Nincs okos paraszt, tartja a régi mondás. Mégis a közvetlen eszmecsere alkalmával bebizonyosodott, hogy a termelők világosan látják a helyzetet. Tisztában vannak azzal, hogy rendkívül nehéz év előtt állnak. Erre külön nem is kell rámutatni, hisz mindenki a saját maga bőrén tapasztalhatja a problémákat: a tejtermelők, jószágtenyésztők, dohány- és gabonatermelők. Mert a mezőgazdaság egészében véve a társadalom margójára szorult. Az az ágazat, amely tavaly 2 milliárd dolláros értékű kivitelt valósított meg, s amely még az egyetlen életképes gazdasági ágazat az országban.
Az emberek tanácstalanok: mit lehet tenni, mit érdemes vetni. Szerkezetváltást kell végrehajtani, szövetkezni, társulni, hangzott el több helyen is. A dohánytermelők Belgrádban tüntettek, s tüntetnek majd újra, de való igaz, hogy sokan közülük nem látják értelmét a megmozdulásnak, mert követeléseik süket fülekre találnak. Hivatalos helyekről pedig tovább folyik majd a ködösítés, hogy ilyen meg olyan támogatások ezeknek meg azoknak. A termelők helyzete pedig egyre súlyosabb. Meddig mehet ez még így?
Jogos és helyénvaló volt egy tordai termelő kérdése: hogyan akarja az állam megtartani a falun a fiatalokat, amikor semmit sem lehet eladni, amikor mindennek visszaszorított az ára, amikor minden hasznot a feldolgozóipar, az újgazdagok fölöznek le? Feleltet sajnos a Magvető nem tudott adni, s vélhetőleg azok sem tudnának, akik jól fizetett állásaikból kifolyólag hivatottak volnának a magyarázkodásra. Lehet, hogy erre a kérdésre feleletet a falu embere már nem is vár. Csak egyszerűen elpanaszolja a baját.
Téma volt az is, mivel lehet magyarázni, hogy Szerbia az egyetlen európai ország, amely még mindig nem oldotta meg a vagyon-visszaszármaztatást. Elsősorban a termőföld visszaszármaztatása volna fontos, hisz sokan azok közül, akiket most úgymond hobbiparasztokká minősítettek, bővíteni tudnák gazdaságukat. Vagy azok, akik nem akarnak földet művelni, eladhatnák azt, amit az államtól kapnának, s ezáltal javíthatnának családjuk anyagi helyzetén. Ennek a kérdésnek a rendezése igen is nagyon fontos a vajdasági magyarság számára, mert annak idején, éppen tőlünk és a vajdasági németektől vehettek és vettek el legtöbbet. Sajnos már nem is emlegeti senki a restitúciót, még azok sem, akik választási ígéretként kezelték.
Az állami tulajdonban lévő termőföld kapcsán pedig további kérdések merülnek fel. Például az, hogy mennyi pénz folyik be az önkormányzatok, a tartomány és az állam kasszájába bérleti díj címén. Vagy például az, hogy hogyan, mire költik ezt a pénzt. Ámbár az is lehet, hogy téves nyomon haladunk, merthogy olyan híresztelések keringenek, hogy azok, akik hatalmukba kerítették az állami földet, továbbra sem fizetnek, mint ahogyan a birtokok sem fizettek érte évtizedeken keresztül.
