Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.
Kovljenić (Bóka) Lídia újságírói pályája olyan történet, amely nemcsak a minőségi tájékoztatás iránti elkötelezettséget, hanem az emberek iránti érzékenységet és érdeklődést is tükrözi. Több mint egy évtizeden keresztül dolgozott a Magyar Szóban, ahol többek között számos emberi sorsot bemutató cikket írt. Munkája során nemcsak a hírek és események közvetítésére összpontosított, hanem az emberek történeteit is igyekezett megosztani az olvasókkal, akár a mindennapi élet apró mozzanatairól, akár a nehéz sorsokról volt szó. A történeteket Bóka Lili néven jelentették meg. Nem egész egy éve ment nyugdíjba, és elmondása szerint még fel sem fogta, hogy nem dolgozik már, mert annyi elintéznivalója akadt az elmúlt hónapokban, például Németországba utazott a lányához, nyaralni ment és hasonlók.
Mikor és hogyan került a Magyar Szóba?
– Pedagógiai főiskolára jártam, eredetileg óvónő vagyok, de soha nem dolgoztam ebben a szakmában. Amikor a lányom egyéves lett, úgy döntöttem, hogy ideje munkát találni. A Magyar Szóban pont gyakornokokat kerestek az újvidéki rovatra, én erre a pályázatra jelentkeztem. Az újságírás nem volt idegen számomra, mivel édesapám is újságíró volt. Már kicsi koromban megismertem a szakma nagyjait, oda jártak hozzánk a telepi házunkba. Mondhatjuk, hogy mellettük nőttem fel. Kettőnket vettek fel, ez 1987-ben volt. Az újvidéki rovaton Bozsóki Ernő volt a szerkesztő, majd Loc Valéria, utána pedig Góbor Béla. A tapasztalt szerkesztőktől és újságíróktól tanulhattuk meg a szakma fortélyait. Szeretném még megemlíteni Márton Júliát, aki az újvidéki rovat lektora volt. Tőle is rengeteget tanultam. A gyakornoki időszak egy évig tartott.
Milyen volt a hangulat a szerkesztőségben?
– Nagyon szerettem a Magyar Szóban dolgozni, otthonként tekintettem rá. Jól éreztem magam a folytonos nyüzsgésben, hangzavarban. Az egész deszk egy nagy terem, falak nélkül, mindnyájan egy légtérben voltunk. Mindenki mindenkit látott, hallottuk az írógépek kattogását. Természetesen a kollégáimat is nagyon szerettem. Egy igazi nagy család volt a szerkesztőség. Úgy éreztem, hogy a kollégákkal nyugodtan megbeszélhetek bármit, megvolt a bizalom. A munkát is szerettem, egyáltalán nem esett nehezemre dolgozni. A munkaidő is megfelelt, mert nem úgy volt, mint más munkahelyen, hogy nyolctól négyig bent kell lenni. A gyerekeket el tudtam vinni óvodába és iskolába, utána mentem be a szerkesztőségbe. Később az idősebb lányom meg is kérdezte, hogy hogy tudtam felnevelni őket munka mellett. Valahogy működött a dolog.
A Magyar Szó születésnapi ünnepsége a Forum-klubban. Balról jobbra Mókus Klára, Bóka Gitta, Kovljenić Lídia és Orosz Klára (Archív felvétel)
Vidám munkafeladatok végzése közben (Archív felvétel)
Milyen témákkal foglalkozott?
– Az újvidéki rovatról a belpolitikára kerültem. Itt az egészségügyi témákkal kezdtem el foglalkozni, többek között a gyermekvédelemmel. Nem volt könnyű, mivel nem voltam jártas a témában. Akkor még az interneten sem tudtam kutatni, hanem elkezdtem bújni a szakirodalmat, könyveket, folyóiratokat. Az viszont segített, hogy a Magyar Szónak nagy tekintélye volt, mindenhol nyitott ajtók vártak ránk. Senki nem mondta azt, hogy nincs ideje beszélgetni, mindenki szívesen nyilatkozott nekünk, még az érzékenyebb témákkal kapcsolatban is. Az újságírás igencsak presztízsszakmának számított.
Miről írt legszívesebben?
– Mindig rábukkantam valamilyen témára, nem is kellett nagyon keresnem. Ha hallottam egy érdekes történetet az utcán, a buszban, az üzletben vagy bárhol, azonnal az jutott eszembe, hogy erről írnom kell. Ha megláttam, hogy egy pékségben a macedóniai pék újfajta kiflit kezdett sütni, akkor arról írtam. Vagy ha meghallottam, hogy eltűnt egy személy, akkor rögtön eszembe jutott, hogy ennek utána kell járni. Egy ilyen esetről viszont végül nem sikerült írni, mert a rendőrség megakadályozta. Mindig akadtak érdekes témák, nagyon szerettem az emberi sorsokról írni. Volt egy megszakítás a Magyar Szó-s munkámban, mert a férjemet szerződtették Dániába, a koppenhágai jugoszláv nagykövetségen dolgozott. Ezért négy évre odaköltöztünk. Viszont onnan is küldtem írásokat időközönként. A lányaim olyan iskolába jártak, ahol mindenféle nemzetiségű gyerek volt. Emlékszem például egy gyerekszülinapra. A kisfiú, aki ünnepelte a születésnapját, nagyon szomorúnak tűnt. Sokan ezt észre sem vették. Később láttam az anyukáján, hogy ő sincs jól. Aztán jöttem rá, hogy Tel-Avivot épp akkor bombázták, a kisfiú pedig onnan származott. Erről küldtem például egy flekknyi írást. Emellett Koppenhága jellegzetességeiről írtam, érdekes pillanatokat és történeteket jegyeztem fel az ottani mindennapokról. Tizenkét évig voltam újságíró. Van még egy számomra megható része ennek az időszaknak. A nagymamám halála után, amikor pakoltunk a lakásában, találtam egy cipősdobozt, amelyben a cikkeimet őrizte.
Milyen írásai születtek, amelyek emberi sorsokról szóltak?
– Emlékszem például, hogy mennyire ráharaptam arra a témára, amikor megnyitották Újvidéken az első bentlakásos drogelvonó központot. Az intézményt egy házaspár alapította, akik előtte maguk is végigjárták a kábítószer okozta poklot. Később Csenejen volt az intézmény, de azóta bezárták. A szerkesztő jóváhagyásával és külön engedéllyel oda bejutottam, és napokon keresztül beszélgettem az ott lévő fiatalokkal. Hatan voltak hajlandóak nyíltan és őszintén beszélni arról, hogy mi mindent éltek át, és hogyan jutottak oda, ahová, a szenvedélybetegség milyenné alakította az életüket. Volt olyan fiatal, akit kitagadott a családja, és hajléktalanná vált. Volt olyan, aki többször is öngyilkosságot kísérelt meg, a kötélről szedte le a szülő, mert felakasztotta magát, vagy felvágta az ereit. Egyikük börtönbe került, mert a saját rokonait és szüleit meglopta azért, hogy kábítószerhez jusson. Egy másik azt mesélte, hogy az édesanyja szaladt a drogdílerhez, hogy hozzon valamit neki, amitől megnyugszik, mert összetört otthon mindent. A beszélgetések után hat írás került Németh Zoltán szerkesztő asztalára, aki azt mondta, hogy érdekes és tanulságos sorozat lehet belőle. Vasárnaponként jelentek meg. Később megtudtam, hogy a fiatalok közül öten is végigcsinálták az elvonót, és ma már sikeres emberek, és példaképek arra, hogy ki lehet lépni ebből az ördögi körből. Nekem három gyerekem van, és nap mint nap meséltem nekik ezekről a dolgokról. Az írásokkal kapcsolatban nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Serdülő fiatalok szülei köszönték meg például, hogy megjelennek ilyen témák is az újságban. Az ilyen visszajelzések ösztönöztek arra, hogy újabb kihívások elé álljak, és találjak olyan témákat, amelyekről szívesen olvasnak az emberek. Illetve nagyon jólesett, amikor idősebb újságíróktól kaptam dicséretet. Sokszor voltak kételyeim, hogy meg tudom-e írni az adott dolgokat, de az ilyen visszajelzések mindig megerősítettek.
Szántó Mártát búcsúztatja a szerkesztőség 2004-ben. Felső sor: Gyarmati József, Németh Zoltán, Kollárs István, Góbor Béla, Szeli Balázs és Pressburger Csaba. Alsó sor: Nagy Magdolna, Szántó Márta, Tóth Elvira, Ökrös Edit, Kovljenić Lídia. Középső sor: Orosz Klára, Varjú Márta, Apró Anikó, Varga Attila és Bujdosó Gizella. Lent ül: Csík Ferenc (Archív felvétel)
Ezek nehéz témák. Hogyan tudott megküzdeni velük újságíróként és magánemberként?
– Egyszerűen csak szerettem a munkámat, és fontosnak tartottam, hogy az emberek megismerjék a hasonló történeteket. Illetve próbáltam segíteni úgy, ahogy tudtam. Karlócán élek, és mindennap körülbelül húsz percet buszoztam Újvidékre. Egyik nap láttam egy szerencsétlenséget útközben. Később megtudtam, hogy egy kisgyereket ütöttek el, és hogy nagyon megsérült a lába, később amputálni is kellett. Körülbelül egy év múlva egy kávézóban voltam, és egy kisfiú odajött mankóval, virágot árult. Eszembe jutott a baleset, és megkérdeztem tőle, hogy róla van-e szó. A kisfiú leült hozzánk, és elmesélte a történetét. Később elmentem hozzájuk a családjához, és megtudtam, hogy egy figyelmetlen sofőr miatt történet a baleset. Elmondták, hogy ezután senki sem törődött velük. Az édesanya egyedül nevelte a három gyermekét, és nagyon nehéz körülmények között éltek, a gyerek több hónapot kihagyott az iskolából is. Miután megírtam a cikket, segélyt kértem a számukra, és az iskolában is elintéztem a dolgokat, így a kisfiú folytathatta a tanulmányait. Ezután az anyuka éveken keresztül meghívott a családi ünnepükre (slava), Đurđevdanra, így szerette volna megköszönni a segítséget.
Volt olyasmi, amiről nem szívesen írt?
– Természetesen voltak olyan témák és események, amelyeket csak azért követtem, mert muszáj volt, a szerkesztő így osztotta ki a feladatokat. Ilyen témák voltak például a különféle testületi ülések. A politikával kapcsolatos témákat sem igazán szerettem.
Mit tanácsolna a mostani fiatal újságíróknak?
– Sok olyan cikket olvasok mostanában, amelyek gyengébbek. Fontos lenne, hogy az újságírók szakosodjanak valamilyen témára, mert így lehet csak jó cikkeket írni. Emellett fontos az is, hogy szeressék a munkájukat, és szenvedéllyel csinálják.
Nyitókép: Kovljenić Lídia (Dávid Csilla felvétele)
