Létezik egy pareidolia néven nyilvántartott illuzórikus érzet, minek hatására bizonytalan és véletlenszerű ingereket főleg vizualitásokat (képeket) szinte precíznek és világosan felismerhetőnek érzünk.
Ismertebb példaként említhetjük, amikor fodrozódó felhőkben látni véljük emberek vagy állatok alakját vagy azok arcvonásait.
A tintapacateszt is a pareidolia jelenséget veszi igénybe, hogy megkíséreljen belelátni az emberek lelki világába. Ez egy olyan teszt, amivel mélyenszántón előhívhatjuk személyek gondolatait vagy érzéseit. Leonardo Da Vinci is megértette a pareidoliát, és tett is erre utaló megjegyzést.
Ameddig természeti képződményeken, vagy fák törzsén esetleg gyökerei nyúlványaiban látunk figurákat és arcokat, addig a pareidolia ott lesz azok képzeletében, akik távolabbra látnak a kézzelfoghatótól. Az alakok, a formák talán egy kicsit rejtőzködnek, provokálva a kíváncsi elmét. Fedezze fel – vetik oda néha. Ezek viszont részei is lehetnek valamiféle misztikus tréfának, vagy természetfelettinek, esetleg nagyon is természetesnek. Mindentől függetlenül a pareidolia behálózhatja a képzeletünket, és témát, anyagot adhat a művészetnek.
Ilyen távolba kémlelő személy a magyarkanizsai Losonc Rezső gyökérfaragó is.
A fa több mint egyszerű művészi nyersanyag. Ma a földön élő legősibb élőlényt tisztelhetjük benne, nem beszélve az őt körülvevő, évezredeken rajta csüngő archaikus és egyetemes szimbólumrendszerről. Ebből eredendően, ha a művész fát vesz a kezébe, akkor különböző áttételeken keresztül saját maga életéhez nyúl, melyben ott van a család, az álmai, a vallás, a szeretet, az állatok s az elmaradhatatlan sport.
Losonc Rezső alkotásainak látványa, a maguk mozdulatlanságában, nem pusztán esztétikai élmény, hanem gondolkodást generáló folyamat is egyben. A darabokat szemlélő, befogadó azok jelentését kiegészítheti, helyettesítheti saját reflexióival, tovább nyújtva azt a hidat, amelyet az alkotó kialakított saját maga és a mű között. Több alkotása, a néző habitusától függően, egyaránt jelentheti a művek címében már leírtakat és annál akár jóval többet is.
Az alkotó s néző természet iránti, formákat, alakokat, domborulatokat és mélyedéseket átértelmező, vonzódása itt találkozhat a képzelet határokat nem ismerő ívelésével.
Hogy is kezdődött, Rezső? Honnan ered ez a jó kapcsolatod a fával, pontosabban annak a gyökerével?
– A fát, mint dekorációt, mindig is szerettem. A házam berendezése szinte kivétel nélkül belőle van. Irtózom a művi anyagoktól, elvetem őket.
A gyökér ennek a szeretetnek és rajongásomnak a főszereplője, legfőbb alanya. Az univerzumot is mozgató karmesterként dirigáló gravitáció az, ami a gyökér fejlődését kezdetben irányítja, de neki köszönhetjük a járást, az első és későbbi lépteinket is. Láthatóan minden a kezdetekre asszociál.
Mondhatnám humorosan azt is, hogy az erdőben és a Tisza-parton járva a fák gyökerei mindig közelebb álltak hozzám, a lombozat, pedig jóval távolabb. Valójában hat évvel ezelőtt tudatosodott bennem az effajta művészet iránti vonzódás, melynek kezdete azért jóval korábbra tehető. A temerini születésű, később jó barátommá vált Nádi Endre gyökérfaragó Magyarkanizsán megrendezett kiállításán járva rájöttem, hogy Endrével rokon lelkek vagyunk. Ekkor már nekem is volt itthon néhány különös alakú fám és ágam, amit az elmúlt 30 év alatt gyűjtöttem a természetben tett sétáim alkalmával, hozzátenném: nem tudatosan.
Meg kell említenem még Bicskei Jovanka magyarkanizsai tanárnő nevét, aki mindnyájunktól már jóval korábban foglalkozott a témával. Szőlőgyökerekből készített aprócska kompozíciókat, amelyről képes dokumentumaim vannak.
Mi volt az első tárgy, amit kiválasztottál, felismertél, elkészítettél és elneveztél?
– Endre barátom biztatására, valamint egy véletlen egybeesésnek köszönhetően kezdtem el gyökérfaragói ténykedésemet. Abban az időben kezdték a telkem szomszédságában épülő, mára már elkészült, új autóbusz-állomás helyén az ártéri erdő csücskének fáit tövestül kitépni, szabaddá téve a későbbi építkezési területet.
A fák törzseit és ágait elszállították, de a gyökereket ott hagyták az esőtől, hótól áztatva heverni. Egy ilyen gyökérkupacban szúrt szemet az első alkotásom, mely két egymásba kapaszkodó birkózót ábrázolt.
Mesélj nekünk a gyökerek fejlődéséről, életéről, mielőtt a kezedbe kerülnek.
– A gyökerek világába nehezen látunk bele, észlelésünktől elzárt világ, valami módon a felszínre kell kerülniük, meg kell mutatkozniuk, hogy később alkotásokká válhassanak.
Az erdőben a fák gyökerei az éltető vizet, tápláló és létfontosságú nedveket keresik földalatti útjuk során, beszőve a környezetüket, oldalági elágazásokat növesztve Ekkor már nem hat rájuk a gravitáció. Érdekes, hogy a part menti fák végzetüket is a víznek köszönhetik. A Tisza eróziója kimossa, alámossa őket, gyökereik hiába kapaszkodnak és nyújtják magukat a végtelenségig. Egyszer csak megadják magukat és belehajlanak, beledőlnek annak a sodrába, égnek meredő, görcsösen tekergőző gyökerekkel, mintha még egy kis vizet akarnának a markukba szorítani
Milyen fák fordulnak meg leggyakrabban a kezedben?
– Olyan fafajtákkal dolgozom, melyek a közvetlen környezetemben élnek. A Tisza partján uralkodó fafajok a füzek és a nyárfák. Nagyon értékes fának tartom még a nemes akácot és az epret.
Keménységüknek köszönhetően időállók, így a belőlük készült szobrok nagyszerűen kiállíthatók szabadtéren is. Előszeretettel veszem még kézbe a vadakác gyökerét, melyből, méretéből adódóan, nagyszerű miniatúrákat tudok készíteni.
Baráti viszonyban vagyok a magyarkanizsai fahalászokkal, különösen a Muhi fivérekkel, kik már előre szeparálják számomra a kifogott fák, különben is kezelhetetlen, még inkább eladhatatlan gyökereit.
Miként választod ki közülük a megfelelő darabokat, majd milyen technikával munkálod meg őket? Mennyire avatkozol be a természet munkájába, és milyen művészeti elvet vallasz?
– Ritkán fordult elő, hogy már az első találkozásunkkor megláttam, mit is ábrázol egy szövevényes gyökér, vagy annak egy részlete. Többnyire haza szállítom és kiállítom egy megfelelő helyre, majd ezt követi a napokig, sőt néha hetekig történő szemrevételezés és töprengés.
Ebben az időben folyton szemmel tartom az alanyomat. Olyan formákat keresek benne, melyet minimális korrekcióval tudok megvalósítani. Ragaszkodom egy általam felállított szabályhoz, miszerint az alapanyagból csak elvehetek. Hozzáadni csak az esetek elenyésző százalékban szoktam, ilyen például a fej problémája. A gyökerek ritkán formálnak fej alakú kidudorodásokat. A gyökerek megmunkálását illetőn valójában csak a természet erózióját folytatom. Tanítómesteremnek az aszimmetriát kedvelő természetet tartom. Afféle eróziót végzek a munkáimon, követve a természet és mindenekfelett a Tiszának a lágy vonalvezetését. Csiszolással kimosom az anyagból az alkotást. Teszem ezt elektromos csiszoló géppel, majd a vonalak finomításakor dörzspapírral, kézzel. Van egy alkotásom, mely a Tisza pusztító munkájának ékes bizonyítéka. Egy fatörzsbe a gyökérnyakhoz közel száj alakú mélyedést vájt a folyó, melyben ott hever egy tisztán kivehető monumentális nyelv. A folyók nagyon nagy művészek.
Van-e olyan munkád, amelytől nem válnál meg?
– Van ilyen. Ez egy kisebb szobrocska, melynek címe: Az ördög kardja és a békegalamb, mely által ábrázolt figura egy visszahőkölő pózban kardjával döfni készülő démoni alakot ábrázol galambbal a fegyvere pengéjén. Több szempontból is értelmezhető ez a szobor, de most nem mélyednék hosszabb magyarázatba, megértéséhez érteni kell a jelképek nyelvén Mindenesetre az ördög környezetétől függően mindig valamilyen próbatételt, kísértést, leggyengébb pontunkat jelenti, még a galambbal való viszonyunk megmutatja, hogyan foglalunk állást a békés megoldások mellett.
Merre voltak kiállításaid?
– Magyarkanizsán kívül volt még kiállításom Bácsalmáson, Katymáron, Tótkomlóson és Szegeden. Különösen szép emlékként él bennem a katymári tárlatom, ahová a helyi Kultúrkör elnöknője hívott meg, akivel a bácsalmási kiállításon ismerkedtem meg. Természetesen, ezt mondanom se kell, hogy itthon, a városomban kiállítani számomra mindennél többet jelent.
