valamilyen helyzetben, állapotban az ember, árnyékként legalább – mutatott rá. Kiemelte, hogy fontos lenne ismerni a fotókon szereplő embereket. – Sokszor azonban nem érsz rá, ezért nem is tudod megismerni őket. De nagyon sok mindenkivel megismerkedtem, emiatt gondjaim is adódnak. Három kosaram van. Az egyik kosárban vannak a fotósok, az amatőrökkel is jó kapcsolatban maradtam, még ha már negyven éve professzionális fotós vagyok. Ismerek több nagyon fontos világfotóst, magyarokat is. A filmvilágból is ismerek sok embert, és gyakran nem tudom elhelyezni őket. Most már megmondom, hogy sajnos nem emlékszem, honnan ismerjük egymást. Az arccal nincs baj, tudom, hogy találkoztunk, csak nem tudom, hol, és ki az illető. Napokig gondolkodom néha, hogy kivel is beszélgettem.

A fotózás a mai napig fontos része az életének, igaz, ma a fotóarchívumának a rendezése köti le a mindennapjait.

– Ma a mobiltelefon funkcionál fényképezőgépként. Mindig van nálam. Úgy érzem, hogy ha fényképezőgép nélkül lépek ki az utcára, meztelen vagyok, és mindenki látja, hogy nincs nálam fényképezőgép. Egész életemben szerencsém volt. A kollégám, nagyon jó barátom, Dragoljub Zamurović másként dolgozik, ő megálmodja a képet, majd megcsinálja. Én ennek az ellentétét teszem, engem megtalálnak a képek.