Az 1849. március 5-én lezajlott kaponyai csata fordulópontot jelentett a szabadságharc délvidéki hadszínterén. A Szabadka közelében folytatott összecsapásban a magyar csapatok megállították az előrenyomuló szerb felkelő csapatokat. A kaponyai csatasíkon 2012-ben is volt egy küzdelem, amelynek vajdasági magyar középiskolás diákok voltak a főszereplői. A két összecsapásról Nagy Tiborral a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium és a moravicai id. Kovács Gyula Általános Iskola történelemtanárával beszélgettünk.
Nagy Tibor történelemtanár (Patyi Szilárd felvétele)
Nagy Tibor a kaponyai csata előzményeiről elmondta, hogy 1848. december 30-án a Kossuth Lajos vezette Országos Honvédelmi Bizottmány a fő hadszíntéren elszenvedett vereségek miatt elrendelte Bácska kiürítést. Ezt az utasítást 1849. január 20- a és 25-e között hajtották végre, amelyet a későbbi aradi vértanú, Vécsey Károly vezényelt le. Az utolsó védelmi központnak Szabadkát tették meg.
– Ez a legdélebbi terület, amit még meg akartak tartani, mindenekelőtt azért, mert Szabadka védi Bácska irányából a Szeged felé vezető utat. A hadvezetésnek Szeged megtartása, annak a városnak, amely a Tisza és a Maros találkozásánál fekszik, nagyon fontos volt. Ez azt jelentette, hogy a támadó erők figyelme Szabadkára irányult. Itt kell megemlíteni, hogy 1848 végén 1849 elején körülbelül tizenkét ezer szerb fegyveres volt Bácskában, és részben Bánátban. A szerb erőket a Tisza választotta ketté. A bánáti erők parancsnoka Teodorović tábornok volt, míg a bácskai erők élén két őrnagy állt. Mita Stejin, a sajkásszentiváni határőrök tisztje és egy Dragić nevű péterváradi határőr tiszt. A két őrnagy Szenttamáson gyűjtötte össze erőit, majd három irányból indított támadást észak felé. A balszárny Kúla–Zombor irányába hatolt előre, míg a jobbszárny a Tisza mentén pusztított. Ez utóbbiak nevéhez fűződik a Zentán végrehajtott mészárlás, a véres gyertyaszentelő, melynek során legalább kétezer embert öltek meg kegyetlen módon.
A középső csoport Topolya irányába tartott. Az ő nevükhöz is fűződnek vérengzések. 1849 január végén Topolyán mintegy kétszáz embert öltek meg. A helybéli lakosság ahol csak tudott, elmenekült a szerb csapatok elől. Ezt nevezik vidékünkön a nagy szaladásnak. Ezeknek az erőknek kellett volna valahol Szabadka előterében találkozniuk. Mita Stejin őrnagy március elején megindult Bajmok felé. Bajmokot elérve találkozott a Dragić vezette péterváradi sajkásokkal. Tehát itt egyesült a két fő erő, és együtt vonulnak Kaponya alá – ismertette a csata előzményeit Nagy Tibor.
A szerb csapatok március 4-én érték el a kaponyai csárda térségét. Eközben a szabadkaiak megpróbáltak segítséget szerezni a város védelmére. – Zomborevics Ferenc közjegyzőt elküldték Debrecenbe Kossuth Lajoshoz, hogy kieszközöljön valamilyen segítséget. Azt kell mondanom, hogy nagyon gyér segítséget kapott Szabadka. Zomborevics tizenötezer pengőt kapott Kossuthtól, és háromezer-ötszáz gyutacsot puskához. A háromezer-ötszáz gyutacs első hallásra soknak tűnhet, de ha azt vesszük, hogy a csatában magyar oldalon háromezer katona vett részt, akkor ez mindenkinek kicsivel több, mint egy lövésre volt elegendő. Kossuth legnagyobb ajándéka azonban az volt, hogy egy képzett katonatisztet, Gaál László alezredest küldte Szabadkára. Ő a szabadságharc előtt különféle gyalogsági ezredeknél szolgált, tehát tapasztalt katona volt. Kossuth pont azért is küldte a veszélyeztetett városba, hogy amit csak lehet, tisztként tegye meg Szabadkáért.
Írásos forrás nincs, ez saját véleményem, de szerintem Kossuth úgy gondolta, Szabadka nem védhető hosszú távon. Szerencsére Gaál László másképp gondolta, aki március 4-én érkezett meg az északbácskai városba – mesélte a történelemtanár. A szerbeknek összesen mintegy négyezer emberük volt, és tizenhárom ágyújuk. Ezzel szemben Gaál alezredesnek háromezer embere volt, és mindösszesen csak öt ágyúja. Az erőfölény tehát a szerbek oldalán volt. A magyar reguláris egységek között volt két század huszár, az 5. honvéd zászlóalj, egy szakasz budai gránátos, a Ferenc Károly gyalogezred több katonája. Emellett a csatában részt vettek nemzetőr alakulatok, közülük kiemelkedtek Czintula Antal egységei, a felkelők közül pedig az úgynevezett „feketesipkások”, akiket Pál Antal vezetett.
A „feketesipkásokról” Nagy Tibor elmondta, hogy az egység zömét pacséri és moravicai református magyarok alkották, akiket bosszúvágy fűtött, ugyanis falvaikat pont azok a szerb alakulatok dúlták fel, akik Kaponyánál állomásoztak. Magáról a március 5-én lezajlott összecsapásról Nagy Tibor elmondta, hogy Gaál alezredes felismerte, hogy a túlerőben lévő ellenséget csak úgy tudja legyőzni, ha meglepi őket, és ő támad először. Reggel nyolc óra tájékán indultak meg a magyar csapatok Szabadkáról Kaponyára. Czintula Antal Gaál utasítására nemzetőreivel kivált a menetből és Tavankút irányába indult, és egy ívet leírva közelítették meg a csatateret.
Paganini József sírjánál minden évben megemlékezést tartanak a szabadkai magyarok (Gergely Árpád felvétele)
Feladatuk az volt, hogy a harc hevében oldalba kapják és meglepjék az ellenséget. A szerb csapatok első egységeivel először az 5. honvéd zászlóalj egy huszár századdal kiegészülve ütközött meg valamikor tíz óra körül. Feladatuk az volt, hogy kimozdítsák az ellenséget a tüzérséggel jól megerősített állásaikból. A szerbeket a támadás váratlanul érte. A szerb csapatok egy részét, amelyek a híd előtt pihentek, teljesen elsöpörték. A híd másik oldalán lévő sajkásszentivániak ekkor beavatkoztak a harcba. A magyarok elkezdték a látványos visszavonulást. A szerbek elhagyták jól kiépített, biztos állásaikat, elmozdították ágyúikat és átkeltek a hídon, majd a Kaponya előtt lévő dombokon álltak meg. A magyarok fő erői egy óra körül jelentek meg a csatatéren és megütköztek a sajkászentivániakkal. Három óra körül a huszárok már balról támadták a szerbeket, vagyis megkezdődött a bekerítés. Ekkor a szerbek menekülésbe kezdtek. Fél négy körül Czintula egységei is megérkeztek, és teljes dühükkel vetették magukat a csatába. Négy óra tájban az egész szerb haderő menekülni kezdett Zombor felé.
A magyarok üldözni kezdték őket, amit öt óra körül abbahagytak, és visszatértek Kaponya alá. Ezzel véget ért a csata. – Pontos és hivatalos veszteségi lista sosem készült, de a nem hivatalos adatok szerint, amire azt mondhatjuk, hogy megközelíti a valóságot, magyar részről harminc ember veszett oda a csatában, szerb részről pedig megközelítőleg kétszáz. Emellett a szerbek elveszítettek egy 18 fontos óriás ágyút, két darab hatfontos ágyút és három darab háromfontos ágyút. Magyar részről a legnagyobb veszteséget a tüzérséget érte. A magyar tüzéreket az olasz származású Paganini József százados vezette, aki a szabadságharc idején csatlakozott a magyar ügyhöz.
A csatában végig helytállt és tüzérségével még a szerbek üldözésében is megpróbált részt venni. Ekkor az egyik szerb ágyúból leadott lövés eltalálta a mellette lévő lőporos szekeret. Ez a szekér berobbant és a robbanás következtében Paganini lába tőből leszakadt. A sebesültet a honvédek szekéren bevitték Szabadkára, de másnap, március 6-án belehalt sérüléseibe. Ő a magyar oldal legmagasabb rangú áldozata. A város saját halottjaként temette el, és a város költségén emeltek obeliszket a sírja fölé. Ma is megtekinthető a Zentai úti temetőben – ismertette a veszteségeket Nagy Tibor, és hozzátette, hogy a sajkásszentiváni és a péterváradi alakulatok a csatában olyan nagy vereséget szenvedtek el, hogy a szabadságharc hátralévő részében már nem vettették be őket. A Kaponyánál lezajlott események egyik nagy kérdése, hogy csatának vagy ütközetnek kell-e tekintenünk azt. Ebben a kérdésben beszélgetőtársunk a következő állásponton van:
– Mindig amellett voltam, és amellett vagyok most is, hogy Kaponyát csatának kell tekinteni. Nem a méreteit tekintve, mert a benne részt vevő katonák és tüzérség száma, az összecsapás hossza, a veszteségek száma azok nem csatára, hanem inkább ütközetre jellemzőek. Ha viszont megnézzük a következményeit, hiszen a szerb és magyar oldalon is igen komoly következményei voltak a harcnak, akkor igenis azt mondhatjuk, ez egy csata volt. Egy olyan csata, amivel elkezdődött a Bácskában, sőt az egész Délvidéken a tavaszi hadjárat. Ennek következtében a magyarok egész Szenttamásig nyomulnak. Szenttamás elesett, ami addig bevehetetlen erőd volt. Ez után a római sáncokat is áttörték a magyarok. Emellett a csatában részt vett szerb csapatok a vereség után többet már harcban nem vettek részt. Ilyen következmények egy csatára jellemzőek – érvelt Nagy Tibor. Nagy Tibor a diákjainak is tanítja a csata történetét, sőt egyszer el is játszatta velük.
– Az órákon, amikor tanítom az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot, akkor a kaponyai csatát mindig megemlítem, mert ezt egy bácskai gyermeknek tudnia kell a szabadságharccal kapcsolatban. Ezért gondoltam 2012-ben, hogy a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium diákjaival eljátsszuk ezt a csatát. Két csoportra osztottam a gyerekeket, szerbekre és magyarokra. Az akkori igazgatóval, Varga Anikóval megbeszéltük, hogy egyenruhát is adunk nekik. A legolcsóbb megoldást választottuk. Rövid ujjú színes pólókat vásároltunk. Meg volt adva, hogy melyik alakulat milyen színű pólóban harcol. Értelemszerűen a „feketesipkások” fekete pólót viseltek, a magyar huszárságot citromsárgába bújtattuk, a sajkásszentivániak fehér, míg a péterváriak kék színben pompáztak, az 5. honvédzászlóaljhoz tartozóak pedig narancssárgában voltak. Az egyenruha mellett „fegyvereket” is biztosítottunk.
A fűtésszerelők használnak csőburkot, amely valójában szürke színű szivacs, ami meg van keményítve. Először persze kipróbáltam magamon, hogy nem veszélyes-e ez az eszköz oly módon, hogy ezzel a szivaccsal néhányszor jó erősen megütöttem magamat. Szerencsére nem hogy nem fájt, még nyomot sem hagyott. Ebből a szivacsból kapott mindenki 1–1,2 méteres darabot, és azzal harcoltak egymás ellen. A csata előtt az iskolában az órák után külön alakulatokban gyakoroltattam velük a menetelést, a felvonulást, és hogy kinek mi a feladata a csatában – mesélte a történelemtanár Nagy Tibor a csatát az eredeti helyszínen, a hídnál szerette volna eljátszatni a diákokkal. Abban az évben azonban igen csapadékos volt a tavasz, és az a terület mocsaras volt. Sajnos más alkalmas területet sem talált a csatának, ugyanis a nád teljesen benőtte az egykori csatateret. Szerencsére a Duna–Tisza–Duna vállalat munkatársai a tanár rendelkezésére álltak.
Egy nagy területen levágták a nádat, hogy helyszínt biztosítsanak a nem mindennapi történelemórának. A diákokat busszal vitték ki a helyszínre. Miután a „második kaponyai csata” lezajlott, a harcban megfáradt diákokat két nagy bogrács babbal vendégelték meg. Az összecsapásról a diákok videofelvételt is készítettek, amely a helyszínen készült képekkel együtt megtekinthető a gimnázium honlapján.
