Emléktelephelyek – Homage a Tolnai Ottó

„El voltam foglalva a kisebbségi világ kiépítésével,

és belepottyantam a teljes globalitásba.”

Tolnai Ottó

Van, hogy minden róla szól: a cím, a mottó és maga az írás is! Nem az övé – azt felolvasni szoktam, főként a kanizsai vonatkozásokat, feleségemnek, hogy aztán megtárgyaljuk, megfejtsük, kikódoljuk, kiről is tett említést –, bár az is, hanem az enyém. Mellbe csapott hiánya, nemléte. Így, utólag tudatosult bennem, hogy valahol fix pontként raktároztam el agyamban, igen ő volt a palicsi, homokvári fix pont. Pont. Még úgy is, hogy ritkán találkoztunk. Ha híre ment, hogy a városban van, biztosak lehettünk abban, hogy beszélgetéseink, vitáink során egyszer csak felbukkan valahonnan. Váratlanul, és amint megjött, természetesen átvette a szót. Valahogy megérezte, hol vagyunk. Alakja, érdekes módon, a köztudatban maradt. Ő volt az író. Ahogy volt költő és festő is! Triumvirátus. Ezt terepi kutatásaim során is éreztem, a Barátok kútja közelében. A rá utaló tiszteletet. Az ott az Ottó tanyája! Böktek a messzeségbe. Rég járt kint. Mondták adatközlőim. Ismeri? Kérdezték. Az író nyoma a tájban, gondoltam akkor. Gyorsan hozzáteszem, hogy nem találkozásleltár akar lenni ez az írás. Azt nagyképűségnek érezném.

Inkább inspiráló mondatfolyamaira épülő hangulatmorzsák következnek arról a világról, amelybe ő is tartozott. Amiről írt, mesélt. Csapongnak a szövegeire reflektáló gondolataim... Mert csapongnak, türelmetlen vagyok, hiszen sokkal gyorsabbak, mint a kezem, és ennek okán a számítógép billentyűzete is csak lassú lehet. Gyorsabban szeretném leírni mindazt, ami a fejemben van, gyorsabban annál, mint ahogy elfelejteném, átfogalmaznám esetleg… Talán éppen ezért szeretem olvasni Tolnai repkedő prózáját. Mesterfokon hagyja élni a szövegei között a mondanivalót. Igazi ínyencség meglesni a sorok között bóklászó, teremtett alakjait: T. Olivért, Czipriánt, Palicsi P. Howard Jenőkét vagy éppen Regény Misut, amint az afgán agarakról vitatkozik a palicsi éjszakában egy kiskocsma előtt, ahonnan záróra miatt már kidobták őket!

Világa nagyon is valóságosan kusza, akár az élet – legyen az kisebbségi vagy többségi –, regényes, a bácskai ég alatt, a kétvíz közén.

Ha mégis nagyképű akarok lenni, akkor azt mondom, hogy írásaimból is a közelmúltban távozott homokvári író megállapításai sejlenek ki. A magam univerzuma, itt a kartali remeteségben szintén abból a világból való, oda kapcsolódik. Mintegy emléktelephelyet, azt aknázza ki. Vagy talán inkább az ő igazságát támasztják alá mondataim, hiszen bármilyen messze vagyok fizikailag a Tisza-parti kisvárostól, a Bácskától, mégis mindig annak otthonos apróságairól szólnak szövegeim…

…mondjuk, a vízről. A víz, ami vízválasztó a Tisza-parti ember számára. Ennek fontossága fel-felbukkan a T. Olivér körül zajló eseményekben. Mindegy, hogy tó vagy folyó: „Arra emlékszem, hogy a virágzó Tiszában úszom, hátamon a horganyozott pléhkabakkal, véresre verve kis könyökömet, akár ha egy dobon, végtelen úsztam, mert nemcsak hosszában, lefelé, Adorján, Ada, Mohol, Ó-Becse, Titel felé ereszkedtem a virágrovarfelhőben, hanem olykor keresztben is, át Ázsiába, egyik barátom ugyanis azt mondta, a közepe felé egy karót fogsz látni, amelyen azt írja: Ázsia.” (T. Olivér 219.)

A túlpart más! Az lehet terra incognita. Akkor is, ha csónak alatt úszva jutunk ki a majomszigeti homokos szegélyre, ahol éppen Sanyika főzi a halászlét, a folyó vizéből merítve meg a bográcsot… Igen, Sanyika, aki sántítva is folyton a folyót járta, kiváló halakat fogva. Sőt, ismereteit térképre rajzolta. Nem méretarányosan, hanem csak úgy vázlatosan. Mégis bámulatos részletességgel írta fel a vízhez kapcsolódó földrajzi neveket.

…mondjuk, a vasútról. Az ezüst villám sínbuszról, amelyet még jóvátétel gyanánt kapott az egykori ország. Meg a gőzösről, ami sisteregve-szörtyögve-fújtatva tolatott… Olvasom, hogy a csendes palicsi állomáson T. Olivér megkérdezte: Mikor lesz vonat? Mármint a Tisza mentére.

Ám addigra a folyó menti állomásra vivő vaspálya közét már pipacs nőtte be. „Jóllehet ott, a magyarkanizsai állomás (MAGYARKANIZSA) mellet van a világ legjobb bricuza, kis kocsmája: a MOZDONY.” (T. Olivér 36.)

Emlékszem, csendes nyári kora délután volt – éppen hazafelé tartottam biciklivel –, egy fogat állt a kocsma sarkán. Két nagy testű, éjfekete ló felváltva rázta, kapkodta fejét a hőségben. Mire átvergődtem a sínek között és az állomásépület sarkához értem, épp a bunker vetette árnyékot tapostam, amikor a kocsis kijött a sárgára festett, szögletes épületből. Az ostorért nyúlt, majd belevert az állatokba. Álltam néma tanúként, szavakat nem találva értelmetlen tettére. Ő – testes, magas, micisapkás ember – végigmért, majd ostorral a kezében eltűnt a LOKOMOTIVA nyitott ajtajában…

Eltűnődöm: most mit kérdezne Olivér? Most, amikor már a síneket, talpfákat is felszedték. Utóbbiak kazánokban, kályhákban porladnak hamuvá.

…mondjuk, a kimentésről. Vagy talán a menekvésről. Amikor sarokba szorítottan is a holnap átmentését választjuk: „T. Olivér nem tanúsított ellenállást. A nyulakkal zavarászták T. Olivért a zöldhatáron, adta tovább a hírt Kafga Ferike Palicsi P. Howard Jenőkének, aki szintén T. Olivér egyik alteregójának tekintette magát, mint különben olykor én magam is. De ebbe ne menjünk bele, az ember akár egy zsák krumpli, ha elkezded szedegetni kifelé a gumókat, sosem lesz vége…” (T. Olivér 119.) A helyzet szívszorító volt a határ mindkét oldalán. Azt vártuk, hogy teljesítménye alapján megmentse magát a sorkatonaságtól a felvételiző fiunk. Míg én egy műemlékes konferenciáról nem hazafelé vettem az irányt, hanem Gyulára. Nem tudván, hogy ezzel a gyökértelenséget választom, amit valahogy kiírni kellene önmagamból, hogy végre ismét önmagam lehessek.

…mondjuk, a kötődésről. Arról, hogy bárhová ment, Magyarkanizsát, az ott élőket számon tartotta, akár szoborba öntve is: „A KÖLTŐ ÉS A FESTŐ. (Koncz István és Dobó Tihamér) T. Olivér arca mindig fájdalmas görcsbe rándul, ha e szoboregyüttesről kezd beszélni. Az történt ugyanis, hogy a helyi szervezők megkérték, mondjon néhány szót ő is a felavatási ünnepségen, csak úgy mellesleg jegyezve meg, ha előtte netán pillantást szeretne vetni magára a szoborra, éppen most öntötték ki, még forró, vagy ha már nem is forró, még minden bizonnyal langyos, és ott van a Szegedi úton, az öntöde udvarán, menjen el Antal úrhoz, lehet, még maga a szobrász , Dudás is ott van, vessen rá pillantást.” (T. Olivér 92.)

Nem csak ő, én is vetettem pillantást a főtér sarkán álló, ötnegyedes szoboralakokra. A költő, ahogy életében, úgy a fák alatt álldogálva, ércbe merevedve is cigarettáját tartja ujja közt. Emlékszem, egyszer ügyvédi irodájában voltam tanúja a hamukígyó növekedésének. Lassú, megfontolt mozdulattal emelte szájához a szürkepikkelyes, már-már filterig érő, kissé visszaforduló szörnyet. Leesik, mondtam magamban. Mintha olvasott volna a gondolataimban: a költő rám nézett, kis mosoly ült ki a szája sarkába, és szívott még egyet cigarettájából. A hamukígyót pedig, fehér filterfarokkal, egészben a hamutartóba fektette…

Tihamér dacos, reszkető alakjáról meg egy novemberi találkozás jut eszembe. Amikor a szeles, esős időben, zakóját összehúzva kijelentette: kabátot majd akkor veszek, ha leesett a hó! Aztán rohant festeni a padlásműterembe, ahol – akár a nagy elődök tanoncai – baráti segédek alapozták vég nélkül a Tisza-vásznakat.

…mondjuk, a limlomjainkról. Nem a szellemi limlomra gondolok. Hanem azokra, melyek tárgyiasult formában lapulnak itt-ott. Melyeket rakásra hordunk, vagy csak lazán kidobunk, padlást, kamrát takarítva: „Az egyik kamra gerendákkal van megtámasztva, fel ne billenjen. Mert félig már felbillent. És ez a legszebb, ez a félig felbillent, házszerű kamra. Palicsi tájházként kellene megőrizni, ha a tájházak nem lennének olyan sületlenül berendezve (petróleumlámpa, rokka, néhány köcsög, ha belépsz egy ilyen stupid tájházba, sikítani, sírni támad kedved).” (T. Olivér 78.)

Aztán mégis hiányérzet uralkodik el rajtam. A tájház hiánya. Vízióként megjelenik az emlékezet horizontján a Kőrös-parti ház. Nádtetősen, farkasrácsos ablakokkal, egykori toportyánok emlékét idézve. Rokka, favilla, fakanál, köcsög, karospad… összehordott díszlet csupán a globalizáció ege alatt.

…mondjuk, a távlatokról. Arról, hogy átrendeződik körülöttünk a világ. Hogy egyszer csak beszűkül a látóhatár: „A nagyvárosok után a kis-, majd a semmis városokról meséltem, Obornyacsával befejezőleg. Mert Obornyacsán, azt olvastam, majd ki is szálltam a helyszínre, immár nulla (0) lakos van. Azért szálltam ki oda, mert úgy gondoltam, megszemélyesíthetném, behelyettesíthetném magam azzal a nulladik (0) lakossal, én lennék a nulladik lakos élő szobra.” (T. Olivér 220.)

Miközben erről írt, már réges-rég átterjedt az Obornyacsa-jelenség a térség településeire. Sok kanizsai portán kellet volna behelyettesíteni magát a nulladik (0) lakossal… A szolgálat, T. Olivér-hasonmás és író hiányában, betöltetlen marad.

…mondjuk, a névcseréről. Sokan és sokféleképpen játszanak például földrajzi nevekkel, aztán ez a játék személynevekkel folytatódik… ő inkább az alteregókkal játszik. Mert teremtett alakjai egy-egy tulajdonságát domborítják ki, mutatják meg. Így aztán már ő is bajban van, ha az önazonosság kerül szóba. A különös világ zűrzavarát csak fokozza a hivatalos névcsere: „Évtizedek óta billegek neveim között, majdhogynem játszom velük. Olykor ráérősen. Máskor viszont félve, nagy pánikban, közéjük zuhanok. És beőrölnek. Jóllehet, ez a játék sosem valami irodalmi alakoskodás, divatos kitaláció. Mert én valóban Kracsun voltam. Valóban Kracsun vagyok. Ezt különösen családi temetéseken érezem, hiszen rajtunk kívül mindenki Kracsun maradt a famíliában.” (T. Olivér 130.)

Aztán a Kracsunok között az egyedüli író, új Tolnai-lexikon címszavakat kezdett írni, saját világáról. Lehet, hogy egy címszó szólt…

…mondjuk, az írásról. Arról, hogy ki kiről ír? Amikor az átélés megélésbe fordul, és már a teremtett alak szövi a történet fonalát: „Lám, morfondírozom magamban. T. Olivér regényt írt rólam, jóllehet, én akartam regényt írni róla, T. Olivérről – úgy mintha ő, T. Olivér írt volna regényt rólam, noha igaz, még nem olvastam el az egészet, talán sosem is fogom…” (T. Olivér 342.)

T. Olivér Ottó mesélt, szerzői esteken és regényekben. Mindig volt egy továbbmondható története! Valójában csak hallgatni kellett őt, aki a városból elment ugyan, de időnként mégis közénk ült – a Cnesában többször is –, vagy mi telepedtünk melléje, köréje, kiállításmegnyitón, könyvbemutatón, és hallgattuk őt, a közülünk valót, aki teremtett alakjai alteregója is volt egy személyben. A globális világba pottyanást is a lokalitás talaján maradva vitte véghez. Most, hogy elment, vidékünk színei valamelyest halványabbak lettek. Vagy mégsem? Hiszen velünk maradtak regényalakjai, akik tovább élnek, amint felütjük a Tolnai-műveket.