Darko Janković, Fotó: Bozsoki Valéria
November a függőségek elleni küzdelem hónapja. A Duna nevű klub egyike a három újvidéki klubnak, amelyben nemcsak ebben a hónapban, hanem egész évben önzetlenül felkarolják, támogatják a gyógyult alkoholistákat. A Parasztlázadások utca 85. szám alatti helyiséget különböző napokon használja a Duna, a Grbavica és a 30 éve tevékenykedő Mladost klub.
A Duna klub 1993 májusa óta működik. Az önsegítő csoport önzetlen támogatásáról Darko Jankovićtyal, annak vezetőjével beszélgetünk, aki 27 éve absztinens, visszaesés nélkül.
A gyógyulásban melyik láncszem a klub?
– A klubban, amely az alkoholfüggő gyógyulásának harmadik láncszeme, a tagok és családtagjaik újraszocializálását, rehabilitációját és edukálását végezzük. Itt megkapják mindazokat az információkat, amelyeket nem kaphatnak meg egészségházba látogatásuk vagy kórházi kezelésük során.
A Grbavica klub a Vajdasági Klinikai Központ pszichiátriai osztályáról kapja az absztinens pácienseket. Az Újvidéki Egészségház Zmaj Ognjen Vuk utcai rendelőjében viszont a különböző váltásban dolgozó neuropszichiáterek, dr. Milena Golubski és dr. Snežana Nedić a vizsgálat és a (gyógyszeres) terápia meghatározása után a Duna és a Mladost klubba tanácsolják a pácienseket a további gyógyulás céljából. A klubban felkarolják egymást a tagok, és segítenek abban, hogy a páciens ne folytassa az ivászatot, illetve ne legyen visszaeső. Az alkoholizmus ugyanis szenvedélybetegség, és ha a beteg nem tartja be a gyógyulás szabályait, válságba kerül. A válság pedig visszaeséshez vezet.
Csak az a felnőtt jöhet a klubba, akit a szakorvos javasol, és aki már nem iszik. A klubban nem toleráljuk az ivászatot, viszont segítünk abban, hogy ki-ki felismerje betegségének a természetét, és hogy tartsa magát a terápiához. Mi, a „régi páciensek”, akik sok éve nem fogyasztunk alkoholt, tapasztalatunkkal és hozzáállásunkkal törekszünk segítséget nyújtani az újaknak, hogy áthidalják a kríziseket és megpróbáljanak felépülni. Szándékosan használom a felépülni kifejezést, mert az alkoholizmus nem gyógyítható ki, mindig fennáll a visszaesés veszélye.
Kik a klubtagok?
– Nők is, férfiak is. Az utóbbi időben csak olyan alkoholisták, akiknek „nincsen más betegségük”, továbbá olyanok, akik alkoholizmus mellett depresszióra panaszkodnak, vagy anxiózus tünetekre, vagy mindháromnak a kombinációjára. Mi drog- és tablettafüggőkkel és más szenvedélybetegekkel nem foglalkozunk.
Az összejöveteleinkre olyan személyek is járnak, akiknek a bíróság a kezelést kötelezővé tette, mert alkoholizált állapotban bántalmazták családjuk valamelyik tagját.
A 30-tól 70 éves páciensek között egyre több a fiatal, aki alkoholizmusból és a depresszióból gyógyul, és sajnos egyre több a nő. Valamikor az arány 1:7-hez volt, manapság szinte ugyanannyi nő és férfi küzd alkoholfüggőséggel. Ez a szenvedélybetegség nagy méreteket öltött országunkban. Egyes adatok szerint már az általános iskola negyedik, ötödik osztályától kezdve kezdenek iszogatni a gyerekek. Nálunk szokássá vált a szeszes ital fogyasztása: iszunk, amikor megszületik a gyerek, amikor boldogok vagyunk, és iszunk, amikor szomorúak vagyunk. Munka előtt, munka, illetve üzletkötés közben, és munka végén mindig van enni- és innivaló. Ennek következménye a nagyszámú válás, a nagyszámú bántalmazás a családban és a nagyszámú, súlyos, illetve halálos kimenetelű közlekedési baleset.
Manapság könnyebb-e az alkoholizmus elleni küzdelem, mint valamikor?
– Sajnos ma sokkal nehezebb ez a küzdelem, mint valamikor, amikor a dolgozókat általános egészségügyi vizsgálatra küldték, időben észrevették, hogy ki a szenvedélybeteg, és kezelésre küldték őket. Manapság ez nincs így. A legtöbb vállalat magánvállalat, ahol a szeszes ital fogyasztását nem tolerálják. A páciensek maguk harcolnak, ahogy tudnak, a családjuk terhén vannak. A család is küszködik, ahogy tud, és ameddig tud. Amikor azonban feladja a harcot, a beteg magára marad, a végkifejlet pedig többnyire csúnya.
Valamikor ötvenéves korára lett valaki alkoholistává. A középiskolai években, húszévesként kezdett el iszogatni, és körülbelül húsz évig ivott. A negyvenes éveiben kezdett megbetegedni, az ötvenes éveiben felfedezték a függőségét és elvonókúrára küldték. Ezek „igazi” alkoholisták voltak, nem szenvedtek depresszióban, nem voltak szorongásaik, félelmeik és más modern betegségeik.
Manapság az emberek, és főleg a fiatalok másképpen isznak, azaz addig ürítgetik a poharat, üveget, amíg nem lesznek tökrészegek. Nagy mennyiségű szeszes italt fogyasztanak, vagy kombinálják tablettákkal, amelyekkel az ébrenlétüket biztosítják. Nagyon nagy mennyiségű koffeint tartalmazó energiaitalokat is fogyasztanak, amelyek károsítják a szervezetet.
A klubban mi a legnagyobb segítség?
– Mivel az alkoholizmus nagy méreteket öltött a társadalmunkban, célunk, hogy a gyógyult embert képessé tegyük arra, hogy ismét a társadalom munkaképes tagja legyen.
Úgy gondoljuk, hogy a segítség, amelyet nyújtunk a betegeknek, nagy segítség, mert nekik más segítségük nincs. Számukra ez a „biztonságos ház”, ahol elő tudnak hozakodni a gondjaikkal, ahol olyan emberekkel vannak körülvéve, akiknek ugyanolyan vagy hasonló problémájuk volt. Lehetőséget biztosítunk a képzésükre, felépülésükre és az újraszocializálódásra.
Sok páciensnek gondja van a kommunikációval is, mert az alkoholfüggőség megbolygatja a normális emberi kapcsolatokat a családban és a társadalomban. Az alkoholista általában vagy zárkózott, hallgatag személy, vagy igen agresszív.
Jómagam alkoholista voltam, és nehezen sikerült absztinenssé válnom. Eleinte segítségemre volt elsősorban dr. Popov Hajnalka és a feleségem. Az orvosnő javaslatára alakult a klub, hogy az embereknek legyen hová eljönniük. Mivel nekem segítettek az emberek, az évek során arra törekedtem és törekszem ma is, hogy mások segítségére legyek a nehéz időkben, amikor problémák vannak a munkahelyen, a családban, a házasságban, és gond van az anyagiakkal. Ha még valaki alkoholt fogyaszt, a gondok sokszorozódnak.
Mi a klubban, amely bejegyzett civil szervezet, önkéntes alapon dolgozunk több mint húsz éve. Több mint 300 páciens különböző történetét ismertük meg, sokuknak tudtunk segíteni. Egyesek a szakadék szélére jutottak, a klubba igen rossz egészségi állapotba jöttek, pszichikailag-fizikailag függtek az alkoholtól, és más betegségekben is szenvedtek. Sokak megmentették az életüket. Sajnos azonban nem mindenkinek sikerült a felépülés. Tizenöt ember, elsősorban a sokévi alkoholizálásuk következményeként, már nincs az élők között.
Igen fontos, hogy a páciensek rendszeresen látogassák a klubot a munkatársukkal együtt. Ez az a személy, általában családtag, aki segít a felépülésében, számunkra viszont „ellenőr”/szupervízor, mert a beteg hajlamos arra, hogy manipuláljon az emberekkel. Aki magára van hagyva, annak nem könnyű kilábalnia a függőségből. A sikerhez szükséges, hogy a páciens legalább két évet rendszeresen járjon a klubba. Ez alatt az idő alatt megismeri szenvedélybetegségének jellegét, véglegesen kijózanodik, stabil absztinenciát valósít meg, feltételezzük, hogy sikerül szocializálódnia, és felszámolnia jellemének negatív vonásait, amelyek a hosszú alkoholista évek során alakultak ki.
A páciensnek valaki segített a függőségből felépülnie. Úgy gondoljuk, hogy neki kötelessége valamilyen módon visszaadni ezt a segítséget, azaz mások segítségére lenni. Fogadni az új pácienseket. Klubunkba ugyanis mindenkit szeretettel várunk.
