Két éve annak, hogy a Nagybecskereki Egyházmegyében, pontosabban Nagybecskereken és Szentmihályon Elias Ohoilledwarin atya teljesíti papi szolgálatát. Mint vallja, lassan megszokta új környezetét, a hívek is megismerték Eli atyát. Életútja nem szokványos: a muzulmán többségű Indonéziában vállalta a keresztény hitet, most pedig misszionáriusként a bánáti hívek szolgálatában áll.
A kelet-indonéziai Kei szigeten született. Egykor holland gyarmat volt, ahol misszionáriusok hirdették az evangéliumot. Elat városka lakosainak közel 90 százaléka muzulmán, akár csak egész Indonéziában. A településen öt-hat mecset van.
– Katolikus családban születtem és éltem. A vallás nagyon fontos volt számunkra, akár csak minden indonéz ember számára, legyen muzulmán, katolikus, protestáns, buddhista, vagy hindu. Szüleim aktív, gyakorló keresztények voltak. A napi imádság a családban nagyon fontos, akár csak a vasárnapi szentmise és a plébániai egyházi tevékenységben való részvétel. Sokat ministráltam és lassan érlelődött bennem a papi hívatás. Holland papok voltak a plébánosok, és szerettem volna olyan lenni, mint ők. Az általános iskola után a szomszédos szigeten levő gimnáziumba iratkoztam, ami kisszeminárium volt, speciális papi képzés. Az oda járók mindegyike papnak készül, meséli Eli atya.
A kisszeminárium után úgy érezte, hogy nem helyhez kötött pap szeretne lenni, hanem misszionárius is. Belépett a Verbita Szerzetesrendbe, és Timor majd pedig Flores szigeten, a verbita papi képzés központjának számító Szent Pál-szemináriumban folytatta tanulmányait. Filozófiát és teológiát tanult. Két év után, 2002-ben tanulmányi küldetést kapott Magyarországra.
– Amikor elindultam otthonról, azt sem tudtam, hogy milyen nyelven beszélnek Magyarországon. Indonéziában persze nem találkoztunk magyarokkal, sehol sem hallottunk magyar beszédet. Akkor még Internet sem volt. Amikor megérkeztünk Budapestre, akkor hallottam először magyar szót és láttam magyar betűket. Van két magyar pap Indonéziában, de ritkán találkoztunk, tőlünk távol szolgáltak. Elkezdtem a nyelvtanulást, majd 2003-ban folytattam teológiai tanulmányomat a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, ahol 2007-ben diplomáztam és abban az évben szenteltek pappá. Másfél évig Esztergomban szolgáltam, a belvárosi plébánián. Először mint diakónus, aztán papként. Ezután visszahívtak Kőszegre, a magyar Verbita Központba, ahol négy évig ifjúsági referens voltam. Majd újra tanulmányi kinevezést kaptam és két évig Chicagóban tanultam. Visszatértem még egy évre Budapestre, amikor Német László nagybecskereki püspök atya meghívott nagybecskereki szolgálatra.
– Egykor európai misszionáriusok járták Afrikát és Ázsiát. Most megfordult a helyzet.
– Igen. Változik a világ. Most sok misszionárius van Európában. Látjuk, hogy régebben mindenhol európai (német, holland, portugál, spanyol, magyar, lengyel) misszionáriusok voltak. Most innen már nem megy senki. Viszont Ázsiából és Afrikából sokan vannak Európában. Például Magyarországon csak a Verbita Szerzetesrendben vannak indiaiak, indonéziaiak (tehát nem vagyok egyedül, négyen-öten vagyunk) érkeztek a Fülöp-szigetekről, Afrikából. A Szalézi Szerzetesrendben vietnamiak, indiaiak vannak itt. Vannak indiai és indonéziai nővérek is. Tudomásom szerint Hollandiában, Németországban, Ausztriában és Szlovákiában is vannak ázsiai misszionáriusok. Európában kevés a papi hivatás, ami a hit válságát jelezi.
A jelenségnek viszont van egy pozitív oldala is: megmutatja a katolikus egyháznak a szépségét, a gazdagságát és a kincsét. Azt, hogy a katolikus egyház az univerzum, sokszínű és gyönyörű. Bárhol lehet szolgálni, mert a katolikus egyház egy nagy család, ahol mindenki otthon van, ahol van. Tehát itt is érzem azt, hogy benne vagyok, és hozzá tartozom, és felelősséget vállalok érte. Akkor is, ha mondjuk most Nagybecskereken vagy Szentmihályon vagyok, az az én egyházam. Mindenhol otthon vagyunk, mindenhol kell szolgálni. A verbiták jelmondata: „Az egész világ a mi plébániánk”.
Nyilván nem volt könnyű elszakadni a családtól, hiszen mint hallottuk, egy összetartó, nagy családból származik.
– Kilencen voltunk testvérek. Egy nővérem és egy bátyám meghalt, most heten vagyunk: négy lány és két fiútestvérem van. Ketten választottuk a papi hivatást. Egy időben mindhárman, a fiúk, szerzetesek voltunk, de középső bátyám később kilépett. A legidősebb bátyám Indonéziában szolgál. Édesapán útépítő mérnök volt, utakat tervezett és épített. Édesanyám háziasszony. Otthon szolgált, foglalkozott a gyerekekkel. Minden testvérem egyetemet, főiskolát végzett és dolgozik, családot alapítottak, megtalálták az életüket. Édesanyámnak15 unokája és egy dédunokája van. Kéthetente beszélgetünk, utoljára 2014-ben találkoztam velük. Édesapám 2008-ban meghalt, december elsején volt tíz éve annak. Még utoljára találkozott velem, amikor a felszentelésem után hazamentem a szentmisét bemutatni. A legnagyobb vágya az volt, hogy lásson engem papként. Látott az oltáron, a kezemből áldozott. Egy hónappal később el is ment, hirtelen.
– Otthon milyen volt a kapcsolata a muzulmán többséggel, kérdeztem.
– Az általános iskolában, az osztályban harmincan voltunk, és egyedül én voltam katolikus vallású. Az indonéz muzulmánok másmilyenek, mint az arab muzulmánok. Nálunk lehet az ember más vallású, mint a szomszédja, de mi mind „kei – szigeti emberek” vagyunk. Osztálytársaim nem közösítettek ki, jó kapcsolatunk volt. Tiszteltem a tanáraimat is, akik szintén muzulmánok voltak. A muzulmán vallás egy jó, békét akaró és szerető vallás. Akár csak a keresztény. A muzulmánok között viszont vannak ágak, irányzatok, mozgalmak. Van egy konzervatív és egy liberális irányzat, a konzervatívon belül pedig egy agresszív tanítás, amely szerint mindenkinek Indonéziában muzulmánnak kell lennie, más mindenki hitetlen. Nem tudnak békében élni másokkal, támadják a keresztényeket, buddhistákat, hindukat, azok templomait, a bevásárlóközpontokat, klubokat. Teszik mindezt a vallás nevében, azt állítván, hogy „Isten megengedi, hogy minden rosszat meg kell szüntetni”. Szerencsére a nagy többség nem így gondolja – mondta Eli atya.
Kíváncsi voltam,milyen a karácsony Indonéziában.
– A templomban ugyanaz a liturgia, de van hozzá tánc. Ott ilyenkor meleg van, és az időjárás más hangulatot is ad. Az adventi időszakban az emberek az utcán vannak, beszélgetnek. Fontos a lelki felkészülés, kezdünk bocsánatot kérni egymástól, akár levélben, akár üzenetben, akár személyes találkozáskor. Többet imádkozunk. Nem szoktunk tévét nézni, rádiót hallgatni. Kicsit csendesülünk, befelé fordulunk. Közben takarítunk, festünk, dekorálunk, otthon, a plébánián és a templomban. Adventi koszorú és karácsonyfa a házban nincs. Viszont van betlehem, amelyet advent utolsó hetében készítünk. A kis Jézust nem tesszük be, hanem elvisszük a karácsony esti misére. A mise kezdetén a bevonuláskor a kis Jézus szobrát bevisszük a betlehembe, és szentmise alatt ott van. A szentmise után az egész család együtt viszi haza (rendszerint a legfiatalabb) énekelve, majd otthon együtt bemegyünk a házba, letérdelünk és imádkozunk. Köszöntjük egymást. Ilyenkor mindenki sír. Aztán leülünk vacsorázni együtt. Ajándékot csak a gyerekek kapnak. Főként ruhát. Mert karácsonykor és húsvétkor új ruhában kell menni a templomba. Az ünnepek alatt egymást látogatjuk, eljönnek hozzánk a muzulmán barátaink is.
– Két éve érkezett Nagybecskerekre Német László püspök, egykori tanára felkérésére. Hogyan élte meg a környezetváltoztatást, mik a tapasztalatai, érdeklődtem.
– Isten akarata volt, hogy ide jöjjek. Elfogadtam ezt a küldetést. Őszintén vallom: nem volt könnyű kilépni a megszokott életből, de teljes szívvel jöttem. Ez hozzá tartozik a papi, szerzetesi és misszionáriusi hivatásomhoz. Nem szabad válogatni a helyek meg az emberek között. Úgy gondolom, hogy a beilleszkedésen túl vagyok. Elkezdtem a szerb nyelvet is tanulni, közben egyházmegyei ministráns referens és szentmihályi plébániai kormányzó lettem. Ezek mellett a székesegyházban segédlelkész vagyok, Gyuris László atya mellett. Vasárnaponként Szentmihályon mutatok be misét, hét közben betegek látogatása, házszentelés, temetés a feladatom. Amint látom, ez itt valóban egy nagy missziós terület. Szórványterület, a végeken vagyunk. Kisebbség vagyunk, magyarként és katolikusként is. És ezt itt lehet érezni. Azt is tapasztalom, hogy kevesebben járnak templomba – csak a gyerekek és nagypapák, nagymamák. Hiányoznak a 20–40 év közöttiek. Persze érezhető az üresedés, az elvándorlás. Viszont a szentmihályiak nagyon jó emberek, barátságosak, nyitottak. Az adott helyzet reményt és lehetőséget kínál. Sok mindent lehet tenni, törekedni kell arra, hogy építsük tovább Isten országát. Próbálok alázattal és megértéssel szolgálni, majd Isten gondoskodik arról, hogy mi legyen.
