Bencsik István nyugalmazott újságíró hosszú évtizedekig a Szabadkai Rádió riportere és szerkesztője volt, pedig az újságírás először csak hobbi volt számára. Az egyetem elvégzése után vált ez a szakma a hivatásává, amit kimagasló színvonalon művelt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy munkásságáért 2015-ben megkapta a Napleány újságírói életműdíjat. Bencsik István negyven évi rádiózás után idén vonult nyugdíjba. Ebből az alkalomból kértük meg őt, hogy meséljen lapunknak újságírói pályájáról, a Szabadkai Rádióban eltöltött éveiről.
Bencsik István nyugalmazott újságíró
Mikor vonult nyugdíjba? Mivel tölti nyugdíjas napjait?
– Hivatalosan a munka ünnepén, május 1-jén vonultam nyugdíjba. Életem jeles eseményei érdekes napokhoz kötődnek. A Szabadkai Rádióban 1978. április 1-jén kezdtem el dolgozni, tudjuk, milyen nap ez, és ott dolgoztam 2015. október 31-éig. A Szabadkai Magyar Rádióban pedig november 1-jén kezdem el dolgozni és ott voltam nyugdíjba vonulásomig, ez év április 30-ig. Tehát bolondok napja, halottak napja és a munka ünnepe.
Szóval egészen friss nyugdíjas vagyok, még nem szoktam hozzá. Hál’ istennek most van időm, és nézem a labdarúgó-világbajnokságot. Sokat foglalkoztam sportújságírással, így nagyon érdekelnek a sportesemények. Ez az első alkalom, hogy valamennyi mérkőzést végig tudom nézni, mert újságíróként korábban soha nem volt erre lehetőségem. Emellett olvasok, kísérem a híreket. Rádiót is hallgatok, talán többet is mint eddig. Most megpróbálok visszavedleni rádiós újságíróból rádióhallgatóvá. De elég sok elfoglaltságom van a civil területen. Alapító tagja vagyok a Csornai Richárd Ökológusok Egyesületének. Nemrégiben választottak meg újabb négy évre a Szakegyesületek és Társulatok Szövetségének elnökévé. A feleségem nem nagyon szereti az ilyen tevékenységeket, mert ez külön munkával és kötelezettségekkel jár, de az embernek le kell tennie valamit az asztalra.
Hogyan került kapcsolatba a rádiózással? Hogyan lett Önből rádiós újságíró?
– Amióta az eszemet tudom rádióhallgató vagyok. Törökkanizsán születtem. Ott a szülői házban azzal kezdődött a nap, hogy édesanyám kora hajnalban bekapcsolta a kis rádiókészüléket a konyhában, ami a mai napig is megvan, és az szólt egész nap. De a sajtóhírekkel is már akkor kapcsolatba kerültem, amikor még írni és olvasni sem tudtam. Apai nagyapám úgy olvasta a Magyar Szót, hogy az ölébe ültetett és magyarázta mit csinált „ a De Guli” meg „ a Johanson”. Nem tudta az idegen neveket kiejteni, mert nem sok iskolája volt. 1968-ban Szabadkára kerültem a gimnáziumba. Ekkor vált az újságírás a hobbimmá. A Jó Pajtásnál kezdtem tudósítotóként, majd volt egy nagyon jó kétnyelvű Sada – Jelen című szabadkai ifjúsági havilap, amelynek több évig voltam a munkatársa. Itt többek között színházi bemutatókról írtam. Ez után az Újvidéki Rádióba hívtak meg nyári gyakorlati munkára. Ez meghatározó élmény volt, mert ott sok mindennel megismerkedtem, amit később a pályám során hasznosítottam, de ekkor már beiratkoztam a Természettudományi Kara biológiára, mert nekem a biológia, ezen belül is a botanika a nagy szerelmem. Bátran merem mondani és állítani, hogy Szabadkán és környékén nincs olyan növény, amit nem ismerek. Az egyetemen négyezer növényfajt kellett tudni felismerni, és megmondani a latin elnevezését, amit mindmáig tudok. Az egyetem elvégzése után azonban nem kaptam biológusként munkát. A Szabadkai Rádióban éppen volt állás, amire jelentkeztem, és ott is maradtam. Így az eredeti szakmám lett a hobbim, mert természetvédelemmel továbbra is foglalkozom, a hobbim, az újságírás, meg lett a kenyérkereső szakmám.
Visszatekintve hosszú újságírói pályájára, melyek voltak az Ön számára a legszebb évek? Mely időszakra emlékszik vissza legszívesebben?
– A legjobb évek számomra a 80-as évek voltak. Akkor fiatal voltam, kezdő, és akkor haladtam előre a ranglétrán. Abban az időben nem történhetett meg az, hogy valaki elkezdett újságírással foglalkozni, és két-három év múlva szerkesztő lett. Meg voltak a fokozatok, amit én végigjártam. Voltam gyakornok, ifjú munkatárs, munkatárs, idősebb munkatárs és aztán szerkesztő. Minimum nyolc évnek kellett eltelnie, hogy valaki a legrövidebb idő alatt elérje a szerkesztői rangot. Ebben az időben a gazdaság is fejlődött. Amikor Ante Marković kormánya volt hivatalban, akkor már a fizetéseink megközelítették a nyugat-európai fizetéseket. Az sem mellékes dolog, hogy a Szabadkai Rádió önkormányzati alapítású rádióként, a 80-as évek derekán a költségvetésének a hatvan százalékát, míg a 80-as évek végén már a kilencven százalékát a saját bevételeiből biztosította. Ez azzal járt, hogy az alapító nem nagyon parancsolhatott az újságíróknak. Abban az időben elfogadták az újságírókat, mint partnereket, többre tartottak bennünket, mint ma, és egy kicsit tartottak is tőlünk. Itt kell megemlítenem, hogy nemcsak a 80-as években, de egész pályafutásom alatt nagyon jó viszonyom volt más újságírókkal. A legszorosabb együttműködésünk a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségével volt. Együtt jártunk terepre, közben megvitattuk a hallottakat-látottakat. Ezekre az időkre mindig szívesen emlékszek.
Ez után jöttek a 90-es évek a háborúkkal és a bombázásokkal. Hogyan élte meg ezt az időszakot újságíróként?
– Az egész azzal kezdődött, hogy a vasútállomás előtti parkban annak voltunk a tanúi, hogy emberek ültek a füvön és valamiféle iratokat vártak, amivel elhagyják az országot. Nem akartak nyilatkozni, nagyon nehéz volt őket szóra bírni, de végül sikerült velük beszélnünk. Ezután Gubás Ágotával, a Szabadkai Rádió akkori főszerkesztőjével készítettünk két eseményről riport-összeállítást. Az egyik a joghurtforradalom volt, amikor a koszovói szerbek jöttek tiltakozni Szabadkára. Akkor sikerült ezt az eseményt, nem a hivatalos propaganda szemszögéből, hanem a maga valóságában bemutatni, mert az állami televízióadók úgy mutatták be a szabadkai tüntetéseket, hogy azokon ezrek, sőt tízezrek vettek részt, holott magán az eseményen háromszázat se érte el a jelenlévők száma. Viszont a nagygyűlésnek a Harcosok sorakozója lakótelepen pont akkor lett vége, amikor a bíró lefújta a városi stadionban a Spartacus–Crvena zvezda labdarúgó-mérkőzést. Onnan pedig majdnem húszezer ember jött ki. Amikor kijöttek és összekeveredtek a tüntetőkkel, a televíziósok akkor kapcsolták be a kamerákat, hogy nagy tömeget tudjanak mutatni. Mi viszont bemutattuk a valós helyzetet. A másik riport a horvátországi Vihar hadművelet elindulásakor készült, amikor menekültek a horvátországi szerbek, és a palicsi ifjúsági otthon tele volt velük. Ott nagyon megrázó beszélgetések készültek.
A bombázások idején valamennyi helyszínen ott voltam, mert egyike voltam azoknak az újságíróknak, akik ezekre a helyekre bemehettek, tudósíthattak. A mai napig megvan az akkor kapott újságírói külön igazolványom. Ekkor bombázták le a Szabadkai Rádió tíz kilowattos középhullámú adóját, ami egy akkora csapás volt a rádió számára, amit soha utána ki nem tudtunk heverni. Ennek az adónak köszönhetően száz kilométeres körzetben lehetett hallani a rádiót határon innen és túl, és éppen a kilencvenes évek eseményei kapcsán, addig rengetegen hallgattak bennünket. A bombázásokkor a légiriadók alatt is bent voltunk, mindennap dolgoztunk, nem volt szabadnap. Egyik kollégám számolta ki, hogy negyvenkét éjszakát is leügyeltem abban az időben, azóta sem köszönte meg soha senki, és egy vállveregetés sem kaptam érte. Egyszer aztán megkérdeztem az akkori igazgatót, hogy felelősségre vonnak-e, ha a légiriadó alatt otthagyom a rádiót és lemegyek az óvóhelyre. Ezt azután kérdeztem meg, amikor belgrádi kollégák haltak meg a légicsapásokban, és lebombázták az újvidéki televízió épületét. Emellett a Párhuzamos úton lévő víztorony, amely az akkori rádió épületével szemben volt, tele volt átjátszóállomásokkal, így mi is egyre nagyobb veszélynek voltunk kitéve. Választ nem kaptam az igazgatótól, de két vagy három napra rá megjött a rendelet, hogy ha megszólal a légiriadó, mindent kikapcsolunk, majd levonulunk az óvóhelyre, és amikor lefújták a légiriadót, akkor jöhetünk vissza. De ez már csak a bombázások végén történt, addig végig bent voltunk a légiriadók alatt is.
Nem sokkal nyugdíjazása előtt megszűnt a munkahelye, a Szabadkai Rádió, majd létrejött a Szabadkai Magyar Rádió.
– Ez két és fél évvel a nyugdíjaztatásom előtt történt, ha kevesebb, mint két év hiányzott volna a nyugdíjig, akkor kaptam volna munkanélküli segélyt, és megvárhattam volna a nyugdíjat. Ez azt jelentette, hogy mindenképpen el kellett helyezkednem. Felajánlották a lehetőséget, hogy dolgozzak a Szabadkai Magyar Rádióban, és én elfogadtam, amit nem bántam meg. Értek emiatt különböző kritikák, de a közszolgálati újságíró, az mindig közszolgálati újságíró marad, és tudja, hogy az a feladata, hogy idejében és hitelesen tájékoztassa a hallgatókat. Ezt próbáltam folytatni a Szabadkai Magyar Rádióban is, és úgy gondolom, ez a próbálkozás nem volt sikertelen, mert ennek a rádiónak is megvan az egyre bővülő hallgatósága.
Egy ilyen tapasztalt újságíró, mint Ön, aki nem mellesleg igen magas színvonalon művelte hivatását, mit üzenne egy kezdő újságírónak? Ön szerint milyen a jó újságíró?
– A jó újságíró, mint a jó pap, holtáig tanul. Ez azt jelenti, hogy olvas, utánanéz, utánajár a dolgoknak. Amikor rádiózni kezdtem, arra tanítottak, és ezt minden fiatal újságírónak javasolom, tartsa szem előtt, hogy a riporter nem kérdezőmasina, hanem beszélgetőtárs. A jó újságírónak továbbá ismernie kell azt a hallgatóságot vagy olvasóközönséget, akikhez szólni kíván, és figyelnie kell arra, hogy kialakítson egyfajta közvetlen, bensőséges kapcsolatot velük. Az újságírásról tudni kell, hogy ez nem munka, ez hivatás, ami egész embert igényel. Ezt nem lehet másképp csinálni, csak családi háttérrel. Én sokat köszönhetek a családomnak, hogy kibírták ezt az időszakot, mert nélkülük nem ment volna.
