Gyömbérteával és néhány fürt szőlővel, na meg egy jegyzetfüzettel a hátizsákomban pattantam a napokban kerékpárra. A közeli tópartra igyekeztem, természetközelbe, ihletet gyűjteni.A vénasszonyok nyaráról terveztem ugyanis könnyű, nyár végi jegyzetet írni. Nem tűnt nehéz témának, elvégre csodaszép időszak, amikor a nyár épp csak átcsúszna az őszbe, amikor úgy simulnak egymáshoz az évszakok, akár a szeretők, majd rövidke légyott után különválnak, megy ki-ki a maga útján.
Fotó: Molnár Edvárd
A nyár elhalóban, az ősz a kiteljesedés felé. Futó találkozás az övék, mégis tele szikrával, hevülettel, olyasféle tobzódással, amely festményekre, versekbe, dalokba kívánkozik. Aki csak egyszer is részese volt e természeti átalakulásnak, könnyedén megragadhatja a lényegét, hisz annyi érzelembe, impulzusba lehet kapaszkodni, hogy abból egy kötetnyi feljegyzés is születhetne. Szobában, számítógép mellett ülve azonban lehetetlennek éreztem természetről írni, emiatt indultam hát útnak. Miközben vidáman kerekeztem, melengetett a napfény, a szél alá-alákapott lenge szoknyámnak, s összeborzolta a frizurámat. Jó kis ihletforrás lesz ez a kiruccanás, lelkendeztem magamban, s a tópartra érve elindultam a kövezett, virágokkal szegélyezett sétányon, megfelelő ülőhelyet keresve. Választásom egy földnyelvszerű kiszögellésre esett, mely távol esik a sétálók hangoskodásától. A végében, egészen közel a vízhez magányos pad ácsorog. A szerelmesek padjának nevezik a helyiek, ugyanis szív alakú faragványminták láthatók a támláján, s az ülőkéje is tele van karcolva szerelmes párok nevével, mindhalálig tartó fogadkozásokkal. Nem igen szokott ott magányosan ücsörögni senki, gondoltam, megfelelő hely lesz az elmélyülésre, jegyzetelésre. Meghökkenésemre azonban egy hórihorgas férfi üldögélt a pad jobb szélén, könyvet olvasott. Nem volt kedvem más helyet keresni, gondoltam, elmélázgathatunk a pad két végében, csendesen letelepedtem hát bal szélre, hogy ne zavarjam az olvasgatásban.
– Miért csak így egyedül? Szerelmi bánat? – szólított meg kisvártatva.
– A vénasszonyok nyarát szeretném megragadni, frappánsan, szépen – fordultam felé. Ismerősnek tűnt az arca. A haja is, göndör, zilált hajkoronája, kunkori bajusza, s úgy egyáltalán, az egész, vagabundszerű megjelenése. – Mi már találkoztunk egyszer Zomborban. A sétálóutcán üldögélt egy padon, és könyvet olvasott. Akkor is odaültem maga mellé – jutott eszembe a pár évvel korábbi eset.
– Meglehet, a járókelőket általában érdekli, mit olvasok – mosolyodott el a férfi, s újra a térdére fektetett könyvbe feledkezett.
– Maga jó nevű költő, nincs valami ötlete, hogyan lehetne mindezt, ami elénk tárul, hitelesen megfogalmazni? – kérdeztem tőle rövid töprengés után, ugyanis hiába a kellemes környezet, a tó vizének megnyugtató fodrozódása, jegyzetfüzetemben csak nem szaporodtak a mondatok.
– Tudja, Kedves, a szépség az örök út, a szépet kell megragadni – suttogta sejtelmesen, s könyvét becsukva a sirályok röptét kísérte tekintetével.
– Még hogy a szépség! Bagatell! Ilyesmit csak egy elragadtatott poéta képes kijelenteni, már megbocsásson, kedves uram… – hadarta franciás könnyedséggel egy kopaszodó, körszakállas idegen, aki halovány arcú emberkével sétálgatva érkezett a padunkhoz, majd fesztelenül közénk telepedett, társa pedig levetett kabátját a fűre terítette, s arra heveredett, amolyan félig fekvő helyzetben. A nagy hangú, körszakállas harciasan tekingetett hol rám, hol a pad jobb szélén ülő költőre, láthatóan majd’ szétfeszítette a mondanivaló.
– Ha már így belegyalogolt a társalgásunkba, elárulná, kihez van szerencsénk? – kérdezte tőle a költő, enyhe éllel a hangjában.
– Manet. Édouard Manet. Nos, nyilván meglepi önöket a felbukkanásom, a kisasszony arcán például a megdöbbenés jeleit látom, de higgyék el, Párizs kibírhatatlan. Az a rengeteg füstös lokál, a bódítószerektől harsány visongások, és a szépreményű festőtanoncok tüsténkedése, a kutyahűség, amellyel a nyomomban járnak, és képeimen az impresszionizmus nyomait keresik. Fojtogató az a légkör, felüdülés kiszakadni onnan, s olyan helyen csatangolni, ahol az embert kevesen ismerik, ahol kedélyesen eltársaloghat, miként én az imént ezzel az utazgató, brilliáns filozófussal – hadarta pörgő nyelvű beszélgetőtársunk földön pihenő barátja felé biccentve, miközben megigazította magán a félrecsúszott nyakkendőt.
– Na és ön szerint mi a művészi megfogalmazás lényege, mi a valódi tétje, ha nem a szépség megragadása? – firtatta jobb szélen ülő padtársunk.
– Természetesen a valóság hű ábrázolása! A fény játéka, miközben életre kelnek a színek! – heveskedett a francia, és festékfoltos kezét zsebébe rejtve fölpattant, majd le-föl járkált a tószéli szegélyköveken.
– Szerintem pedig az imagináció a lényeg, hisz a képzeletünk által folyamatosan teremtjük a valóságot, s ezzel a teremtéssel rongálhatjuk és tisztíthatjuk is azt – csatlakozott a beszélgetéshez a halvány arcú kis öreg, még mindig félig fekve, könyökére támaszkodva. Micisapkáját a szemébe húzta, de így is feltűnő volt élénk pillantása. Valójában ez a kutató, töprengő nézés tűnt rajta legérdekesebbnek, azt leszámítva jellegtelen volt egész megjelenése. Sőt színtelen. A kicsi ember a zöldben és rőtben fürdő tájban olybá tűnt, mintha fekete-fehér képkockák közül lépett volna elő. Egy időtlen bergmani hős.
– Béla, elismerem a szellemi nagyságod, a zsenialitásod, amely a legnagyobb magyar koponyák sorába emelt téged, de ebben nincs igazad. A képzelet szülte dolgokból még soha nem sült ki semmi jó. Csakis a látható világ hű visszatükrözésének van értelme – tromfolt vele Manet.
– Természetesen derű is szükségeltetik a teremtő képzelet mellé, a léleknek az az árnyéktalanul tiszta, meg nem zavarható és szikrázó állapota, ahol az öröm és a fájdalom is egy – pontosított a filozófus, és áttámaszkodott a másik könyökére, abba a pózba kerülve ezáltal, amely általában a tankönyvbeli Hamvas-idézetek alatt lévő képeken látható.
– Miféle szócséplés ez? Nem szándékoztam közbeszólni, de nem bírtam tovább cérnával. Szépség, valósághű ábrázolás, teremtő képzelet? Ugyan! Egy ilyen gyönyörű természeti csoda ábrázolásához romantikus hozzáállás szükséges, vidámság, s persze csipetnyi humor – kapaszkodott fel e szavakkal a földnyelv csúcsán egy kis ladikból Đorđe Balašević, a Pannon Tengerész, csíkos pólóban, vidáman. Nyilván csónakjában ülve hallgatta beszélgetésünket, a partszegély takarásában. Miközben letelepedett egy fűcsomóra, Miholjsko leto című dalát fütyülte, és rettentően elégedett képet vágott.
– Mit ért Ön a művészi megfogalmazáshoz, dallikázó tengerész úr? – hajolt hozzá egészen közel a költő.
– Na hiszen! Még maga papol, Laza Kostić?! Maga, aki a Gyógyító Boldogasszony Bazilikáról verselget nagy ihletetten, közben pedig a szép Lenka Dunđerskivel folytatott viszonya részleteitől hangos az irodalomtörténet? Az én dalszövegeim legalább hitelesek, emberi érzésekről és természeti tüneményekről írok bennük, amelyek örök érvényűek, ragaszkodásról, szerelemről, az indián nyárról, a hideggel dacoló napfényről, isten hűs könnycseppjeiről, aranyba mártott, halni készülő platánokról, mindarról, ami körülvesz bennünket – replikázott kipirult arccal Đole, majd dacosan ismét fütyülni kezdett.
– Semmi személyeskedés, uraim, efféle nem illik művészemberekhez! Ráadásul a kis hölgyet csak összezavarjuk vele – állt közéjük Manet, hogy nyugtassa a kedélyeket, s Hamvas Béla is egyetértően bólogatott.
– Szerintem együnk egy kis szőlőt, és igyunk rá pár kortyot a gyömbérteámból – kínáltam körbe hátizsákom tartamát, s mosolyogva néztem a falatozó, teázó férfiakat, ahogy egyre békülékenyebbek lesznek, s meghittség száll alkalmi társaságunkra. Miközben melengetőn sütött a nap, cirógatott a szél, a tó hullámai megnyugtató loccsanásokkal nyalták a partot, jegyzetem témája is lassan bomlani kezdett, ahogy leányok hajtincse bomlik szerelmes versekben, romantikus dalokban, bortüzű filozófiai eszmefuttatásokban, vagy akár festményeken, amelyek rabul ejtik a tájat, megörökítve egy tökéletes pillanatot.
