Ahová Isten báránykát ad, ad legelőt is

Szerda délutánra beszéltem meg találkozót a zentai Ivković családdal, akiket Példamutató Nagycsalád Díjjal jutalmazott Zenta község önkormányzata. Nehéz lett volna olyan időpontot találnunk, amikor mindenki odahaza tartózkodik, hiszen a négy lánykának, valamint a szülőknek is sok az elfoglaltsága, így a hat tagú családból öten vártak: Róbert az apuka, Valentina az anyuka, a tízéves Noémi, a hatéves Viktória és a hároméves Erika. Vivien, a legidősebb lány nyolcadikos, és éppen iskolában volt.

Az udvarba lépve egy hétszemélyes autó árulkodik arról, hogy nagy a család, majd a belépőben a cipők száma mutatja, itt sokan laknak, sok lány. Róbert enged be és Viktória, a kis virgonc kíváncsiskodik először, vajon ki jöhetett hozzájuk. Valentina a konyhából lép elő, és az ebédlőként és nappaliként szolgáló központi térben a nagy családi asztalnál foglalunk helyet. Minden arról árulkodik, hogy a gyermekek körül forog az élet, hiszen a földszinten van a játszószoba is, és a nappaliban is plüssállatok sorakoznak az ágyon. Valentina elmondja, hogy a földszinten zajlik szinte az egész nap, a padlástér inkább a pihenőrész, és a nagyobb lányok oda tudnak elvonulni, ott tanulnak és ott gyakorolnak, merthogy Vivien csellózik, Noémi pedig hegedül és zongorázik.

A családban mindenki nagyon tevékeny. Róbert a zentai Jézus Szíve plébánián szolgál állandó diakónusként, vezeti a plébánia irodáját, részt vesz a hitoktatásban, a szentmisékben, Valentina pedig, aki osztálytanítói végzettséggel rendelkezik, a Kéz a Kézben civil szervezetben dolgozik, a lányok zeneiskolába járnak, már Viktória is, ő maga kérte a zeneovit, néptáncolnak, és egyéb elfoglaltságaik is vannak.

Arról beszélgetünk, miben más egy négygyermekes család, mint mondjuk egy kétgyermekes, mire kell nagyon odafigyelniük, mi az a többlet, ami miatt kevesen vállalják a nagycsaládos létet, és nevetve mondja Róbert, hogy elsősorban nagyon jó szervezés kell hozzá, majd boldogan mesélnek arról, hogy ők mindig is legalább három gyermeket szerettek volna, és nagyon örülnek, hogy négy lett.

– Nagyon jól meg kell szervezni a napot, jól be kell osztanunk, hogy ki mikor mit csinál, ki hová viszi a kisebbeket, ki megy értük, esetleg ki vigyáz rájuk. Abból a szempontból több tehát elsősorban a négy gyermek, hogy megtaláljuk a megfelelő logisztikát, mert a többi, a szeretet, az egymásra figyelés, a törődés az adott. A nagyszülőkre hétvégenként tudunk számítani, de míg élt a feleségem édesanyja, a lányok sokszor átjártak hozzá Adára, meg ő is sokat jött hozzánk. Az én szüleim Szabadkán élnek, így inkább mi megyünk hozzájuk látogatóba, hiszen ez nagyon fontos nekünk is, és a gyerekeknek is. Nagyon jó baráti körünk van, így őrájuk a segítségnyújtásban is számíthatunk, ha nincs kire hagyni a kicsiket, mert például olyasmit kell elintéznünk, ahová nem vihetjük magunkkal őket, a barátaink besegítenek nekünk, és ez nagyon jó érzés.

– Nekem egyszerűbb négy gyerekkel foglalkozni, mint eggyel – vette át a szót Valentina – amíg az embernek egy gyermeke van, az mindig az anyját akarja, mert egyedül van, ha viszont vannak testvérei, akkor ők egymással nagyon szépen eljátszanak. A nagyobb lányok rengeteg mindenre megtanították a kisebbeket anélkül, hogy tudatában lettek volna, vagyis nem mindent én mutattam meg nekik, sok mindent a nővéreiktől lestek el. Mivel négyen vannak, alkalmazkodniuk is kell egymáshoz, de ez egyáltalán nem probléma, ebbe nőttek bele, és biztosan előnyükre válik az életben. Egyébként arra törekszem, hogy mindegyikükkel tudjak külön is időt tölteni, mindegyik más, teljesen különböző jellemek, és mindegyiknek másfajta figyelemre van szüksége. A nagyobbak inkább egy jó beszélgetést igényelnek, a kisebbek játszást, és a tanulásba is be kell segítenem. Az esti meseolvasás elmaradhatatlan, mindenki választ magának, és általában a másikét is végighallgatják, sokszor még Noémi is meghallgatja őket. Vivien erre már nem tart igényt, de azt nagyon szerette, ha a házi olvasmányokból egy-két fejezetet elolvastam neki, aztán már könnyebben ment egyedül is. Tényleg sok a tennivalóm, de Robival igyekszünk kiegészíteni egymást. Nekem már az is nagy segítség, ha mire hazaérek, ő elmosogat, vagy valamit elpakol, elrendez, és én ezért hálás vagyok neki. Ezt nem is lehet másképp csinálni, csak így, hogy megvan közöttünk az összhang, az egyetértés.

Míg mi beszélgetünk, Viktória behozza a kiscicát az udvarról, és habár anyukájának nem nagyon tetszik az ötlet, a fotelbe ül vele, de most mégis megengedi neki, mert Viki már nagyon menne játszani, de ugye mi még témázgatunk a szülőkkel, és valamivel csak le kell foglalnia magát. Közben Erika, a legkisebb lány is lejön, és elpanaszolja, hogy nővére már el szeretné venni a tőle a tabletet, de ő nem akarja adni, majd megnyugtatja az anyukája, hogy amíg beszélgetünk, addig még nézegetheti. Közben csöngetnek, Noémi barátnője érkezik meg, és a tinik nekifognak legózni. Az élet itt tényleg ezerrel pörög.

A szülőknek valamikor a feltöltődésre, kikapcsolódásra is gondolniuk kell. Azt mondják, kettesben eltöltött idejük nem nagyon akad, de hetente egyszer összejön a baráti társaságuk, és az a kikapcsolódás. Most is oda készülnek, Viki is már azért türelmetlenkedik.

– Rájöttünk az évek alatt, hogy Valentinával egy közös hóhányásban is örömünket tudjuk lelni, mondja nevetve Róbert, hiszen nem az a lényeg, mit csinálunk, hanem, hogy együtt tegyük. Az is jó szórakozás tud lenni, csak úgy kell hozzáállni. Függetlenül a gyerekek számától, meg az elfoglaltságoktól, fontos, hogy ápoljuk kettőnk kapcsolatát, hogy tudatosan fordítsunk egymásra időt, még ha azt nem is lehet olyan gyakran megtenni, vagy hosszú időt fordítani erre. Én diakónusként a kötelező reggeli imámat itthon mondom el, mielőtt mennék a szentmisére, és Valentinának nagyon hálás vagyok azért a gesztusáért, hogy amikor csak teheti, felkel korábban és csatlakozik hozzám. Úgy érezzük, ebből mindketten épülünk, ebből mindketten erőt merítünk, ebből táplálkozunk. A közös ima nagyon fontos számunkra, figyelünk arra, hogy a családunkban meglegyenek a közös imáink, hiszen a keresztény értékek szerint igyekszünk Isten jelenlétét megélni a mindennapokban.

– Egymásért is imádkozunk, tehát imával is segítjük egymás életét – mondja Valentina. – Ha valakinek vizsgája van, dolgozatot, ellenőrzőt ír, a többiekkel azért imádkozunk, hogy sikerüljön neki.

Nem kerülhetem meg a kérdést, hogy hogyan vélekednek arról, hogy azért nem vállal a többség kettőnél több gyermeket, mert anyagilag nem engedhetik meg maguknak.

– Mi sem dúskálunk a pénzben, de ez nem csupán pénz kérdése. Mi úgy tartjuk, hogy ahová Isten báránykát adott, ad legelőt is. A gyerekeinket ajándékként éljük meg, vagyis belőlük csak öröm származik, és mint házastársak is ajándékok vagyunk egymásnak. Amikor ezt tudatosan akarjuk megélni, akkor a jó Isten olyan fantasztikus dolgokkal lep meg bennünket, amelyeket azután nem felejtünk el. Én szülerésnapomra nem kaptam szebb ajándékot annál, mint mikor a legnagyobb lányuk, aki akkor talán másfél éves lehetett, munkába induláskor odajött hozzám, átölelte a lábamat, rám nézett és azt mondta: Apa, szeretlek!

Visszatérve az anyagiakra – folytatta Valentina – kapunk családi pótlékot, meg sok segítséget a barátoktól, az ismerősöktől, a vallási közösségtől. Családi nyaralásokra önerőből nem tudnánk eljutni, de a nagyobb lányok már sok felé jártak táborokban a nagycsaládos közösségnek köszönhetően, meg a Gyermekbarátoknak köszönhetően, és idén nyáron a szegedi katolikus közösség elhívott mindannyiunkat egy közös nyaralásra, és így nyolc napot töltöttünk el együtt a Zemplén hegységben Mogyoróska településen. Most a zentai önkormányzat részéről ért bennünket ez a megtiszteltetés, ami anyagi segítséggel is járt, és amit nagyon köszönünk, és úgy gondoljuk, biztosan lesz helye, hiszen Vivien jövőre ballag, és mivel zeneközépiskolába szeretne iratkozni Szegedre, csellót szeretnénk neki venni. A dolgok tehát mindig megoldódnak, a legfontosabb a szeretet.