Amióta a külföldi vadászok nem vihetik magukkal a kilőtt vadat, szinte teljesen megszűnt a vadászturizmus. Ennek ellenére nincsen több vad, ugyanis elszaporodtak az orvvadászok, akik attól sem riadnak vissza, hogy rálőjenek a vadőrre.
– Volt olyan év, amikor csak a vadászturizmusból 28 000 euró jövedelmet valósítottunk meg – dicsekszik dr. Bíró István, a Fácán Vadásztársaság elnöke. A vadászotthon hűvös termében beszélgetek vele és Tóth István vadmesterrel. Finom házi pálinkával kínál, hogy kissé felmelegedjek. – Amióta az Európai Unió megtiltotta a Szerbiában lőtt vad behozatalát, illetve ezt csak külön állatorvosi vizsgálattal engedélyezi, a vadászturizmus szinte teljesen kihalt. Pedig a boldog időkben a Lovotours révén évente 20 millió dollárt is hozott a konyhára. És nem elég az, hogy a vadász nem viheti haza a kilőtt vadat, hanem még fizetni is kell érte. Egy kilőtt nyúlért az európai országokban 33 eurót kell fizetni, és a vadász haza is viheti. Nálunk egy nyúl 25 euró, de nem vihető haza. Hát kérdezem én, ki az az őrült, aki egy irányba hatszáz kilométert utazik, hogy 25 euróért lőjön egy nyulat, amit nem vihet haza? Az Unió azért vezette be a tilalmat, mert állítólag a Szerbiában élő vadak a tíz évvel ezelőtti bombázások miatt fertőzöttek. Ugyanazok, akik ezt kitalálták, azt állítják, hogy nem dobtak le olyan bombát, amely bármilyen fertőzést okozhat. Hát akkor mitől volnának fertőzöttek a mi nyulaink?
A külföldi vadászok tehát elkerülik Szerbiát, amiből arra lehet következtetni, hogy a hazai vadászok több vadat lőhetnek ki, mint korábban. Következtetésünk azonban téves.
– A hegyesi vadászok már tíz éve egyetlen egy őzet sem lőhettek ki – panaszkodik Tóth István vadászmester. – Nem lőhetünk ki egyet sem, kivéve ha beteg, mert ahhoz, hogy ezt megtehessük legalább háromszáz őznek kellene lennie vadászterületünkön. Lenne is ennyi, ha nem lennének orvvadászok. Két évvel ezelőtt énrám is rámlőttek. Kilőtték az autóm első üvegét, mert rajtakaptam a bitangokat, hogy őzet lőttek. Feljelentettem őket, de a mai napig sem tudják, hogy kié volt az autó, annak ellenére, hogy megadtuk az kocsijuk rendszámtáblaszámát, leírását.
– Itt meg kell említeni az autópályát – folytatja dr. Bíró István. – Átok a számunkra, mert kettévágja a vadászterületünket. Ez még nem is lenne baj, de az már nagy baj, hogy az autópályáról mindenki vadászhat. Számtalanszor megtörtént, hogy az orvvadász, amikor vadat lát, leállítja kocsiját az út mellett és lepuffantja őt. Az autópálya nincs bekerítve. Ebből már többször is kárunk származott. Amikor egy őz kifut az útra és elüti egy autó, a járművön nagy károk keletkezhetnek. Mivel a kárt őz okozta, és a mi vadászterületünkön, nekünk kell megtéríteni. Nem az autópálya működtetőjének, aki bezsebeli az úthasználati díjat, és akinek gondoskodnia kellene a biztonságos közlekedésről. Nem, a kárt nekünk kell megtéríteni. Már néhány ilyen esetünk volt, s egy-egy ilyen kár meghaladja a 150 000 dinárt is. A mi évi költségvetésünk pedig 150 000–200 000 dinár.
– Visszatérve az orvvadászatra el kell mondanom, hogy a rendőrség munkájával egyáltalán nem vagyok megelégedve. Amikor a vadőreink észreveszik az orvvadászokat, ezt jelentik a rendőrségnek. A rendőrök „elfelejtenek” a helyszínre menni. Miután én is odaszólok nekik, akkor kimennek. Természetesen nem találnak semmit, mi azonban pontos leírást adunk az orvvadászokról, autójuk rendszámát is bediktáljuk, mire kiderül, hogy a kocsi a rendőrfőnök fiáé. Számtalan ilyen és ehhez hasonló esetünk volt már. Belefáradtunk ebbe a játékba. Ebben az időszakban az őzek csoportosulnak. Nyolc-tíz, de néha negyven is van egy csoportban. Az orvvadászok három terepjáróval, reflektorokkal és géppisztolyokkal hajtanak ki a mezőre. Egy dzsip hajtja az őzeket a másik két dzsipből pedig bevárják őket és a géppisztollyal lekaszálják az egész csordát. Ezért nem vadászhatunk mi már tíz éve őzet. Amikor 1977-ben vadász lettem minden vadász egy őzet lőhetett ki évente. 1981-ben csökkent az állomány, és akkor ketten lőhettünk ki egyet. Kimentünk, lelőttünk egy őzet és felébe vágtuk. Alig múlt el két év és négyünkre jutott egy őz, később pedig minden harmadik vagy negyedik évben osztottunk négyen egy őzt. Három éve már, hogy rendszeresen etetjük az őzeket, gondjukat viseljük. Már el kellett volna, hogy szaporodjanak. Mégsem szaporodtak el, mert ahogy felszárad az idő annyira, hogy személyautóval ki lehet hajtani a határba, elkezdik lőni őket. Csak azokat tudjuk megvédeni, akik lehúzódnak a falu alá. Hiába panaszkodunk a rendőrségen, hiába panaszkodunk a Vadászszövetségnél. És érdekes, hogy a környezetvédők, a zöldek az orvvadászat ellen nem emelik fel a hangjukat. Minket, vadászokat pedig szüntelenül vádolnak. Különösen a topolyai zöldek. A vadászat nem abból áll, hogy október 15-én leakasztjuk a falról a puskát és kimegyünk lövöldözni. Mi etetjük a vadat, neveljük az utódokat, egész évi munka áll egy-egy vadászat mögött. A zöldek ezzel nem törődnek, csak vádaskodni tudnak, ugyanakkor én még egyszer sem láttam, hogy egyetlen egy zöld is etette volna a vadakat.
– Sokan nem értik, hogy az egyensúlyt fenn kell tartani – mondja Tóth István. – Nem lehet a vadat csak szaporítani és soha sem ritkítani. Száz hektáron nem lehet száz nyúl. Ha elszaporodnak, ki kell lőni őket. Így vagyunk minden vaddal.
Dr. Bíró István szippant egyet a pipájából, sóhajt egyet, majd folytatja a vadmester gondolatát.
– A vad száma minden vadászterületen pontosan meghatározott. Ez jó, de nem jó az, hogy ezt a felmérést és meghatározást harminc évvel ezelőtt végezték. A mi területünket is annak idején felmérték, a nagysága alapján, annak alapján, hogy mennyi víz van rajta, mennyi erdő, mennyi fa, cserje, meghatározták, hogy mennyi őznek, mennyi nyúlnak, fácánnak, egyszóval mennyi vadnak kell lennie ahhoz, hogy a vadak vadászhatóak is legyenek. Időközben volt egy tagosítás, a határban az összes fát kivágták, nagyparcellákat hoztak létre, kétszáz, háromszáz hektáros parcellákat, és a vad eltűnt. Most nem az a helyzet, mint harminc évvel ezelőtt volt. A fácánnak például nincs lehetősége, hogy fennmaradjon, szaporítanunk kell. Ahhoz, hogy vadászhassuk minden évben ki kell engednünk 1000–1500 kis fácánt. Tavaly 1560-at engedtünk ki. Amint letörték a kukoricát, eltűntek. Mivel nincs nekik hol megbújniuk, elmennek, cserjés területet keresnek maguknak. A kishegyesi határt sivataggát tették. Ha felmennénk az autópálya felüljárójára beláthatnánk Kúlára, beláthatnánk Topolyára. Hogy némileg változtassunk ezen az áldatlan állapoton, az elmúlt nyolc évben körülbelül hétezer fát ültettünk. Ma ebből a hétezer fából ötvenet nem tudnék megmutatni. Mind kivágták. Amikor a törzsük karnyi vastagságúra nőtt, kivágták. A rendőrségnek erre is felhívtuk a figyelmét, de nem törődnek vele. Lopásnak, lopás, de a kár nem haladja meg a tizenötezer dinárt, így nem is foglalkoznak vele. Még jegyzőkönyvet sem hajlandóak készíteni.
Dühösen szippant pipájából és azt javasolja, hogy közösen nézzük meg a fácánosukat, amelyet a vadászotthon udvarában építettek. Mielőtt elhagynánk a termet még megnézem a falon lógó fényképeket. Tablók, csoportképek, jelenetek egy-egy vadászatról és egy kép Titóról vadászat közben.
– Ezt a képet nem veszem le. Akkor volt jó a vadászoknak, amikor az ország elnöke is vadász volt. Ma viszont...
Kint az udvar végében a sarokban egy épület áll, körülötte magas drótkerítéssel bekerített terület, benne fácánokkal. Odabent van fa is, meg bokor, cserje, nád, mindaz, amire egy fácánnak szüksége van, hogy biztonságban érezze magát.
– Már említettem, hogy kevés a fácán. Ahhoz, hogy vadászhassuk őket évente legalább ezer kis fácánt ki kell engednünk. Korábban vásároltuk a kis fácánokat, de nem voltunk mindig megelégedve velük, ezért gondoltunk egyet és csináltunk magunknak egy neveldét. Néhány lelkes vadásszal munkaakcióban. Létrehoztunk egy zárt termelési kört. A tyúkok megtojnak, a tojásokat a keltetőbe visszük, a napos csirkék két hétig egy zárt épületben vannak, majd négy hétig kint, a fácánosban neveljük őket. Innen kerülnek ki a határba. Negyven-ötven tyúkunk van és évente 1500 kis fácánt felnevelünk. Így háromszor olcsóbban kapjuk őket, mintha készen vennénk. Büszke vagyok erre a fácánosra.
Tóth István: – Rám lőttek az orvvadászok
Dr. Bíró István: – 28 000 euró jövedelmünk is volt már a vadászturizmusból
