Olyan időket élünk, amikor az emberek túlnyomó részének eszébe sem jut az, hogy egy több mint húszéves, újkorában is hírhedten kétes minőségű járgánnyal vágjon neki egy-egy nagyobb utazásnak. Amennyiben megteheti, akkor inkább beszerez magának egy – legalábbis a televíziós reklámokban teljesen megbízhatónak nyilvánított – sok tízezer euróba kerülő csillogó-villogó járgányt, amelynek gyomrában sok száz lóerős hajtómű morog, s a legkorszerűbb digitális technikával, luxusfelszereléssel van ellátva. Persze, ez esetben, legalább akkora ökológiai lábnyomot hagy maga után az emberfia, amelybe a fél világ beleremeg.
Velük szemben a magyarországi Vadász Zsolt és barátai, amikor csak szabadidejük engedi, sokkal költségkímélőbben és – legalábbis szerintük – sokkal környezettudatosabban oldják meg kalandozásaikat. A fiatalember és lelkes csipet-csapata ugyanis egy huszonöt éves, keletnémet autócsodával, egy Trabanttal szelik a kilométereket, s nem is olyan rég az északi sarkköre és Nyugat-Afrikába is elkocsikáztak, az élményeikről pedig minap a zentai Mojo klub vendégeinek is beszámoltak.
Zsolt sokáig olyan munkákkal kereste meg napi betevőjét, mint amilyen a professzionális, majd pedig ezen belül is az ejtőernyős katonáé, de ezenkívül egy ideig börtönőr is volt. Azonban egy pillanatban elege lett az „átlagembereknek való” foglalkozásokból, s természetvédelemmel kezdett el foglalkozni. A kilencvenes években társaival megalapította a Geonauta baráti társaságot, amelynek keretében Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken, de a világ többi tájain is hulladék gyűjtésével, a későbbiekben pedig madarak gyűrűzésével és műfészkek építésével is elkezdtek foglalkozni. Ezenkívül különböző hegymászótúrákon és zarándokutakon is részt vettek, valamint közreműködtek különböző alapítványok és humanitárius szervezetek programjaiban is.
Ezekkel karöltve, s a fogyasztói társadalommal egy kicsit szembemenve annak a bebizonyítására törekszik, hogy régebbi technológiájú gépekkel, kevés energia és nyersanyag felhasználásával, mind kevesebb környezeti ártalommal és persze befektetéssel is el lehet jutni bárhova. Lényegében 2013-ban ennek jegyében merült fel bennük a Trabant-expedíció ötlete is. Természetesen a beszélgetésünk elején arra voltunk kíváncsiak, hogy a keletnémet autógyártásnak az inkább szidott, mintsem becézett „remekművét”, Kelet-Európa jobb sorsra érdemes népautóját miképpen is lehetséges közös nevezőre hozni a környezettudatossággal. Zsolt elmondta, hogy természetesen nem a kezdeti kétütemű változatot, hanem az utolsó szériás, kilencvenes évek elején gyártott négyütemű Volkswagen motorokkal szerelt Trabantokat használja, s ezekkel járta be először keresztül-kasul Európát, hogy néhány évvel ezelőtt teljesítse az évente megrendezésre kerülő Budapest–Bamako Rally 8800 kilométeres távját is, azzal az „apró” különbséggel, hogy amíg a legtöbb résztvevő Mali fővárosába érve otthagyta a járgányát, Zsolt egy, abban az évben induló zentai társasággal együtt haza is kocsikázott a járművel.
Az afrikai kalandot a rend kedvéért egy sarkifény-vadászat is megelőzte, amikor is az északi sarkköre utaztak el a kicsi kocsival. Ezt az utat persze téli időszakban tették meg, olykor mínusz 30 fokos hidegben, nem egyszer a vadon kellős közepén éjszakázva, ecsetelte Zsolt, mert az Aurora Borealis szépségének megcsodálásához és lefényképezéséhez el kell hagyni a városok fényszennyeződését.
Zsolt beszélt arról is, hogy mivel a Trabantot nem éppen sarkköri területekre, illetve az afrikai utakra tervezték, így az előzetes felkészítés is hónapokig tartott, s az utak során pedig nem egyszer saját maguknak kellett megszerelni az időközben felmerült meghibásodásokat.
– Az előadásaimban a fiatalokat is arra szeretném sarkallni, hogy utazásaik során felmerült problémák orvoslásához nem kell feltétlenül magukkal hurcolniuk a legkorszerűbb digitális kütyüket, s amennyiben netán valahol gumidefekt ér minket, nem biztos, hogy azonnal a mobiltelefonunk után kell kapnunk. Sokkal célszerűbb, ha előtte megnézzük, hogy van-e pótkerék a csomagtartóban – magyarázta.
– Ez persze nem azt jelenti, hogy a fejlődés ellen ágálok – jegyezte meg rögtön a fiatalember, s hozzáfűzte, hogy természetesen ő is alkalmazza a modern technológia vívmányait, s nem szextánst és iránytűt használ a navigáláshoz, hanem ő is használ strapabíró katonai laptopot és GPS rendszereket, de véleménye szerint a mai fiatalok nevelése terén előtérbe kellene helyezni az emberi kapcsolatokat és a kreativitást.
Zsolt csapata egyébként 2015-ben és 2016-ban is elnyerte a legkisebb költségvetésű csapatnak járó különdíjat, ami többek között azzal járt, hogy példának okán az éjszakai elszállásolást is ennek jegyében igyekeztek megoldani, s útitársával minden további nélkül a sivatag kellős közepén, a hátizsákjaikat a Trabant kerekeinek támasztva, egy kihúzott polifoamon hálózsákban bivakoltak.
– Aztán reggelente lábbelinkből kirámoltuk a nem odavaló élőlényeket, amelyektől meg akartunk szabadulni és ennyi – mesélte.
A magyarországi csapat járgánya egyébként, akármerre is jártak, mindenhol óriási feltűnést keltett.
Olaszországban megtörtént velük, hogy az autópályán melléjük hajtottak, s az olasz autóvezetők önmagukat és másokat veszélyeztetve fotózni kezdték a Trabantjukat, de az afrikai kontinensen is csodájára jártak a személygépkocsinak, s a rendőrök közül legtöbben azért állították le őket, hogy egy fotó erejéig a kocsi mellé állhassanak.
– Nem azt a fehér embert látták bennünk, aki pénzt hoz és megfejhető, hanem egyfajta, nem normális csodabogárnak tartottak minket, akik egy ilyen autóval elmerészkedtek ide – ecsetelte Zsolt, s hozzáfűzte, hogy egészen addig, amíg visszhangja van az expedícióinak, s akadnak támogatóik is, nem szándékozik lemondani az autóiról.
S, hogy miképpen is éljük meg Afrikát?
Amennyiben jól szeretnék érezni magukat a fekete kontinensen és új dolgokat szeretnének megismerni, azok mindenképpen hagyják itthon az európai gondolkodásmódjukat, családjuk gondjait, a főnök nyűgét, illetve a haldokló vállalkozásét is, mert csak így járhatják meg Afrikát minden különösebb probléma nélkül, üzeni a tapasztalat utazó.
– Ez egy teljesen más közeg, s nem szabad azt játszanunk, hogy mi egy fejlettebb világból érkeztünk és mi vagyunk a nagy fehér emberek – magyarázta, s elmondta, hogy amennyiben nagypénzű turistaként viselkedünk, akkor természetesen úgy megfejnek, ahogyan meg is érdemeljük azt. Ezzel szemben, amennyiben akár humorosra vesszük a figurát, akkor különösebb gond nélkül ebbe a közegbe is könnyedén beilleszkedünk.
– Ha már belekeveredtünk egy konfliktushelyzetbe, nagyon nehéz lesz kievickélni belőle – ecsetelte Zsolt, s hozzátette, hogy ezek után lényegtelen, hogy az egész a saját bőmellényűségünk, vagy pedig a helybéliek pénzéhsége miatt történt.
Beszélgetőtársunk mesélt arról is, hogy a Budapest–Bamako futamnak is van humanitárius jellege, de szerinte helytelen az, hogy minden humanitárius karaván készterméket visz Afrikába.
A magyarországi fiatalember szerint, amennyiben példának okán pillepalackos ivóvizet viszünk, az afrikaiak elfelejtenek kutat ásni, s megfeledkeznek őseik azon módszereiről is, amivel a vizet tisztították.
Ezért ő legszívesebben kutat fúratna az ott élőknek, s napelemeket is vinne magával, mivel annak ellenére, hogy ott is sokaknak van mobiltelefonja, ezek feltöltését sok helyen mégsem tudják megoldani.
– Ne halat, hanem hálót adj az éhezőnek – idézett ennek kapcsán, egyfajta végszóként, beszélgetőtársunk egy bölcsességet.
Vadász Zsolt egyébként a következő Budapest–Bamako futamon is részt szándékozik venni Trabantjával, s mint ahogyan elmondta, ennek a futamnak lesznek zentai résztvevői is, 2020-as évre pedig körvonalazódik egy Japánba történő utazás ötlete is – mesélte.
A Trabant-expedícióról, illetve a Geonauta Társaságról a www.geonauta.hu és a www.trabant-expedicio.hu olvashatunk bővebben:
