A fiú a sor végére állt, és megkérdezte az előtte levő férfitól, lehet-e tudni, mikor érkezik a kenyér. A férfi megvonta a vállát, felnézett a borús égre, és csak annyit mondott: addig bírja ki, hogy ne essen. Állítólag már meg kellett volna érkeznie, válaszolta kérdezetlenül is a férfi mellett álló asszony. Megigazította fejkendőjét, és virágos mintájú otthonkája zsebébe süllyesztette tenyerét. Azt beszélik, fél óra múlva jön. Az előző szállítmányt másik boltba vitték. A fiú bólintva megköszönte az információkat, és gondolataiba mélyedt. Akaratlanul is az alig néhány évvel ezelőtt hallott megállapítás jutott eszébe, miszerint ez a vidék, ahová született, akár fél Európát is képes lenne ellátni élelemmel. Látván a maga mögött egyre nagyobb számban gyülemlő embereket, kényszeredetten elmosolyodott.
Fotó: Herceg Elizabetta
Azért ez mégiscsak pofátlanság, fakadt ki egy idő után a fiú mögött álló öregember. Mintha mi lennénk a legutolsók, mindig mindenben a legvégére hagynak bennünket! Vénségemre azt kell megérnem, hogy a napi betevő falatért órák hosszat kell ácsorognom! Ha ez így lesz mindennap, akkor bizony isten magam fogom sütni otthon a kenyeret! Finomabb is, mint a bolti, az hétszentség! Az öregebbek még biztosan emlékeznek rá, hogyan sütöttük valamikor otthon a két-három kilós cipókat. Miután kivettük a kemencéből, vizes ruhába tekertük, hogy ne keményedjen meg túlságosan a héja. Alig vártuk, hogy megszeghessük, hosszában lekanyarítottunk róla egy karajt, jól megkentük disznózsírral, majd megszórtuk sóval és paprikával. Mennyei manna!
A fiú cipője orrát figyelve hallgatta az aggastyán zsörtölődését. Az járt az eszében, hogy kisgyermekként sokszor ott volt nénikéjénél, amikor az idős asszony éppen kenyeret sütött a számára mesebelinek tűnő kemencében. Mindig egyszerre többet, hogy egész hétre legyen. A frissen sült cipó mellé a nénike általában csirkepaprikást főzött. A főtt baromfihoz és krumplihoz kiválóan illett a kalácsszerű kenyérbél. Ha a kenyérsütés utáni ötödik-hatodik nap talált ott lenni az idős házaspárnál, akkor rendszerint bundás kenyeret ettek. Egy szabály volt: amíg el nem fogyott a régi, addig új kenyeret nem sütöttek. A bácsika mielőtt megszegte volna a frissen kisült kenyeret, a nagykéssel mindig keresztet rajzolt a hasára, és maga elé mormolta: Krisztus teste. Ennek az élménynek köszönhetően a fiú számára néhány évvel később, első áldozáskor, nem jelentett újdonságot, amikor a tisztelendő úr az ostyát felé nyújtva azt mondta: Krisztus teste, ő pedig egy Ámen után szájába vette a megszentelt kovásztalan kenyeret.
Igaza van a morgolódó öregnek, fordult meg a fiú fejében, nem kell belenyugodni ebbe a megalázó szerepbe, magunknak kell kenyeret sütni. A hiány beköszönte óta édesanyja már többször is készített otthon kenyeret. Az éléskamrában mindig legalább két zsák liszt állt, mert sose lehet tudni. És íme, most milyen jó, hogy van, gondolta a fiú, egyféle biztonságot jelent. A kenyérhez a liszt mellett még élesztő és egy kevés víz, só, cukor, olaj kell, ami szerencsére szintén van otthon. A fiú többször végignézte, ahogyan édesanyja a kenyeret készítette: a nagyvájdlingban dagasztotta, majd órákon keresztül kelesztette, átgyúrta, leeresztette, mire végül a sütőbe került a massza abban a sütőformában, amelyet nagyapja hozott egykor a kenyérgyárból, ahol évtizedekig dolgozott. Mégsem hagyta el a sort. Nem várhatta el édesanyjától a rendszeres kenyérsütést, amikor neki is dolgozni kellett járnia.
Maradt és várt. Akkor még nem tudhatta, hogy a sorban állás meghatározó élménye lesz, akárcsak az út mentén, palackokban árusított benzin látványa, a behívótól való félelem, és a rendszeres áramkorlátozások. Mindazon megpróbáltatások, amelyek az utána következő nemzedék számára már csak egzotikumnak, térségbeli sajátosságnak számítanak majd. Kétségtelen, hogy csak azt tudjuk igazán értékelni, aminek a hiányában részünk volt, fogalmazódik meg benne évekkel később: a kenyér is ide tartozik. Ehhez a meglátáshoz nyilván az is hozzájárult, hogy a kenyér náluk otthon mindig kifejezett tiszteletnek örvendett. Nem volt elpazarolt kenyér. Amit nem fogyasztottak el, és amit nem evett meg a jószág, azt a sütőben kiszárították és ledarálták prézlinek. Kenyeret tilos volt földre dobni, ha véletlenül leesett, azonnal fel kellett venni, megfújni és leporolni róla a koszt.
A fiú tíz évvel később Hollandiában szembesült először a kenyér sokféleségének tényével, a kenyérnek a más élelmiszerekkel azonos rangjával. Ámult-bámult a rotterdami bevásárlóközpontban tapasztalt bőséges kenyérkínálat láttán. Annak ellenére, hogy ezeket a különböző magvakkal megszórt, különleges lisztből készült „süteményeket” ő nem is nevezte igazából kenyérnek. A kenyér számára mindig is búzalisztből, legfeljebb rozsból vagy kukoricából készült. Kenyér az, amit a nénikéje sütött hatalmas kemencéjében, amit nagyapja hozott haza a kenyérgyárból, amit édesanyja süt otthon, amiért olykor több tizedmagával órákon át kellett sorban állnia.
A sor közepe táján volt, amikor a sarkon befordult a fehér kiskamion a mindennapival. Éppen szemerkélni kezdett az eső. A tömeg megbolydult, egy-két keresetlen szó is elhangzott, szerencsére az egyik elárusító még időben kiszólt, hogy nem kell tolakodni, mindenkinek jut egy-egy vekni. Kivárta a sorát, majd kezében a langyos kenyérrel hazáig futott. Már késett az iskolából.
