Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) számításai alapján a Föld lakosságának ugrásszerű növekedése miatt 2050-ig mintegy 70 százalékkal kellene megnövelni a világ élelmiszer-termelését, ami hihetetlenül nagy feladat, hiszen az is egyre világosabb, hogy a múlt század második felében elindult zöld forradalom, ami megkétszerezte-megháromszorozta a termésátlagokat, mára elérte lehetőségei határait. A legjobb termelők ma már ugyanannyit aratnak a földjükön, mint amennyi a kísérleti parcellákon megterem. Forradalmi áttörésre volna szükség az agrotechnikában. Ennek a keretében azt a fogas kérdést is meg kellene oldani, hogy miként lehet az eddiginél jóval kisebb vízfelhasználással sokkal több élelmiszert előállítani.
A másik gond ugyanis, hogy a világ vízfogyasztása kezdi túllépni az elfogadható mértéket, ráadásul a globális fölmelegedés miatt várhatóan egyre többször sújtja majd szárazság az eddigi nagy élelemtermelő vidékeket, köztük a Pannon-medencét is. Legalább ekkora gond, hogy az éghajlatváltozás következtében elolvadnak a gleccserek, a Föld legnagyobb természetes víztartályai. A Himalája gleccserei táplálják a Föld legnépesebb országainak, Kínának és Indiának a nagy folyamait, és belegondolni is félelmetes, hogy mi lesz ezeknek az országoknak a mezőgazdaságával, ha ezek a folyamok elvesztik természetes vízutánpótlásukat. A lakosság és az azt éltető mezőgazdaság, ipar óriási vízigénye miatt ismeretes, hogy a Gangesz mire a tengerbe torkollik, már alig szállít vizet. Ugyanez elmondható a Nílusról is, az évtizedekkel ezelőtti hatalmas vállalkozás, az asszuáni gát megépítése ellenére is. A Sárga folyó Kínában 1975-ben 15 napon át teljesen kiszáradt, 1977-ben csaknem fél éven át, 1985-től kezdődően évente rendszeres megtörténik a folyam kiszáradása bizonyos időre.
A vízzel meg kell tanulnunk gazdálkodni. Történelmi példák igazolják, hogy számos nagy múltú civilizáció végét öntözési rendszereiknek a tönkremenetele vagy az éghajlatváltozás okozta, ami miatt képtelenek voltak élelmezni a lakosaikat. Ez figyelmeztetés lehet a jelenlegi helyzetben is.
Szerbia és a vízgazdálkodás
Hogy hol áll Szerbia a vízgazdálkodás fontosságának a fölismerése terén, azt jól mutatja a Vajdaságban jórészt még a Habsburg-birodalom idején kiépült csatornahálózatunk állapota, amelyek közül egyesek inkább szennyvízelvezetőként működnek, mintsem vízforrásokként. Pedig átfolyó vizekben egyáltalán nem vagyunk szegények, a FAO-osztályozás szerint felszíni vizeinknek 51 százaléka használható öntözésre. Nikola Bunčić, a Vajdaság vizei közvállalat lecsapolási részlegének a vezetője a Večernje Novostinak nyilatkozva elmondta, hogy nekik mindössze 130 fölhasználó fizet a vízért, akik hivatalosan 25 000 hektárt öntöznek. Szerbiában összesen 30 000–40 000 hektár öntöznek. Eszerint az adat szerint a termőterületnek mindössze 1 százalékát öntözik, azon belül is többnyire a szántókat (95 százalékban.) A fennmaradó öt százalék a gyümölcsösök és a szőlő vízigényének a kielégítését szolgálja.
Ezzel, akárcsak a műtrágyafogyasztással, Európa utolsó helyére szorultunk vissza, ami a lehetőségeinket számba véve egyenesen fölháborító. A Köztársasági Vízügyi Igazgatóságban úgy vélik, hogy a ténylegesen öntözés alatt lévő terület a hivatalosan elismertnek a tízszeresét teheti ki. Még ha így is van, akkor sincs okunk a dicsekvésre, hiszen világviszonylatban ez a kétségbevonható tíz százalékos arány is szerény eredménynek számít. Kínában például az összes termőterület felét művelik öntözéses gazdálkodás keretében. Arról nem is beszélve, hogy a jogtalan és szakszerűtlen fölhasználás további bonyodalmakat okoz. Miként Nikola Bunčić is kihangsúlyozta, egyesek – veszélyeztetve ezzel az élővilágukat – még az olyan kis folyócskák vízéből is öntöznek, mint amilyen a Krivaja vagy a Csík.
Vannak itt más gondok is. Erre a vízgazdálkodási vállalatok vezetőinek a szópárbaja villantott fényt november elején, melyről az AgroPress honlapján olvashatunk. A Belgrádban megtartott nemzetközi vízkiállítás egyik rendezvényén jelentették ki a Srbijavoda oldalán fölszólalók, hogy rossz lépés volt a szerbiai vízügyi rendszer decentralizációja, a Beogradvoda és a Vajdaság vizei közvállalatok létrehozása, miután ezekben a vállalatokban 300-ról 1000-re emelkedett a foglalkoztatottak száma. Ezzel új kiadásokkal terhelték meg a működésüket, ami így a fizetésekre fordítódik, nem pedig a vizek megőrzésére. Erre válaszolva a szerbiai vízhálózati rendszer képviselője, kifejtette, hogy itt szó sincs túlfoglalkoztatásról, az említett közvállalatok veszteségeit az okozza, hogy túl olcsók a vízárak, ami a környezetünkben literenként másfél euróba kerül. (Ez bizonyára újságírói elírás, Magyarországon például 500 forint körül kell fizetni egy köbméter vízért.)
Több érdekes információ derül ki ebből a vitából: a megalapított vízgazdálkodási vállatokban nagymértékben nőtt a foglalkoztatottak száma, ami magától értetődően megemelte a fizetésekre szánt összeg mértékét. Kiderül belőle az is, hogy a vízgazdálkodási vállalatok veszteséget termelnek, s az is, hogy a megoldást erre a helyzetre a víz árának a megemelésében látják.
Ez az utóbbi az egész világot veszélyeztető vízhiány miatt szinte biztosra vehető, a kérdés csak az, hogy mikor történik meg, s hogy kinek kell a vizet fizetnünk majd a jövőben: a helyi fölhasználókat tömörítő lokális vízgazdálkodási társulásoknak vagy a beruházások szükségessége címén a vízvagyonunkat fölvásárló külföldi nagyvállalatoknak. Ez már elsősorban rajtunk és a politikán múlik.
Az új idők kőolaja
A víz lesz ennek a századnak a kőolaja, állítják az egyik legnagyobb amerikai bankban, a Goldman Sachsban. Nem kell nagy jósképesség, ennek a ténynek a belátásához. Az adatok önmagukért beszélnek. A jövőben vízhiánnyal számolhatunk, s amiből hiány van – különösen ha egy olyan létfontosságú elemről van szó, mint a víz –, annak az ára is ugrásszerűen emelkedik.
Lester R. Brown, a téma elismert szakértője szerint az utóbbi ötven évben megháromszorozódott a világ vízfelhasználása, miközben a vízkészletek nagyjából ugyanazon a szinten maradtak. Évente 160 milliárd tonna vízzel többet aknáznak ki a föld alatti vízlelőhelyekből, mint amennyi természetes úton egy év alatt megújulni képes. A legnagyobb fogyasztó épp a mezőgazdaság. Egy kilogramm búza megtermeléséhez évente átlagosan 1350 liter vízre van szükség, a kukoricához 900 literre, a rizshez 3000-re, egy csésze kávéhoz 140-re, egy pohár almaszörphöz 190-re. Az állattenyésztésnek sokszoros a vízigénye: egy kilogramm marhahúshoz például 16 000 liter vízre van szükség. Az egy emberre kivetített éves vízfogyasztás jelenleg mintegy 1000 m3-t tesz ki, a Földön élő 6 milliárd embernek tehát kb. 6000 milliárd m3-re van szüksége. Az ENSZ becslései szerint a világ népessége 2025-re 8 milliárdra növekszik, ebben az időszakban 9–10 000 milliárd m3 lesz a vízigény, ami egyszerűen nem áll rendelkezésre.
Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy öntözéskor hogyan használjuk föl a vizet. A hagyományos módszerek pocsékolásnak mondhatók. A mikroszórófejes és a csepegtetéses öntözési módszer már sokkal hatékonyabb vízgazdálkodást jelent. Lester R. Brown szerint, ha az árasztásos vagy barázdás öntözésről áttérnek az alacsony nyomású permetezésre, ez a becslések szerint 30 százalékkal csökkenti a vízfelhasználást; a csepegtetéses öntözéssel pedig a felére lehet letornázni a vízfelhasználást.
