Hihetetlen, hogy a sikerélmény milyen szinten befolyásolja a mindennapjainkat, nyomja rá egy-egy kudarc a bélyegét szinte az egész életutunkra, és nagyon ritkán fogjuk fel tanulságnak, kapaszkodónak az ilyen helyzeteket. A sportolók gyakran vért izzadva sem tudnak a győzelemig eljutni a vesztes pozícióból. Ezeket az elméleteket egy lendülettel söpörte le maga előtt élete kezdetén a folyton viccelődő beszélgetőtársam, aki kisfiúsan lendületes mozgásával mutat csipiszt annak a sorsnak, amire rendeltetett. Pedig élete startja egykor árvaházi rideg falak között kezdődött, de ő már számtalanszor bizonyította, hogy a kitűzött cél hordozza a sikert, és a lényeg nem abban rejlik, hogy honnan és milyen háttérrel indulunk.
Gönczi Mónika kalandos élete valamennyi eddigi állomásán segíteni akart másokon, ezzel öntudatlanul is magát emelve magasságokba, közel embertársaihoz, akik szeretettel befogadták a folyton lázadó természetét. Mindezt még otthon, Vajdaságban, és immár több éve a határ magyarországi felén is, rámutatva arra az egyébként egyre nyilvánvalóbb tényre, hogy az emberek által meghúzott határok csak a fejekben léteznek.
– Szeretett családommal Kúlán töltöttem a gyermekkoromat és utána a szabadkai Zeneiskola falai között kenődött rám a felnőtté válás tapasztalata. A zene meghatározó volt sokáig az életemben, Múló idő címmel egy hangszalagot is kiadtunk zenész társaimmal, amin én énekeltem a szólót. A békeidőben Horti Miki barátommal, a Második félidő billentyűsével jártuk a vajdasági falvakat mint „bohém” zenészek, szórakoztattunk a mulatós zenével. Ez egyébként kőkemény munka volt, mi pedig zeneileg képzett háttérrel álltunk hozzá a csak látszólag könnyű feladathoz. A zeneiskolai évek után nem jelentett számomra gondot a Lakodalom van a mi utcánkban című közismert dal után akár mondjuk az Ave Mariját elénekelni. Alt hangterjedelmű adottságaim adtak zöld utat, hogy belecsöppentem az akkori szórakoztató zeneipar vajdasági krémjébe, és mint középiskolás diáklány, nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy befogadott ez a világ. Folytathattam volna a tanulmányaimat az akadémián, de nekem sokkal csábítóbb volt az emberek szeretetének közvetlen megtapasztalása, megfoghatóbb volt, mint egy leendő jelmezes, operaházi karrierrel járó rivalda kecsegtető reménye.
Hosszú évekig élvezhette a közönség a hangodat, sokáig Pacséron férjed és ma már felnőtt fiad mellett is folytattad ezt a pályát. Mennyire nézték el odahaza az énekes anyuka életmódját?
– Ebből sohasem volt otthon gond, szabad mozgásterem volt, megkaptam a háttértámogatást. A 90-es évek háborús cirkusza vetett véget ennek a történetnek, nyomta rá a pecsétjét az addig hatalmas támogatottságnak örvendő, élettel teli mulatós zenei körforgásra. Ma már volt férjemmel és fiunkkal 2001-ben döntöttünk úgy, hogy Magyarországra költözünk, egyik határ közeli faluban kezdtük meg az új életünket. Noha ott is számtalan vajdasági származású zenésszel hozott össze a sors, alkalomadtán összeültünk rejtett garázsokban, hogy örömzenéljünk, de valahogy nem úgy volt elrendelve, hogy folytassuk ezt a pályát.
A magyarországi közegben bizonyos idő után találtál rá az utadra, mi vezetett a gyermekvédelemhez?
– Elejével csak úgynevezett patronálóként járogattam be a Bácsalmási Gyermekotthonba, egyik pillanatban szinte az utcáról beesve közöltem az intézmény igazgatójával, hogy önkéntesként szeretnék foglalkozni a gyerekekkel, miután egy ünnepségen hallottam a kórusukat fellépni. Nagyon jó szívvel fogadta az igazgató az ajánlatomat, és később úgy alakult, hogy nevelőként is dolgozhattam a Gyermekotthonban. Hogy ezt a munkafeladatot el tudjam látni, idővel kénytelen voltam az ehhez a szakirányhoz megfelelő felsőfokú végzettséget is megszerezni. A zene „fegyverével” irányítottam az ott élő ifjúságot, és fantasztikus volt megélni, hogy ezek a kötetlen foglalkozások milyen hatást váltottak ki a saját családjukban sokszor borzalmas körülményeket megélt fiatalokból. Szépen lassan megzenésítettük az életünket, musical formában színpadra vittük, tehetségkutatókon vettünk részt sikerrel, majd az évek során összeállítottunk a dalokból egy CD-t is. A kihívás ebben az volt, hogy minden gyermek egyéniségéhez meg kellett találni a megfelelő tartalmú és stílusú zenei darabot, amiben ki tudta bontakoztatni önmagát, úgy, hogy a hallgatóság számára is értéket közvetítsen.
Milyen hozzáállással sikerült hatással lenni olyan gyerekekre, akikre már gyermekkorban ránehezedett a családi háttér súlya, adott esetben kicsapták őket, kamaszként pedig a saját útjukat járták, lázadva a „felnőtt világ” szabályrendszere ellen? Meg lehetett fogni őket bármivel is?
– A bácsalmási gyermekotthonban számtalan rossz háttérrel rendelkező gyermek megfordult már abban az időben is. Volt arra is példa, hogy hivatalból szerette volna mondjuk az iskola kiszakítani a gyermeket egy lehúzó családi közegből, de akadt olyan is, aki önként sétált be a kapun, maga mögött hagyva problémás addigi életét. Nem titok, hogy többnyire roma gyerekekkel foglalkoztunk, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy kisebb erőbevetéssel végeztük a hivatásunkat. Én mindig is a halmozottan problémás, kihívással járó gyerekekkel való foglalkozásban leltem meg önmagamat, és így visszatekintve azt tudom mondani, hogy játszva találtam meg a továbblépés útját a legkülönbözőbb helyzetekben. Igyekeztem persze rászolgálni a gyerekek bizalmára, megtiszteltetésnek vettem, ha megkaptam valakitől a lelkének a kulcsát. Az intézetben egyébként adott minden eszközbeli és anyagi alap arra, hogy a gyerekeknek sikerüljön kiverekedni magukat abból a közegből, amiből érkeztek. Ez viszont a legtöbb esetben vajmi kevés, hiszen ezeknek a többszörösen sérült lelkeknek őszinte és önzetlen szeretetre van szükségük. Ezeket az impulzusokat igyekeztünk átadni a családom közreműködésével is egy-egy együtt töltött szenteste alkalmával.
Mi lett azokkal a gyerekekkel, van bárminemű visszajelzés a sorsukról?
– Hála az istennek, hogy nagyon sok jól alakult életútról tudok, amire ugyan csapatként volt ráhatásunk munkatársaimmal, de azért egyéni sikerként is jegyzem valamennyit, hiszem szinte a sajátomként tekintek ma is a szárnyaim alá tartozott gyerekekre. Hogy csak a szép példát említsem, akad olyan is, aki a párom munkatársaként dolgozik határrendészként, és két gyönyörű gyermek apukája. Közel 40 „unokáig” számon tartottam a gyerekeim életét, ma már nem vezetem, csak örömmel könyvelem el az újabb jó híreket.
Bármennyire is magasztos egy hatalmas elhivatottságot igénylő út, bizonyos idő után a szakemberek is változást ajánlanak, hiszen ahhoz, hogy adni tudjuk, előbb töltekeznünk kell. Milyen kanyar következett ez után?
– Néhány hónapig kipróbáltam magam az idősgondozásban külföldön, és ebben az időben sikerült kiegyensúlyozott mederbe terelnem a magánéletemet. A külföldi tevékenységet magam mögött hagyva új életet kezdtem ténylegesen Bácsalmáson párommal, Attilával, miután gyermekeink már önálló életüket élik. Korábban főállásban fordítóként tevékenykedtem, és ekkor éreztem azt, hogy valami emberbaráti dologgal szeretnék foglalkozni. És akkor talált rám egy újabb fantasztikus hivatás, hiszen abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a Máltai Szeretetszolgálat bácsalmási képviselőjeként tevékenykedhetem munkatársaimmal. A szervezet köztudottan a hit védelmét és a szegények megsegítését tűzte ki zászlajára immár Magyarország ez idáig elhanyagolt déli végeiben is. December első napjaiban – szakadó hóesésben, főtt ételt osztva – kezdte meg működését az irodánk Bácsalmáson, és hatalmas energiákat mozgat meg azóta is. Megható, eddig soha nem tapasztalt összefogást hozott ez a város és a környező falvak, valamint az egyre elöregedő tanyavilág életébe. A tartós élelmiszertől a lábbeliig terjedően szinte végtelen a rászorulók kívánságlistája, és a felajánlások is lassan felzárkóznak ehhez, amiben a bácsalmási adventi vásáron való bemutatkozásunk is sokat lendített. Noha a gyermekvédelemben nem kevés drámát láttam, és azt hittem, hogy már semmi nem tud meglepni, de tévedtem. Viszont jó érzés, hogy azért még nem veszett ki az összefogás az emberek életéből, és fantasztikus érzés a rászorulók, az idős és magányos emberek részéről tapasztalt hála, amit nem lehet szavakban önteni, egyszerűen meg kell élni. Mint ahogy azt is, amikor például betért hozzánk két katona, hogy az Erzsébet-utalványukat teljes mértékben felajánlják a rászoruló gyermekek étkeztetésére.
Amellett, hogy az életed és a hivatásod immár több éve a határ másik oldalához köt, gyakran jársz pároddal „otthonról, haza” Pacsérra.
– Nagyon jó szívvel jövök haza, ide ma is fűznek családi és baráti kapcsolatok, meg persze nincs is nagy távolság – mintegy 30 km – Bácsalmás és Pacsér, a két bácskai település között. A történelemben ez a régió gazdaságilag egy teljes, jól működő és lüktető egészet alkotott, csak az országhatárok dobálták ide-oda a falvakat, városokat, űrt hagyva ezzel a mindennapokban. Ezt az emberek hasonló mentalitása mellett a közös családnevek, rokoni szálak, utcanevek is bizonyítják, vagy akár az a tény, hogy ma is Bácsalmás valamennyi üzletéből, háztartásából szabadkai rádióadók „ritmusa diktál”. Manapság pedig azt az érdekes jelenséget tapasztalom, hogy egyre inkább megfordulnak Bácsalmáson a határ túloldalán élők. Akár, mint ingázó munkavállalók, vagy a gyerekek továbbtanulásának egyik kedvelt célpontja is lett a város gimnáziuma. És sohasem felejtettem el azt, hogy honnan indultam, mi mindenen kellett átlépnem ahhoz, hogy eljussak a közösségem szeretetéig, és nagyon jó visszatérni a gyökerekhez, nosztalgiázni, töltekezni azok között az emberek között, akik meghatározták azt az utat, amin ma járok.
