Az Orosz Cár kávéház már színültig tele volt vendégekkel, amikor sötétedés után odaértünk. Zoli barátom gyorsan szemügyre vette a vendégsereget, filmeseket keresett, hogy kikérdezze őket.
Az ICEM képviselete napról napra bővült, a menekültügyi szervezet főképviselői érkeztek Bécsből, Münchenből, Franciaországból, Görögországból, sőt még az Egyesült Államokból is. Orvost is kaptunk dr. Halazonetisz személyében, aki görög volt, de mindenki doktor Halnak hívta. Az Egészségügyi Világszervezet sárga könyvecskéjét osztogatta, és a benne felsorolt betegségek elleni oltást adogatta be mindenkinek. Nevetve mondta, hogy ha valaki hétfőn ásítozva dolgozik, be fogja oltani álomkór ellen is.
Dr. Hal alacsony, örökmozgó kolerikus természetű emberke volt. A fürdőszobát is elfoglalta, rendelőnek nevezte ki. Mindig volt páciense. De minket is szurkált vérhas, tífusz meg tetanusz ellen. Főnökasszonyt is kaptunk, egy fiatal lányt, aki alig egy-két évvel volt idősebb, mint mi, egyetemista fiatalok. Egy másik főnökasszony is érkezett Bécsből, ő az ausztrál missziónak volt a képviselője, mellé osztottak be engem is. Újabb menleveleket kellett gépelnem, de most már sokkal hosszabb névsorral. Naponta többször is elvitt a sofőr sokszorosítani. A főnökasszonyom érdekes mód angolul nem tudott, csak németül. Nekem kellett neki is fordítani. A Svetozar Ofisz is kapott egy új főnököt, aki New Yorkból érkezett, ő volt az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa belgrádi székhellyel. Magas rangú személyiség volt. A menleveleket, amelyeket útlevélként kezeltek a határon, ő láttamozta és az aláírásával került a jugoszláv külügyminisztériumba, majd onnan a határra a menekültekkel együtt.
A mi tevékenységünk is napról napra bővült. Egyre több ország jelezte, hogy befogad embereket. Egy új hivatalnok hozzánk a Lutheránus Világszövetségből jött, magyar ember volt, és mindenkivel nagyon szívélyesen beszélgetett. Mindenki kapott tőle egy magyar nyelvű Bibliát. Valamilyen vallási szervezet két képviselőnője is megérkezett Afrikából, Landrover gépkocsijukat ők vezették több ezer kilométeren keresztül a fekete kontinenstől Belgrádig.
A személyzet bővülésével a szállodai lakosztály nagyon szűk lett. A jugoszláv kormány egy új helyet ajánlott fel a hivatalnak, az Avala hegységhez vezető úton Jajinciban, egy gyümölcsös közepén álló villát kapott az ICEM.
Az én listakészítő feladatom is bővült. Habár most már volt sokszorosítónk, de a főnökség úgy döntött, hogy az utaslistákat teleprinteren kell továbbítani New Yorkba és Genfbe. Egy külön helyiséget kaptam, hogy nyugodtan dolgozhassak.
Csak később tudtam meg, hogy dr. Hal sokat panaszkodik temérdek munkája miatt, nem győz mindent elvégezni, ezért segítséget kért a kirendeltség újonnan kinevezett vezetőjétől. Engem neveztek ki, hogy Gerovóban, az egyik menekülttáborban legyek az orvosi bizottság kisegítője.
A gerovói menekülttábor Zágráb és Fiume között, Gorski Kotar hegyeiben, egy erdőség közepén állt, az egykori Jugoszláv Királyi Hadsereg első világháborús időkben létesített büntetőtábora volt. Az első falu félórás autózás után volt elérhető, a tábor lakói hetente egyszer látogathatták meg, vehettek valamit az ottani boltban – ha volt pénzük. A faluba egy teherautó rakterében ülve lehetett utazni. Hogy honnan volt pénzük, azt nem tudtam meg.
Madame Pudartól, a titkárnőtől megkaptam a hálókocsis vonatjegyemet, és ő értesített, hogy a gerovói vasútállomáson egy kocsi fog rám várni, amely majd elvisz a kijelölt táborba. A vasútállomáson egyetlen utasként szálltam le a vonatról. A kocsi egy dzsip volt, vezetőjét már ismertem, korábban Belgrádban dolgozott velünk. Fangiónak hívtuk, mert fiatalabb éveiben autóversenyző volt. Útba igazított, hogy ne bratyizzak senkivel se, ha vége a munkaidőmnek, menjek a szálláshelyemre, a könyvtárból vegyek ki könyvet és maradjak távol mindenkitől. Szálláshelyem egy montázsházban volt, három lakosztállyal.
A táborparancsnok egy ausztrál ember volt, nagyon nehezen értettem meg a mondókáját, mert nemcsak motyogott valamilyen ausztrál tájszólással, de az asztalán levő whiskys üveget is alaposan meghúzogathatta, legalábbis az üveg tartalma ezt mutatta. Megjött dr. Hal is, aki rögtön megkérdezte, hogy a fényképezőgépemmel mit szoktam csinálni. Megmondtam, fényképezni.
– És mit csinálok a filmmel? – kérdezte
– Előhívom otthon a fürdőszobánkban.
– Maga ért a laboratóriumi munkákhoz? – érdeklődött.
– Persze, tanultam a becskereki fotóklubban.
– Rendben, az Eszékről jött röntgentechnikusnak két nap múlva vissza kell utaznia, maga fogja majd végezni az ő munkáját.
Az új megbízatásom nagyon meglepett. De később Svetozar, az eszéki technikus elmondta, hogy a röntgenfilmek előhívása ugyanolyan, mint a fotófilmek hívása, csak ezek nagyobb méretűek. A röntgenfelvétel készítését pedig egy könyvből kell elsajátítanom, abban találom majd meg a táblázatot, hogy egy-egy ember átvilágítására mennyit kell exponálni, attól függően milyen testes, kövér vagy sovány az illető. Most értettem meg, miért esett rám a választás, hogy ki menjen a gerovói táborba, mert a főhadiszálláson mindenki tudta, hogy fényképezek és a képeket magam dolgozom ki.
A táborban több bizottság is tevékenykedett. Ott voltak az ausztrálok, a belgák, a franciák, néhány nappal később amerikaiak is érkeztek, meg dánok. Minden bizottság válogatott a menekültek között. És minden bizottság meg akart győződni arról, hogy a befogadást kérvényező személy makkegészséges. Leginkább a tüdőbajosoktól féltek, és bizony nagyon sok menekült azért esett ki a válogatásból, mert valami nem volt rendben a tüdejével
A tábor menekült része három nagyobb csarnokból állott. Az egyikben voltak elszállásolva a férfiak – ők nevezték el bikaistállónak –, a középsőben a házas családok éltek, egy-egy családot függönytakaró választott el a másiktól, a harmadikban a nők laktak. A bikaistállóban gyakoriak voltak a verekedések, sőt még a késelések is. Az emberek idegesek voltak, hiszen majdnem egy évig éltek már táborban, és azt sem tudták hova fognak kerülni, melyik ország felvételi bizottsága fogja őket befogadni. A női csarnok sem volt nagyon csendes, itt is állandóak voltak a veszekedések. A három csarnokba egy kapun keresztül lehetett menni, a kapuknál jugoszláv rendőrök voltak a kapuőrök. Csak engedéllyel lehetett átmenni egyik táborrészből a másikba. De a menekültek is csak engedéllyel jöhettek ki. Természetesen volt még néhány kisebb épület is a tábor területén, egyikben volt az orvosi rendelő, a verekedésekben megsérült táborlakókat itt látták el első segélyben. A másikban székeltek a rendőrök, akik az engedélyeket állították ki.
A táborban a feszültséget nemcsak a kilátástalanság váltotta ki, hanem az a tény is, hogy sokan hiába akartak kivándorolni egyik-másik országba, de nem fogadták be őket. Vagy a mesterségük nem volt elfogadható, vagy az egészségügyi állapotuk nem volt megfelelő. Fizikai munkákra írtak ki pályázatokat, a felvételező pedig alkatilag gyenge volt. A belgák például csak olyanokat fogadtak be, akik bányamunkára vállalkoztak és családosak voltak. A táborban élő menekültek 90 százaléka nem tartozott a műveltebbek közé, a legtöbben kétkezi munkások voltak. De egyesek besúgóknak is jelentkeztek, de hogy mit kellett jelentgetniük egymásról, nem tudom. Az iskolázottak hamar találtak befogadó országokat. Volt egy házaspár is, a férfi magas, hórihorgas volt, egy magyarországi egyetemen kínai nyelvet tanított. Ő Tajvanra szeretett volna menni, be is fogadta a kínai állam, később írt is nekem, megköszönte, hogy segítettem neki, csak azért sajnálkozott, hogy termete magas volta miatt minden csoportból „kilátszott”. De nem bánta, mert új hazájában hamar feltalálta magát. Az egyetemi hallgatók is gyorsan találtak maguknak célországot. Néhányan Svájcba kerültek, egy napon Genfből kaptam tőlük levelet.
A főépületben, a rendőrség kaszárnyája és a kantin ellett voltak a missziók irodái, az én röntgenlaboratóriumom, egy rádióállomás, ahol fiatal lányok szerkesztették a hangosbeszélő napi programját, ők jelentették be, hogy milyen misszió érkezett, hány menekültet vesznek át, milyen foglalkozásúakat keresnek. A bejelentések között pedig zeneszámokkal szórakoztatták a tábor lakóit. Ebédelni a kantinban lehetett, a konyha igen jó ízű ételeket főzött.
Engem egy montázsbarakkban szállásoltak el. Ebben három lakosztály volt, az egyikben és a másikban amerikai tengerészgyalogosok voltak elhelyezve, valamilyen őrző-védő szolgálatot teljesítettek, a harmadikban én laktam egy osztrák fiatalemberrel, aki Indiából érkezett.
Hétvégékre kiürült a tábor külföldiek lakta része. A missziók tagjai kocsiba ültek és kirándulni jártak a közeli városokba, vagy a tengerpartra, Abbáziába. Fangióval egy hétvégén mi is dzsipbe szálltunk és elutaztunk. Többször már nem „rándultunk ki” a tengerre, az én munkám is lecsökkent, valószínűleg a röntgenfelvételek végzését a menekültek számára tevékenykedő rendelő vette át. Én is visszautaztam Belgrádba.
Egy napon újabb kérelem érkezett, a francia missziót kellett elkísérnem Ilokra, a régi várban létesített menekülttáborba. Hiába mentegetőztem, hogy nem tudok franciául, azzal utasítottak el, hogy azt a néhány szót meg mondatot gyorsan meg fogom tanulni, amit majd a kartonokba kell írni. A beidézett menekültek válaszait, amit adnak majd a misszió tagjainak, azt majd egy hivatalos tolmács fogja lefordítani. A várban rengeteg nő élt, és a franciák varrodák számára kerestek munkaerőt.
Egy esős nap délelőttjén érkeztünk meg kocsival Ilokra. A vár bejáratánál, a kapuban unatkozó emberek álldogáltak, bent a várudvaron pedig tébláboló emberek várták a szebb időt. Jöttek szép sorjában a jelentkezők, majdnem mindnyájukat a franciák befogadták. Csak a nagyon rossz bőrben levőket utasították vissza, előnyben azok az asszonyok voltak, akik varrni tudtak. Több mint száz asszony lélegezhetett fel megkönnyebbülten aznap délben.
Egy napon egy levél érkezett Ausztráliából. Egy osztálytársam írta. Pufinak hívtuk, magas, erős termete meg túlsúlyossága miatt. Nagyon meglepődtem a postai küldeményen, nem tudtam, hogy disszidált volna. Bár nekünk is súgták a külföldi hivatalnokok, hogy ha én is útnak szeretnék indulni, csak szóljak, nem tesznek kifogást az ellen, hogy a menlevélbe a saját nevemet gépelem és felszállok egy teherautóra, vagy elmegyek a reptérre. Engem valahogy nem vonzott a távozásnak ilyenfajta módja.
Pufi velem együtt érettségizett, ő is Belgrádban tanult az egyetemen, ő az orvosit választotta. Ausztráliából küldött levelében írta, hogy kilátástalannak tartotta a további tanulását Belgrádban, egy barátjával elhatározták, hogy Szlovénába mennek, átússzák a Mura folyót, és a túloldalon, Ausztriában menedéket kérnek, magyaroknak vallják magukat. Kezdetben Bécs mellett szállásolták el őket, majd Trieszt mellé kerültek, onnan pedig Ausztráliába távoztak. Ott megkérdezték tőle, hogy ért-e valamit az autóalkatrészek gyártásához, büszkén kijelentette, hogy neki már a nagyapja is ezzel foglalkozott, így kapott munkát. Szép fizetése volt Melbourne-ben.
Nekünk nem volt megengedett, hogy közelebbi kapcsolatot létesítsünk a menekültekkel, így csak hivatalosan érintkeztünk velük. De a főnökséggel jóban voltunk. Amikor egyikük-másikuk távozott Belgrádból, mert munkájukat elvégezték, megadták otthoni címüket, azzal, hogy ha külföldre kerülnék, keressem fel őket. Néhány év elmúltával Bécsben találkoztam is egyik főnökömmel, Herr Englanderrel, aki az ottani menekültügyi hivatalban dolgozott. Megmutatott egy íróasztalt egy ablakmélyedésben, és közölte, hogy az enyém lehet, ha odaadom neki az útlevelemet. Ha disszidálni akarok, ő azonnal felvesz. Az íróasztal üres, éppen rám vár. Az alkalommal nem éltem. Ugyanez volt a helyzet az egykori főnökasszonyommal is, akinek angol nyelvtudása nem volt, neki németül tolmácsoltam. Ő már az ausztrál nagykövetségen dolgozott Bécsben, ő is az ausztrálok bevándorlási osztályán dolgozott, ő is közölte, hogy egykori tevékenységünk tapasztalata alapján minden segítséget megad, ha netán Ausztráliába szeretnék eljutni. A többiekkel személyesen nem találkoztam, bár tudtam, ki hol van az egykori munkatársak közül. Egy karácsonyi lapból megtudtam, hogy Sanders úr, aki tulajdonképpen felvett a misszióba, Genfben van, továbbra is a Nemzetek Palotájában dolgozik.
Ha jól emlékszem, Jugoszlávián keresztül körülbelül 19 000–20 000 magyar menekült távozott a világ minden tájára. Sokuknak a sorsát egyengettem. Hogy mi lett velük, nem tudom. 1957. december végén bezárta irodáját az Európai Kormányközi Menekültügyi Hivatal, és az ENSZ misszió sem dolgozott tovább. Mi is egy köszönő és ajánló levéllel a zsebünkben csak kellemes emlékekkel távoztunk. Viszont nagy hasznunk abból származott, hogy angolul jól megtanultunk, hiszen egész nap csap ezen a nyelven társalogtunk a főnökökkel és egymás között is. De fülünk ráhangolódott a német és a francia nyelvekre is, mert néha így szóltak hozzánk és meg is kellett érteni őket.
