1955-ben érettségiztem és az osztály ballagásával a Magyar Tannyelvű Főgimnázium is kiballagott a város több évtizedes tisztes múltú tanintézményeiből. Megszűnt a Messinger nevű iskolánk, az Alma Mater, amelybe előttünk már 40–50 éven át tanultak a diákok. Az utánunk következő nemzedék már a szerb gimnázium épületébe járt.
Még az érettségi előtt négyen elhatároztuk, hogy felderítő utat teszünk Belgrádban, ahová menni készültünk tovább tanulni. Az akkoriban még létező Szünidei Szövetség tagsági könyvecskéjével váltottuk meg a vonatjegyünket. Ezzel a tagsági könyvel ugyanis 75 százalékos kedvezménnyel utazhattunk – ha öten vagyunk. Négyen voltunk, az ötödik jegyet csak kiváltottuk. Négyen – Németh István, aki vegyésznek készült, Ferdinándy Károly, aki nyelvet ment tanulni Belgrádba, akárcsak Grolshammer Béla és jómagam is. Béla német szakra iratkozott később, én az angol szakot választottam.
Térkép segítségével jártuk Jugoszlávia fővárosát. Az egyetem angol szaka a Mihajlo fejedelem utcájában volt, éppen a Stráfta, a fiatalok korzója mellett. A sétálóutca az Orosz Cár kávéháznál kezdődött és a Kalemegdan bejáratáig tartott. Ezen a másfél-két kilométeres szakaszon a fiatalok ezrei sétáltak tömött sorban, minden délutántól estig. 1956 őszén a tanteremből kijövet leállítottak szerb kollégáink, hogy megkérdezzék, mi történik Magyarországon, mert az esti lapok szerint Budapesten kitört a forradalom. Fogalmam sem volt az eseményekről, de a Borba című újság esti kiadása – az olvasók csak revolver lapnak hívták, mert tele volt alvilági hírekkel –, megerősítette a szerb diákok híreit. Akkoriban a szerb diákok még nem nagyon rajongtak a Szovjetunóiért, nagy felháborodást váltott ki, hogy Bulganyin, aki egy szovjet állami küldöttséggel Titónál járt, az égő cigarettáját a földre dobta, cipőjével eloltotta. Kulturálatlanságnak tekintették, a tárgyalások színhelyét mégis tisztelet övezte. Az Ifjúsági Szervezetünk összejövetelein sokan kikeltek a szovjetek ellen emiatt. Ezenkívül még frissek voltak az emlékek 1948-ról, amikor a Szovjetunió blokád alá helyezte Jugoszláviát.
Általában hétvégeken utaztam haza, otthon azonban már a rádió bőségesen ismertette az eseményeket. Napok múlásával már arról is értesülhettünk, hogy sokan menekülnek az országból, nemcsak Ausztria, hanem Jugoszlávia felé is.
Abban az időben éppen nem volt albérleti szobám, hanem egy utazási irodában csak öt napra vettem ki egy szobát, így minden héten fel kellett újítani a bérleményt. Így olcsóbb volt nekem, mert péntek délután már utaztam haza és hétfő reggel korán jöttem vissza Belgrádba. Az utazási irodában ismerkedtem meg egy házaspárral, akik Budapestről érkeztek. A férfi labdarúgó-edzőnek mondta magát, a Honvéd labdarúgóit edzette, a feleségével és olyan 8–10 éves fiával menekültek. Segítettem nekik tolmácsolni, később összebarátkoztunk, mindennap együtt voltunk. Egy nap arra kért a férfi – ha jól emlékszem Csiri nevet mondott – menjünk el a Partizan labdarúgóklubba, mert szeretne nemcsak dolgozni, hanem egy kis pénzt is keresni. A Partizan mégis a Honvéd jugoszláv párja lehet. Elmentünk, bemutatkozott, felkérték, hogy legyen jelen egy edzésen és utána írjon véleményt a csapat játékának jobbá tételére.
Meg is írta dolgozatát a futballisták játékáról, le is fordítottam irományát, csak egy baj volt, nekem fogalmam sem volt a labdarúgásról és mi is az a becsúszó szerelés. Ő pedig erről írt hosszadalmasan. Szerencsémre a Partizan kapusa egy magyar faluból származott, Pantelic volt a neve, az lefordította a pesti edző megjegyzéseit. Nekem feltűnt, hogy ennek a kapusnak a tenyere hatalmas volt, Csiri meg is jegyezte, hogy ez nagyon jó, ha a kapusoknak hatalmas a tenyerük. Életemben csak egy embert láttam ilyen hatalmas tenyérrel, az Alija Sirotanović volt, elemista korom sztahanovista vájára, akinek képe még a legnagyobb névértékű bankókra is felkerült. Egy téli szünetben ugyanis nagybátyámnál töltöttem egy hetet, aki a brezai bányában vízelvezetéssel foglalkozott. Vele mentem le egy 300 méter mély tárnába és ott láttam az öreg vájárt. Akkoriban már egy megtört öregember volt, gyakran megállt a csille mellett lapátjára támaszkodva. Valamikor úgy tanultam, hogy neki a kovácsok külön készítettek nagy lapátot. Ezzel sikerült neki országos rekordot felállítani.
Ebédelni mentem Fa Jenő kollégámmal és becskereki osztálytársammal, amikor megemlítettem neki, hogy az angol szak hirdetőtáblájára valaki kitűzött egy papírlapot, amelyen az állt, hogy egy külföldi ügynökség angolul és magyarul tudó egyetemistákat keres fordítói munkára. Jelentkezni a Majestic szállóban kellet. Megbeszéltük, hogy szerencsét próbálunk, legalább egy kis pénzt is kereshetünk.
A következő napon el is mentünk a szállodába, ahol egy középkorú úr fogadott bennünket. Megkérdezte milyen nyelven akarunk vele értekezni, mert lehet franciául, németül vagy angolul is. Ő svájci, a genfi Nemzetek Palotájából érkezett, neki mindegy milyen nyelven kell beszélnie. Mi persze az angolt választottuk, németül ugyan tudtunk, de franciául nem tanultunk.
Az úr bemutatkozott, Maurice Sandersnek hívták, és ő volt az Európai Kormányközi Menekültszervezet főképviselője Belgrádban. Elmondta, hogy ha beleegyezünk a feltételekbe, akkor a munkaidő délelőtt 9 órakor kezdődik és délután 5 óráig tart, azzal, hogy délben másfél órás ebédszünet van. A munka abból áll, hogy a lakosztály egyik szobájában felsorakoztatott vaskazetták fiókjaiban elhelyezett kartonokat kell rendszerezni, kiszűrni a kettősségeket és a neveket – a menekültek nevét ábécérendbe rakni. A kartonok a magyarországi menekültek nevét, születésük helyét és idejét, foglalkozásukat és esetleges házastársuk nevét, valamint Jugoszláviába való érkezésük napját tartalmazták. A kartonokon az is szerepelt, hogy kívánságuk szerint hová akarnak elvándorolni. Ezért a munkáért 22 000 dinárt kapunk.
A fizetés nagyon kecsegtető volt. Az apám egy önkiszolgáló üzlet több évtizedes tapasztalattal rendelkező hentes részlegének a vezetője volt, és ő fele annyit keresett, mint amennyit most felkínáltak nekünk. A mi havi zsebpénzünkhöz képest pedig fejedelmi jövedelem volt ekkora dinárösszeg.
Másnap a szerződést aláírtuk és már el is kezdhettük a munkát. A kartonrendszer borzalmas állapotban volt. A menekültek ugyanis az országba való belépéskor nyilvántartásba kerültek, amikor a határrendőrségen jelentkeztek és a rendőrök kiállítottak róluk egy kartont. Ezután elszállították őket egy menekülttáborba, ahol újból jegyzékbe vették őket, később jelentkeztek egy befogadó ország képviselőjénél, ahol adataik egy újabb kartonra kerültek, de miután valamilyen okból kifolyólag az illető ország képviselője nem vette fel őket az utazási listára, a táborban maradtak. Egy karton például Kis Istvánról szólt, egy másik egy István Kisről. Nem beszélve esetleges feleségéről, aki gyakran Kis Istvánnénak volt feltüntetve, de előfordult olyan karton is, ahol Nagy Emeseként szerepelt ugyanaz a személy. A hivatal külföldi munkatársai, akik előttünk és velünk együtt dolgoztak, a fejüket fogták és képtelenek voltak felfogni azt, hogy házasságkötés után a magyar feleség miért mond le a saját nevéről és veszi fel a férje nevét.
– Ez középkori patriarchális szokás – mondogatták.
A kartonok rendezését a hazaiak közül még hárman végeztük. Valamennyien Szabadkáról jöttek. Pataki László dolgozott velünk, a színész-rendező és a felesége, valamint Dévavári Dér Zoltán, a 7 Nap újságírója. Minden pénteken utaztak haza ők is és hétfő reggel jöttek vissza Belgrádba.
A kartonokat nagyon nehéz volt egyesíteni. Olykor a foglalkozás segített, máskor a születési idő és hely, de a kívánt elvándorlási ország is támpontul szolgált. A sok ezernyi kartonból a végén húszezernyi maradt. Persze a repatriáltak nélkül. Ezek a személyek egy idő után ugyanis honvágyuktól vezérelve, vagy kiábrándulásuk miatt esetleg más okokból kifolyólag visszatértek Magyarországra. A végén, 1957. december utolsó napjaiban, amikor a menekültszervezetünk befejezte belgrádi tevékenységét, arra is volt példa, hogy egyesek Jugoszláviában maradtak, összeházasodtak itteni fiatalokkal.
Nekem az első munkahelyem volt a menekültszervezet. Angol nevén jelöltük, ICEM volt a rövidített angol neve. Ugyanis Belgrádban működött egy másik menekültügyi hivatal, ez az ENSZ keretében dolgozott, és székhelye is máshol volt, a Svetozar Marković utcában, csak Svetozar Ofisznak hívtuk. Jobban volt felszerelve, mint a mi képviseletünk, de egymással nem versengtünk.
Tanulnom kellett minden irodai tevékenységet. Egy napon Sanders úr megkérdezte, hogy ki gépelne neki egy menlevelet a menekültek névsorával. A menlevél útlevélnek is számított, a menekültek ilyennel utaztak egy teherautó rakterében a reptérre, vagy egy határátkelő helyre Szlovéniában, Olaszország felé. Jelentkeztem, mert úgy gondoltam, hogy egy menlevél legépelése nem okozhat semmilyen problémát. De okozott. A menlevelet ugyanis egy sokszorosítható lapra, egy matricára kellett gépelni és a következő napon a főnök négyszemközti beszélgetésre hívott meg. Az ilyen beszélgetések általában a fürdőszobában zajlottak.
Amikor bementem, még hallottam Pataki Laci hangos megjegyzését:
– A főnök a kolléga urat fürdőszobára hívja. Kolléga úr, vigyázzon az erkölcseire!
Megjegyzését félhangos kacagás kísérte, ezt még hallottam, és vörös arccal bementünk a fürdőbe. A főnök elmondta, hogy nem szégyen bevallani valamit, amit nem tudunk. Matricára ugyanis írógépszalag nélkül kell írni, és a betűket nem szabad átütni, először a hibás betűt egy lakkal kell átkenni, amelyen a nyomdafesték nem itatódik át, nem hagy nyomot a fehér papírlapon. Utána már a betűhiba nem látszik. A matricát vissza adta és megkért, hogy az utasítása értelmében írjam át.
– Nem történt semmilyen perverz dolog gyanúsításod ellenére sem – magyarázkodtam Lacinak. De csak kaján kuncogás volt a válasz.
A szöveg átírása után ki is kellett nyomtatni a szöveget, méghozzá 20 példányban. Ezt a Svetozar Ofiszban kellett elvégezni, mert csak nekik volt sokszorosítójuk. Sofőr vitt el, és nagy örömömre szolgált, hogy ott egy kolléganőmre leltem, akit Zorica néven ismertem az egyetemről, de kiderült, hogy az ő neve tulajdonképpen Hajnalka. Megmutatta a sokszorosító kezelését, figyelmeztetett, hogy a festékkel vigyázzak, ingre ne kerüljön belőle, mert ruhából csak ollóval lehet kiszedni. Így az ICEM-ben nemcsak a matricák gépelését tanultam meg, hanem a sokszorosító kezelését is. Valóságos irodatechnikai szakértő lett belőlem.
Egy napon Dévavári Zoli megkérdezte tőlem, hogy mennyire vagyok jóban a sofőrrel, mert ki kellene, hogy vigyen bennünket a reptérre. Délután jön ugyanis a Bözsi.
Értetlenül néztem rá, nem értettem, hogy milyen Bözsit kell fogadni a repülőtéren. Nevetve válaszolt, hát Elizabeth Taylor érkezik Belgrádba, neve pedig magyarul Szabó Bözsi.
Sofőrünk azonnal beleegyezett a fuvarba. A belgrádi repülőtér akkoriban a városban volt, Új-Belgrádban. A kifutó pálya körül vízszintesen felerősített farönkök voltak felsorakoztatva, az érdeklődők ezekre a korlátokra támaszkodva várakoztak a repülőgépek utasaira. A füves pályán landolt is a gép, és az oda gurított lépcsőn hamarosan fel is tűnt a színésznő.
A gépmadár majdnem előttünk ereszkedett le és a lebattyogó színésznőnek odakiáltottam, hogy:
– Hello Elizabeth! Wellcome in Belgráde!
Meglepetten nézett felénk, éreztem, hogy tekintetünk szinte összeér. Felénk fordult majd hozzánk szaladt. Kezét nyújtotta, Zoli barátunk elkapta és kezet csókolt neki. Egy kissé meglepődött, úgy látszik életében nem nagyon csókolgattak neki kezet. Zoli előkapott egy fehér papírlapot és felé nyújtotta. A színésznő azonnal megértette, hogy autogramot akar a barátunk. Odakanyarította a nevét, ránk mosolygott. Megkérdeztem tőle milyen volt az utazás, kedvesen válaszolta, hogy jó volt, de a kísérője akkor már oda is ért, és elhívta.
Zoli nagyon boldog volt. Már szőtte is a tervet.
– Az aláírás fölé majd odaírom, hogy a 7 Nap olvasóinak szeretettel, és a szerkesztőségben nagyon boldogok lesznek. Csak adatok kellenének arról, hogy mit is akar a színésznő Belgrádban.
Ajánlottam neki, hogy menjünk át az Orosz Cár kávéházba, a mi szállodánkkal rézsút szemben, ott gyülekezik a belgrádi arisztokrácia meg a színészvilág, talán felbukkan valaki az ismerősök közül is.
Az Orosz Cár kávéház a Majestic szállótól 50–60 méternyire volt, a Mihajlo fejedelem utcán. Volt neki egy oldalbejárata is, ott önkiszolgáló étterem működött, bent azonban vastag szőnyeg volt leterítve és vörös bársony huzatú fotelek között alacsony dohányzóasztalok álltak. A vendégek a régi Belgrád előkelőségei közül kerültek ki. Nyugalmazott bírák, ügyvédek, egykori gárdatisztek üldögéltek esténként és vitáztak az aktuális politika eseményeiről. A vendégek között színészek is voltak, meg zenészek. Nem nagyon szerettem odajárni, egyrészt azért, mert az önkiszolgáló étterem árai nem voltak éppen diákzsebekhez szabva, meg azért is, mert egy ismerős nyugdíjas gárdatiszt ismerősöm is gyakran megfordult a vendégseregben. Nem akartam, hogy kávéházi látogatásom miatt esetleg megdorgáljon. Kiskoromban apámat elkísértem kétszer is a Vrnjacka Banja-i gyógyfürdőbe, és ahol megszálltunk, ott bérelt egy szobát egy Kragujevacról Belgrádba költözött család is. Miró, a család unokája nagyjából egy idős volt velem, és a szobában lakott az anyjával és a nagyanyjával együtt. A lány apja repülőtiszt volt, de az 1941-es légi harcban Belgrád légiterében gépét lelőtték a németek és meghalt. A későbbi évek folyamán családjaink kapcsolatban maradtak, de a nagyapával, az egykori gárdatiszttel csak akkor ismerkedtem meg, amikor Belgrádba kerültem. Egykor a királyi gárda magas rangú tisztje volt, szeretett parancsolgatni. Az unoka, a velem majdnem egyidős lány Párizsba került a konzervatóriumba. A nagyapa mindig okított, hogy olyan hivatást válasszak magamnak, amely nem függ egy politikai rendszertől sem. Lám az ő unokája talán zongoraművésznő lesz, de a legrosszabb esetben is zongoratanárnő, megélhetése be lesz biztosítva. Ezt valószínűleg azért mondta, mert őt megfosztották mindenétől, csak egy kis nyugdíjat kapott, pedig egykoron igen magas pozíciót töltött be a jugoszláv királyi hadseregben. Miró barátnőm később igen sikeres zongorahangversenyt adott a belgrádi Hadseregotthonban. Még később, amikor a Magyar Szó újságírójaként a Tanjug hírügynökségbe járogattam anyagokért, Miro a francia osztályon dolgozott, mint fordító.
(Folytatjuk)
