A szakemberek úgy vélik, a munkaerőpiac igényei szerint a mai fiatalok életük során a megélhetésük miatt arra fognak kényszerülni, hogy több szakmát cseréljenek.
Fajtner Martonosi Lídia (Bozsoki Valéria felvétele)
Fajtner Martonosi Lídia ezt megtette. Dolgozott közvállalatban, volt vállalkozó, és most visszatért a közvállalatba. A hét folyamán többféle munkát végez: nyelvileg gondozza a kéziratokat, ír, népművészettel foglalkozik. Mindent az igényesség jegyében.
Jázován született és nőtt föl tiszta magyar, bánáti környezetben. A zentai hároméves szakmunkásképző után egy évig Magyarkanizsán konfekcióüzemben dolgozott. Ott úgy mérte föl, nem ezt szeretné nyugdíjas koráig csinálni. Sikeresen felvételizett Újvidéken, a Bölcsészkar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken, pedagógia és könyvtár szakon. Az egyetem után Kisoroszon, Újvidéken, Karlócán és Szenttamáson tanított, onnan került a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségébe.
NAGYON SZERETEM A MUNKÁMAT
A Magyar Szó szerkesztőségében a kolléganőiddel együtt, szakmai tudásotokat egymással önzetlenül megosztva, jó csapatként dolgoztok. Nyelvileg gondozzátok a szövegeket. Miért tartod fontosnak a munkádat?
– Mert szükség van rá. Szoktunk a kolléganőimmel viccelődni: igencsak baj lenne, ha a napilap egy száma lektorálás nélkül jelenne meg. Gyerekkoromban fogalmam nem volt, hogyan készül az újság, de úgy gondoltam, biztosan létezik egy olyan munkahely, ahol én szöveget javíthatok, kéziratot nyelvileg gondozhatok. Kiderült, hogy van is. Nagyon-nagyon szerettem ezt a munkát!
Az olvasók úgy érzik, Kertész Kataként élvezettel írod a jegyzeteidet a Magvető mellékletbe, szeretsz kertészkedni, és a természetes, egészséges életmód híve vagy.
– A főszerkesztő kért fel e „kertészjegyzetek” írására. A munkám mellett azonban nem olyan sokat kertészkedek, hogy tanácsokkal tudnám ellátni azokat az olvasókat, akik sokkal jobban értenek a kertészkedéshez, mint én. Így született meg a levélforma ötlete. A heti tanácsadás helyett mindenféle engem foglalkoztató témát, sőt receptekkel kapcsolatos tapasztalatokat is megosztok a „barátnőmmel”, az olvasóval.
A szüleim földműveléssel foglalkoztak, én a szülikémmel dolgoztam a kertben, sok mindent megtanultam tőle. Amióta Újvidéken lakunk, piciny, vegyszermentes kertünk arra jó, hogy ne kelljen mindent piacról beszerezni. Krumplit, hagymát, zöldhagymát, sárgarépát, paradicsomot, paprikát, zöldségzöldjét, fűszereket termesztek, de szeretek kísérletezgetni is. Örököltünk egy gyümölcsöst öreg gyümölcsfákkal a Tarcal-hegyen. Valamikor csak kötözni tudtam a szőlőt. Most évente újraböngészem a szakirodalomban, mikor és hogyan kell kezelni. A férjem permetez, én metszek, kötözöm az egyetlen, jó hosszú sor szőlőt, és szépen terem.
HASZON HELYETT LELKESEDÉS
Évekkel ezelőtt éltél a nőknek felkínált vállalkozás lehetőségével. Kétgyermekes édesanyaként bátran belevágtál a Svilen konac kézimunkaújság szerkesztésébe, kiadásába. Mi volt a célod?
– Önfoglalkoztatás formájában, a munkaközvetítőtől kapott valamennyi pénzzel és a munkahelyről kapott végkielégítéssel indultam húszévi lektori és kétévi újságírói munka után, amikor átszervezték a Magyar Szót. Úgy gondoltam, most van alkalmam váltani. Kilenc évig vállalkozóként dolgoztam, a Svilen konac kézimunkaújságot adtam ki.
Még újságíró koromban fejeztem be két, a Vajdasági Múzeumban szervezett, összesen hét hónapos hímzőtanfolyamot. Nagy sikerélmény volt az első nagy, hímzett terítőm. Mivel hiányoltam az eredeti, jó mintákat, ekkor határoztam el, kézimunkaújságot adok ki, amelyben eredeti nagyságban közlök eredeti mintákat. Gyűjtőutakat terveztem, amelyeken lefényképezem a déd- és nagymamáktól megmaradt szekrények tartalmát. Valóban sok mintát gyűjtöttem össze. Roppant sajnálom azonban, hogy anyagiak híján nem jutottam el sok helyre, ahová hívtak, így gyönyörű dolgokról maradtak le az olvasóim is, én is.
Mit jelentett a Svilen konac a vajdasági és a szerbiai nők részére?
– Összesen 46 szám került az olvasók kezébe a 9 év alatt. Eleinte havonta, később kéthavonta, végül negyedévente jelent meg. A legkevesebb, ami elkelt, 1200 példány volt. A mai napig hívnak az asszonyok, hogy nem találják az újságot, akik meg tudják, hogy már nem jelenik meg, próbálnak rábeszélni, hogy legalább néha adjak ki egy-egy számot. Nem tudják, hogy ez nem így megy.
Egész Szerbiában vásárolták. Kézimunkázó asszonyok Užicéből, Nišből, Niška Banjából, Belgrádból… utaztak a MIRK-re, mert az újságunk megjelenésének első évétől fogva szépen együttműködtünk Bada Istvánnal és Johannával, a nemzetközi kézimunka- és gyűjteménykiállítás szervezőivel. Közöltem a rendezvényre való fölhívást, utána a kiállításról képriportot, a díjazott nyertesekről képet, a kiállítás anyagából mintákat.
Milyen szerepe van az életedben a Vajdasági Magyar Folklórközpontnak?
– A Vajdasági Magyar Folklórközpontban képeztem magam folyamatosan. Amikor annak idején megnéztem egy Polák Margit kiállítást, látva azt a minőséget, azt mondtam, ahol ilyen munkák készülnek, ott én tanulni akarok.
A Folklórközpont időről időre kétéves hímzőiskolát szervez, ez magyar népi hímzés. Első évben itteni mester tanítja a különféle tájegységek hímzéseit. Egy évig tíz hétvégén rengeteget fejtettünk, tanultunk és hímeztünk. Óriási szerencsém volt, mert első évben az újvidéki Zuberec Verától tanultam, aki gyönyörűen dolgozik, nála a mérce a tökéletesség, és erre nevelt bennünket. Jó alap volt. A második évben magyarországi szakemberek, egy-egy tájegység hímzéseinek a szakértői oktattak bennünket, olyanok, akiktől szintén volt mit tanulnunk.
Milyen okból adtad föl a vállalkozást?
– Anyagi gondokkal küszködtem kezdettől fogva, a lelkesedés éltette az egész vállalkozást, nem a haszon. Csodálkoztak is rajta, miért csinálom. Nagyon szerették az olvasók, de nyilvánvalóan mégsem elegen szerették annyira, hogy rendszeresen meg is vegyék. Kész csoda, hogy ilyen hosszú ideig megjelenhetett. Szerencsém volt, ez egyértelmű: minden alkalommal, amikor ott tartottam, hogy most omlik össze az egész, történt valami, ami megmentett. Ez soha nem az állam volt, hanem például megtalált a megfelelő terjesztő, a belgrádi Global Press, de éppen olyan jó volt az együttműködés a szabadkai Rotografika nyomdával is. Az illetékesek arról beszéltek abban az időben, hogy adókedvezményekkel, támogatással fölfejlesztik a háziipart. Több hímzőasszony elindította a vállalkozást, néhány hónapnál tovább azonban egy sem tudta fönntartani, mert nem adott el annyit, amiből ki tudta volna fizetni a cég költségeit. Egy kézimunka elkészítése rengeteg időbe telik. Minimális órabér felszámolásával is elképesztő összeg jönne ki.
Sokat küzdöttem az újságért, de amikor egyértelművé vált, hogy nem tudom tovább fönntartani, föladtam. Csak civil szervezetek pályázhattak támogatásra, én vállalkozóként nem. Fordultam városi, tartományi, szövetségi szervekhez is, hangsúlyozva, hogy én ezzel az újsággal egyfajta értékmentést folytatok, hiszen régi darabokat fényképeztem, elkészítettem a mintájukat és közöltem, közkinccsé téve ezáltal. Még választ sem kaptam, mert nyilvánvalóan nem akadt, aki fölismerje az értékét ennek a munkának.
Véleményem szerint nagyon hiányzik egy országos szervezet, amelyik összefogná a kézimunkázókat. A Vajdasági Kézimunkakedvelők Szövetségéhez hasonló szerbiai szintű összefogásra lenne szükség, illetve arra, hogy ez a szervezet lényegbeli dolgokkal foglalkozzon. Nagyon sokan élnének kézimunkázásból, ha mód lenne rá.
A JÁRHATÓ ÚT
A kézimunkázást azonban nem adtad föl. Milyen munkákat készítesz? Hogyan értékesíted?
– Mivel varrónő is vagyok, a hímzést beépítem öltözeti darabokba, használati tárgyakba: könyvborítót, könyvjelzőt, táskát, egyebeket készítek. Ezeket viseléskor megmutathatom, és élvezem. Csak néhány darabot adtam el, leginkább elajándékozom őket. Vajdaság-szerte az egyesületek, kézimunkacsoportok kiállításokon mutatják be a munkáikat, ezek azok az alkalmak, amikor az érdeklődők vásárolhatnak, illetve a látott munkák alapján eldönthetik, kitől akarnak rendelni. Emléktárgyboltba beadni nem érdemes, mert még jóval drágább lesz a különféle költségek miatt.
Ennek ellenére kézimunkázol, kiállítasz… El tudod-e képzelni, hogy a te egyedi, népművészeti darabjaidat, ruháidat, kiegészítőidet színészek, énekesek és más neves személyek viseljék ünnepnap, vagy menyasszonyok fehér hímzésben jelenjenek meg az esküvőn?
– Az igény úgy támad, hogy egy elkezdi, aztán ha az tetszik, más is azt akarja. Sokan meg tudnák fizetni a népi hímzést, csak mivel nem tudják, hogy ez érték, eszükbe sem jut például felöltöztetni a lakásukat ilyen stílusban. Ha valaki fölismerné, hogy ez érték, fölöltöztetné így a nappaliját, és elhívná a baráti körét vendégségbe, esetleg rácsodálkozhatnának, hogy ilyen gyönyörű dolog is van. Fölismerhetné ezt egy lakberendező is, vagy akárki más, és fölhívhatná a figyelmét annak, akinek pénze van, csak igénye nincs rá. Lehetne belőle akár státusszimbólum is.
Benned még mocorog valami, hogy próbálkozzál?
– Amikor nyugdíjba megyek, több időm lesz kézimunkázni. Most nem sok időm jut rá. Szívesen adom ajándékba, ha tudom, hogy örömet szerzek vele. Jó lenne azonban pénzt is keresni vele. Magyarországon a Hagyományok Házában zsűriztetni lehet a munkákat, ez egy garancia a minőségre, és a másolatukat áfamentesen áruba lehet bocsátani. Ez az, amit most az értékesítés terén legális, járható útnak látok.
Milyen kiállításra készülsz mostanában?
– Egy érdekes fővárosi kiállításra. Még annak idején a Svilen konac újságban fölhívtam az olvasók figyelmét a koszovói és a sárközi jegykendőhímzés közötti nagy hasonlóságra. Aki nem ért hozzá, nagyon könnyen összetéveszti a kettőt. Ettől teljesen függetlenül a Folklórközpontból indult a kezdeményezés, tavaly már jártak is itt a szekszárdi múzeumból, és a tervek szerint márciusben lesz egy közös kiállítás Belgrádban, a Néprajzi Múzeumban. A Folklórközpont hímzői természetesen sárközivel jelennek majd meg. Az elmúlt hónapokban tehát ezzel foglalkoztam, már át is adtam a munkáimat: egy táskát, egy tunikát meg egy ruhát. Nagyon érdekes, hogy egymástól viszonylag távol és más kultúrában élők majdnem ugyanazt a színvilágot, hasonló motívumokat használnak. Érdekes lesz hallani, mit mondanak erről a szakemberek.
