Mire jó az, hogy a valósággal szöges ellentétben álló információkat terjeszt rólam? Barátnő az ilyen? Miért teszi mindezt? Mit csináljak most szerinted? – teszi fel a kérdéseket a buszon mellettem álló hölgy saját párjának, nem sokkal azelőtt, hogy a célállomásnál leszállnának a járműről. Távozásuk előtt még megtudom: a lány nagyon közeli barátjában csalódott, aki azt a félrevezető információkat közölte a nyilvánossággal, hogy a hölgy otthagyta az egyetemet, nem kíván dolgozni, azt szeretné, ha a párja tartaná el őt. A fiatalok egyik kérdésére néhány nappal ezelőtt, az 1848/49-es szabadságharc kezdetének évfordulóján a magyar történelmet tanulmányozva találtam meg a választ.
Mielőtt azonban kitérnénk erre, érdemes feltenni a kérdést: mi a leggyakoribb ok, amiért fals információkat terjesztünk másokról? Az evolúció is úgy formált bennünket, hogy folyamatosan, kényszeresen előnyre kell törekednünk embertársainkhoz képest. Bármiféle fölény növelheti a korlátozott javak megkaparintásáért – élelem, szaporodás – folytatott verseny során az esélyeinket. A primitív társadalmakban az ügyesebb vadász, a mesteribb íjkészítő, a vonzóbb nő mindig sikeresebb volt a többiekhez képest. A fejlettebb társadalmakban pedig még inkább hatalmi és vagyonbéli különbségre tudunk szert tenni képességeink által. A legtöbben arra törekszünk, hogy fölérendelt vagy minimum mellérendelt viszonyba kerüljünk másokhoz képest. Ha azonban találkozunk egy bizonyos szempontból fölöttünk álló, például sikeresebb emberrel, akkor nem feltétlenül tudatosan, de olyan eszközökhöz nyúlunk, amelyekkel az ő érdemeit kicsinyítve lehúzhatjuk a saját – általunk elképzelt, valójában nem létező – szintünkre az illetőt. Márpedig az irigység, a gúny és a kibeszélés tökéletesen alkalmas eszközök erre a célra – az illúzió szintjén legalábbis. Léteznek ugyan kivételek, de alapvetően ilyen az emberi természet. Az általunk elindított, továbbadott szóbeszédek pedig természetüknél fogva csak terebélyesednek, sírjuk ugyanis nincs, csak magot hoznak. Kicsíráznak a levegőben, megerősödnek a napon, megérnek az árnyékban. Nem pusztítja el őket az eső, és a szél csak még magasabbra repíti. Eljön aztán a pillanat, amikor az igazság legapróbb szemcséjéből is hazugság lesz, míg a hazugság átváltozik általánosan elfogadott igazsággá.
Ennek áldozata lett a magyar história egyik legnagyobb hadvezére, Görgei Artúr is, akit az 1848/49-es szabadságharc után a világosi fegyverletétel miatt (különböző megfontolásokból) árulónak kiáltották ki. Életében nem tapasztalhatta meg hadvezéri nagysága és egyéb tettei után a jogos elismerést, Görgei azonban a rá jellemző nagysággal kezelte a méltatlanul ráaggatott billogot. Móricz Zsigmond a Nyugat című folyóiratban a következőket írta erről: „Görgey nagy ember volt, szakember, de a maga nemében a legnagyabbak közül való. Áruló?… Soha!… Egyetlen gondolatában sem volt. Az az epizód kitünően jellemzi mikor egy vidéki állomáson később felismerik s megabcugolják, Az állomásfőnök felajánlja szobáját, nem fogadja el, lefekszik egy fapadra s a legnagyobb nyugalommal elalszik. A tömeg közel jön s megdöbbenve látják, hogy az áruló milyen édesen tud aludni a fertelem és utálat tengere közepett. Görgey nyugodtan alhatott, lelkiismeretét semmi sem bánthatta. Kötelességét híven teljesítette s az a büszke öntudat élhetett benne rendületlenül, hogy a magyar kardnak, a magyar vitézségnek ő volt utolsó legendás hőse. Tisztelet adassék a nagy katonának, akinek nem adatott meg, hogy örömét érezhesse hősiességének!”
Ha tiszta a lelkiismeretünk, miért is kell, hogy zavarjanak bennünket a rólunk terjesztett fals információk? Az élet előbb-utóbb úgyis helyreteszi a lapokat…
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay.com)
